A Bánság tetején – VIDEÓVAL
Magashegyi élményekért hajlamosak vagyunk 5-6 órát, vagy annál is többet utazni az Alpok láncai közé, de aki a hazai hegyekre vágyik, és a Magas-Tátrát vagy a Fogarasi-havasokat választja, annak is sokat kell autóznia, vonatoznia a célállomásig. Ezen a helyzeten változtatott a dél-magyarországi és dél-erdélyi autópályák összekötése, amellyel a Szárkő vált a Magyarországról egyik legkönnyebben elérhető 2000-es hegységgé.
Nagylaktól mindössze egy óra autózás Lugos, onnan pedig már csak fél óra Karánsebes, amely fölött ott tornyosul a Szárkő hatalmas háta. A Bánságban járunk, azon belül is Krassó-Szörény vármegyében, és való igaz, a vármegyében vannak magasabb hegyek is – gondoljunk a szomszédos Godjánra –, de mégis a Szárkőt hívják a Bánság tetejének. Talán ez azért van, mert szinte minden átmenet nélkül emelkedik ki a Temesköz síkjából, és nő majdnem 2200 méter magasra. Ennek megfelelően, feljutni is elég nehéz a csúcsrégióba, de azért némi segítség az is, hogy három szintben, lépcsőzetesen emelkedik fel a hegység.
Még mielőtt azonban fent állnánk a legmagasabb csúcsokon, említsük meg, hogy a hegy lábánál a mai napig van magyar élet. Ahogyan ez Dél-Erdélyre és főleg Hunyadra és Krassó-Szörényre jellemző, a bányászat hozta ide a magyarokat, már a XIX. századtól kezdve. Leszámítva persze a török előtti kort, amikor természetesen ez a vidék is magyar szótól volt hangos, csak hát ugye a török miatt a déli végek elnéptelenedtek, a magyarok helyére pedig ide is románok és rácok kerültek. Maga Karánsebes már idejekorán román várossá vált, köszönhetően Havasalföld közelségének. A török elleni harcok idején megfordult itt Zsigmond, Kinizsi, Kapisztrán; aranykorát az Erdélyi Fejedelemség idején élte, később a Határőrvidék egyik központja lett. 1849-ben Bem vette be, itt írta „Székelyek” című versét Petőfi.
Ezt a kisvárost Otelu Rosunak (Vörös Acél) keresztelte el a kommunizmus, özönlöttek is a népek „bányászkodni” annak idején. Jöttek magyarok is Aradról, Temesvárról, Lugosról, de a bányák bezártak, és az emberek elmentek. Ma a magyar közösség elsősorban idősekből áll, akik a magyar ünnepeken gyűlnek össze, vagy ha a református templomban néha istentisztelet van. És talán ők is nehezebben találnának egymásra, ha a katolikus és protestáns egyházak, vagy az anyaországi Petőfi-program nem segítené ezt a maga eszközeivel.
A Temes síkjától felemelkedve a Szárkőre, az első lépcsőt az 500-1000 méteres előhegyek jelentik, amelyek fölött 1000 és 1500 méter között terpeszkednek a havasi legelők és bükkösök jellemezte hegyhátak. A valódi magashegyi élmények ezután következnek: 1500 méter felett a lapos, füves hegytetők, a gleccserkatlanok, a meredek sziklafalak és tengerszemek világában járunk. Igaz, ez utóbbiak rejtve maradtak előttünk, hisz mi 2016. márciusban merészkedtünk fel a hegységbe, amikor itt még a hó és a jég volt az úr. Szép a Szárkő nyáron és ősszel is, de talán a téli időszak az, mikor a legszebb arcát mutatja a hegység, hisz a hó borította táj olyan benyomást kelt, mintha sokkal magasabb hegyekben járnánk. Azt is mondhatnánk, hogy a Szárkőben a Godján és a Retyezát a legszebb, hisz a két szomszéd szinte karnyújtásnyira pózol hegységünk gerincétől. Odafentről a másik irányba az Alföld végtelen síkja látható, míg északra a bihari és kalotaszegi hegyek nőnek a felhőhatár fölé. Mivel a Szárkő az a hegység, amellyel a nyugatról érkező frontok legelőször találkoznak, a románok két meteorológiai állomást is építettek a hegyen.
Az egyik a Kuntu-ház, amely 1460 méteren áll, a másik a Szárkő csúcsa alatt van 2190 méteren. A Kuntuba be lehet kéredzkedni éjszakára 15-20 lejért, és további érdekesség, hogy a ház melletti forrást Bemről nevezték el, aki a szabadságharc bukása után ezen a hegyen keresztül hagyta el Magyarországot, és a legenda szerint utoljára ebből a vízből ivott magyar földön. A hegység teteje autóval is megközelíthető: a Kis-havas sípályáihoz, mintegy 1500 méterre autóval is fel lehet jönni. Maga a Kis-havas külön tömbként áll a főgerinctől, és bizony eléggé kiábrándító a sok félbehagyott szálloda látványa. Állítólag nem a román milliomosok pénze fogyott el, hanem az évről évre elmaradó hó miatt csitul a befektetési láz.
A Kis-havas művi világánál sokkal vonzóbb a hegység főgerince, amelyen nyáron két nap alatt kényelmesen végig lehet menni, közben fel lehet fűzni az összes 2000 méter feletti csúcsot. Mi így téli körülmények között annak is örültünk, hogy a főgerinc egy részét be tudtuk járni. 16 órás túránk hajnalban indult a már említett Kuntu-háztól. 11 órára el is értük a Szárkő 2190 méteres csúcsát, majd nekiindultunk a gerincnek, ahol ugyan csak 20-30 centiméter hó volt, de ez éppen elég volt ahhoz, hogy a váltott nyomtörés dacára igen elcsigázottan érjen bennünket a naplemente a Nedej tömbjén.
Aztán ahogyan lement a nap, úgy jött a hideg, az éhség és a köd együttes támadása, miközben a sötétben tapogatózva kerestük a Jepi-nyeregbe levezető ösvényt. Hófalak, szakadékok közt, átázott bakancsban bolyongtunk, szerencsére néha megjelent a hold is, hogy megmutassa a helyes utat, amely a Sebesvíz mély völgyébe vezetett bennünket. Odalent már senki sem beszélt a kínokról, a szenvedésről; maradt az élmény, hogy ott álltunk a Bánság tetején, és maradtak Fodor Ferenc 1916-ban a Szárkőről lejegyzett gondolatai: „Nem hiába tartja koporsónak a románság s nem ok nélkül burkolja népmondák mitikus ködébe: valóban úgy fekszik el Karánsebes felé, mint valami gigászi koporsó. A törpe lélek saját energiátlanságát szégyelvén bevallani, mumusnak állítja be az ilyen félelmetes ormokat, míg a fölfelé vágyó turistaszív ezernyi csodát, ezernyi tiszta örömet keres és talál a szűztiszta, havas csúcsokon. Alulról nézve koporsó, fönn a legtisztább, legüdébb, minden szennytől menekülő élet kiváltságos menedéke.”
