Tarkő-hegység, a Gyimesek és a gyimesiek őre – VIDEÓVAL
A Tatros völgyében már megágyazott magának az este, az utolsó tehén is hazabaktatott, aludni készül Borospataka is, és mi is a lefekvésen gondolkozunk. Ekkor a pajta ajtaján belép házigazdánk, és mielőtt belekezdene a táncba, imígyen szól: „Uraim, mü vagyunk a gyimesi csángók! Nézzenek meg jól! Világ életünkben minket egyesek erősen szerettek a szép beszédünkért, de untak a gúnyánkért! Mások pedig szerettek a gúnyánkért és erőst untak a beszédünkért. Hát, ezek vagyunk mü!...”
Talán hajnalhasadásig is eltartana a mulatság, ha reggel nem kéne túrabakancsot húzni, és nekiindulni a Tarkő-hegység ismeretlen vadonjának, mely valódi határhavasként emelkedik Erdély és Moldva határán.
A Tarkő-hegységről sok mindent előzetesen nem lehetett kideríteni; aki a térkép fölé hajol, azt láthatja, hogy a Tarkő már a moldvai Neamt és Bákó megyékben, illetve részben Hargita megyében helyezkedik el, a Tatros folyó völgyétől északkeletre. Határai északon a Békás-patak és a Beszterce völgye, keleten a Gosman-hegység, legmagasabb pontja a Tar-havas, amely 1664 méterével egyben Bákó megye legmagasabb pontja is. A hegység belsejébe benyúló, illetve az itt létesült falvak szép magyar neveket viselnek, gondoljunk csak a Hidegség, Bükkhavas, Barackos, Farkaspalló, Bálványos, Rakottyás, Tarhavas vagy Barátos elnevezésekre, de a havasok (Csipkés, Királykút, Súgó, Aranyos), illetve a hegycsúcsok (Mihályszállás, Csülemér, Hosszú-havas vagy Tarhavas) neve is a magyar jelenlétről mesél.
És valóban: ezt a hegyvidéket a székely kirajzás hódította meg először, az vágott bele utakat, az töltötte meg élettel. Nevezetes turista célpontjai, feltétlenül kiemelendő látnivalói egyáltalán nincsenek, ellenben Európa egyik utolsó vadonja, ahol az ember háborítatlanul élhet egységben a természettel. Jó, azért egy aszfaltúttal sikerült átvágni Gyimesbükk és Békás között, de éppen a 2016-os nyári esőzések okozta áradás volt az, amely megmutatta, hogy ki is igazából az úr errefelé.
Magát a főcsúcsot is csak navigációval tudjuk azonosítani, hisz még ösvény sem vezet a főgerincen, ellenben mindenütt kidőlt fák nehezítik a túrát. Talán ez azért is van, mert az ezeréves határ sem a gerinceken fut, hanem odalent a patakvölgyekben. A két háború rendesen átgázolt a tájon, erről mesél a rengeteg lövészárok és géppuskaállás a hegyoldalakban, és ne feledkezzünk meg azokról a székely határőrökről sem, akik több száz évig őrködtek ezeken a hegyoldalakon, néha-néha belekiáltva az aktuálisan érkező ellenség nevét a tájba. Ma már nem a keletről érkező besenyők vagy oroszok az ellenségek, hanem a nyugat felől támadó korszellem, amely egyelőre nehezen talál fogást a havasok emberén.
Az Ilie-tető felől a Terkő-mező felé tartva már a sokadik juhnyájba botlunk. Következik a már megszokott szertartás: a pásztorkutyák csaholva vesznek körbe bennünket, majd előkerül a pásztor is, aki beinvitál kalibájába egy kis ordára. Nagy örömmel teszünk eleget a meghívásnak, hisz utolsó megállónk, a Muhos-tető igencsak rég volt, ráadásul a pásztor csíki székely, így könnyebben szót érthetünk. Velünk van csíkmadarasi barátunk, Gáll Levente is, akivel a lenti világ dolgai is szóba kerülnek. Valahogy a genderelméletnél és a feminizmusnál lyukadunk ki, de mikor Levinek és újdonsült pásztor barátunknak próbáljuk elmagyarázni mit is takarnak ezek a fogalmak, egyszerre törünk ki kacagásban, és egyszerre szégyelljük el magunkat amiatt, hogy ilyen tájidegen témát importálunk a gyimesi tájba. Inkább megszeljük a kenyeret, vágunk egy nagy szelet szalonnát, és hátradőlve szemléljük a békésen legelésző juhnyájakat.
Csonkahoni turista bizony megbecsüli ezt a látványt, és érdeklődve hallgatja a történeteket a havasi legelők farkasjárásairól, a kinnvalón eltöltött hosszú és rideg hónapokról, arról, hogy valójában a pásztorok helyett az öreg kutyák tanítják a kölyköket a nyáj terelésére, őrzésére. Talán ők a Tarkő-hegység legnagyobb értékei, ahogyan a természetes rendhez alkalmazkodva teszik a dolgukat. Mintha éreznék, hogy az ősi tudás, amit őriznek, talán jól jöhet még valami nem várt csillagfordulás után… Sok szerencsét kívánunk a maradék pár hétre – hisz augusztus lévén hamarosan leköltözik a nyáj a faluba – majd továbbindulunk a Terkő-mezőre, hogy ott fejezzük be a Tarkő-hegységet és tágabb környezetét bemutató filmünket. A széles mezőről visszatekintve sokadszor állapíthatjuk meg: „a gyimesi közösség és táj nem skanzen, nem a múlt konzerválandó darabja, hanem a globális világ egyik szeglete, a táj és ember kapcsolatának egyik alternatívája”, amely valamiért szimpatikusabb számunkra a genderelméletet termelő nagyvárosi miliőnél.
