Hazajáró Bácska szívében - VIDEÓVAL, KÉPGALÉRIÁVAL
A Hazajáró csapata ezúttal Bácskát mutatja be.
Városy Gyula, kalocsai érsek 1909-ben vetette papírra e sorokat Bácsországról. Pedig a feketeleves még csak 1909 után következett Bácskában világháborúval, Trianonnal, újabb világháborúval, délvidéki magyar népirtással, jugoszlávosítással, délszláv háborúval, 1999-es bombázással, boszniai vadrácok betelepítésével, újabban pedig a népvándorlás „áldásaival”.
Mindezek tükrében tényleg csodálni való az a derű, amellyel sorsát viseli a bácskai magyarság Zombortól Zentáig, Újvidéktől Szabadkáig. 2015 augusztusában volt szerencsénk Közép-Bácska vérrel, verejtékkel öntözött termékeny síkján kicsit körbenézni, példát venni újrakezdésről, tanulni egy kis honszerelmet. Bázisunk Topolya volt, amely leginkább szélmalmáról, és a bácskai magyarság legnagyobb katolikus szentélyéről, az 1906-ban épült Sarlós Boldogasszony-templomról híres. De híres a Cirkalom táncegyüttesről is, amely 2014-ben megnyerte a „Fölszállott a pávát”, és híres vágóhídjáról is, amely évek óta olyan bűzt áraszt, amelyet nehéz elviselni. A szerbiai állapotokra és korrupcióra jellemző, hogy környezetszennyezés ide, bűz oda, a topolyai polgárok tehetetlenek a szerb gyártulajdonosokkal szemben. És tehetetlen a városvezetés is, amely nem hogy ezt a problémát nem tudja, vagy nem akarja megoldani, de még ahhoz sincs bátorsága, hogy megszabaduljon a Tito marsall vagy Jugoszláv néphadsereg utcanevektől. Topolya az iparosítás és a betelepítés miatt sokat vesztett magyar jellegéből, és erre csak ráerősítenek az albán pékségek, szerb kávézók, de ismételjük: a történelem és a nyomorúságos jelen ismeretében csoda, hogy rendre új magyar hajtások nőnek ki a zsíros bácskai földből.
Elég csak Topolya körül futni egy nagyobb kört, hogy erről meggyőződjünk. Itt van mindjárt Kishegyes, ahol a hegyaljai völgyben fehérlik Csete György építész sajátos alkotása, a kemencekápolna, amely az 1456-os nándorfehérvári diadalnak és az 1956-os magyar szabadságharcnak állít emléket. A falu központjában ott van Guyon Richárd honvédtábornok szobra, ugyanis 1849 nyarán Kishegyesnél az ő vezényletével vívta meg a magyar hadsereg a szabadságharc utolsó győztes csatáját Jelačić túlerőben lévő hadai ellen. A hálás utókor 1887-ben obeliszket emelt a hősöknek, de az új jugoszláv hatalom lerombolta ezt. Ám ahogy az lenni szokott, a magyar furfang valahogy átmenekítette a diktatúrán az emlékoszlop tábláit, melyek 1997-ben elő is kerültek, így az egykori emlékmű mását 2000-ben újra felállították a temetőben.
Csantavér következő úti célunk, mely olyan hatalmas templommal büszkélkedik, mintha nagyváros lenne.
A három kupolával ékesített, 42 méter magas Szent Antal-bazilikát 1929-ben emelték a hívek, a régi templom helyén. A katolicizmus bástyájaként ismert falu után már református vidékre lépünk, ha nyugat felé indulunk. Erről árulkodik Bácskossuthfalva 1822-ben épült református temploma. Itt is itthon vagyunk, üzeni a parkban álló kőszobor és arról is mesél, hogy a pusztává lett települést nagykunsági jászok és kunok telepítették újra. A kun-református nyakasságról árulkodik a település neve és Kossuth szobra is, melyekhez ma is híven ragaszkodnak az itt élők, hisz a Délvidéken csak két ilyet találunk (a másik Magyarittabén van). Már 1894. március 15-én elterjedt a hír a faluban, hogy Kossuth Lajos meghalt, és szobrot kellene emelni emlékére. Kossuth csak öt nappal később, március 20-án halt meg Torinóban, de a bácskai településen már ekkor megkezdődött a gyűjtés, hogy elkészüljön a szobor. A szobrot végül 1907-ben állították fel, amelyet persze a bevonuló rácok 1919-ben ledöntöttek. 1941-től 1944-ig ismét talapzatán állt, majd 1944-ben, a szovjet és szerb katonák elől a községháza szénapadlására menekítették. Onnan rejtélyes módon eltűnt, majd 1985-ben egy padlásról véletlenszerűen került elő. Restaurálása után 1994. március 20-án állították fel újra, a községháza melletti parkban.
De a falunak nemcsak a Kossuth-szoborért kellett megküzdenie, hanem még a nevéért is. A századfordulón nagyon erős indulatok alakultak ki a település neve körül, amely előbb Kossuthfalva, később Bácskossuthfalva, majd a falusiak kérésére, miniszteri engedéllyel Ómoravica lett. Ez az az időszak, amikor sor került a Szemző–Ungár botrányra, amely alapján Mikszáth Kálmán megírta híres regényét, A Noszty fiú esete Tóth Marival címen. Itt zajlottak le az ötletet adó események. Tudják, mikor a kopott dzsentrigyerek, a megnyerő külsejű Kamjonkai Szemző Gyula elszökteti a milliomos Ungár Lajos lányát, aki azonban a botrány után sem hajlandó feleségül adni hozzá a különös szépségű Ungár Piroskát, és az esküvő kihirdetett napján külföldre küldi a leányt, az összesereglett hozományvadász rokonságnak pedig kijelenti, hogy a történtek ellenére sem hajlandó birtokával megaranyozni a kopott nemesi címeket.
Ma már sem dzsentrik nincsenek itt, sem nemesek, sőt a regényben szereplő Aranyfácán kocsma is albán pékségként üzemel. De örüljünk, hogy vannak még magyarok, akiknek fontos Kossuthfalva magyar jövője!
Istenáldása – már a település neve is a termékeny földre utal, melynek hasznosítására jött létre a falu határában a Truzsinszki-tanya biogazdasággal, szürke marhákkal, tönkölybúzával. A tanyán vendégeskedve szembesülünk igazán Badics Ferenc 1891-ben megírt soraival: „A bácskai nép különben, úr és paraszt egyiránt, legszívesebben kint lakik a szállásán, ahogy itt a tanyákat nevezik. Ott van a földje, marhája, minden vagyona, ott érzi magát igazán otthon, s a városba, melytől sokszor egy pár órányira lakik, csak vendégül jár”. A volt termelőszövetkezetek romjain sok helyütt ma már új élet sarjadt a széles bácskai tanyavilágban, de a tőkehiány és a szegénység is tapintható. A hajdani uradalmi kastélyokat annak idején szívesen használták a mezőgazdasági kombinát székhelyéül.
Ezen szerencsés helyek közé tartozik a pannóniai kastély, de ott van például a gunarasi Engelmann-kastély, amelyet a háború után kifosztottak, és mára az enyészeté lett, és amely a rohamosan elnéptelenedő gunarasi tanyavilág szimbóluma is lehetne. Az Engelmann családról kevés emléke maradt a helyieknek, mára csak a szóbeszéd maradt Engelmann Jenőről, aki az őszirózsás forradalom után a visszaszerzett kincseit egy bödönbe tette és elásta valahol a kastély környékén, majd a titkot magával vitte a sírba. Talán ma is ott hever valahol mélyre ásva a fekete bácskai földben, mint annyi minden, amely egy szebb korra vár idelent a Délvidéken.
Az írás megjelent a Magyar7 hetilap 2022/23-as számában.
