Duna, a két partot egybeölelő kar – VIDEÓVAL
Patra beérve készítettünk pár vágóképet, majd megkérdeztük a falu széli grundon focizó 14-15 év körüli srácokat, merre van az árvízi emlékmű. Nagyjából elmondták, de nem hagyott bennünket nyugodni a kíváncsiság, és megkérdeztük, kinek fognak szurkolni a közelgő foci Eb-n. A kérdés csak költői volt, hisz ki gondolta volna, hogy azt fogják válaszolni: Szlovákiának. Ezek után már kissé félve kérdeztük meg őket, hogy ők tulajdonképpen magyarok vagy szlovákok? A legtisztább magyarsággal azt válaszolták, „hát szlovákok”. Mondjuk legalább tudtak magyarul, konstatáltuk szomorúan, és elsétáltunk a pati árvízi emlékműhöz.
Pat a Felvidéken van, Komáromtól 12 kilométerre, keletre, a Duna bal partján. Szemben vele Almásfüzitő fekszik a magyar oldalon, míg felvidéki szomszédjai Izsa, Dunaradvány és Marcellháza. A Felvidék legdélebbi települése, ahol a hivatalos statisztika szerint 93 százalék a magyarok aránya. Lehet, hogy pont azt a 7 százaléknyi szlovákot sikerült megszólítanunk az árvízi emlékmű keresése közben? Mindenesetre mi ezzel nyugtattuk magunkat, miközben rátaláltunk a méretes sziklára, amely az 1965-ös nagy dunai árvízre emlékeztet. Rajta csak annyi olvasható Patince, ami ugye Pat szlovák neve.
Az 1965-ös árvíz idején, június 15-én a község területén gátszakadás történt, amely rendkívül súlyos károkat okozott.
A falu másfél hónapig víz alatt volt, 99 ház dőlt össze, és az árvíz egy halálos áldozatot is követelt. Lehet, hogy az az egy áldozat szlovák volt, és miatta van csak szlovákul felvésve az emléksziklára Pat neve?
No, de ne játsszuk tovább a naivat, inkább keressünk pozitív üzeneteket, hisz a „régi haza járásának” talán az a legszebb tapasztalása, hogy dolgozzon ellenünk az összes lehetséges folyamat, mindenütt megtaláljuk azokat a jó magyar embereket, akik a megmaradás és az önfeladás mezsgyéjén felismerik felelősségüket, és a szebb jövő reményében őrzik a magyar megmaradás tüzét.
Legyen az egy tájház Dunamocson, legyen az egy hagyományőrző csoport Izsán, vagy legyen az egy tésztából épített Halászbástya Karván, az általunk 2016 júniusában bejárt, a Duna Komárom és Párkány közti bal partján is megvannak azok a nemzetben gondolkozó emberek és közösségek, akik nem felejtették még el identitásukat, sőt igyekeznek annak minden szépséget megélni.
Sokan ismerik Popély Gyula történészt, aki a mai napig Párkányban él, és műveivel gyarapítja tudásunkat a múltról. Sokan ismerik az izsai, muzslai, búcsi népdalköröket, dalárdákat, kik gyakori vendégei a Duna jobb partján megrendezendő falunapoknak.
Pedig a történelem jó néhányszor végigszántott ezen a vidéken, elég a török korban sokat szenvedett Párkányra, vagy a Habsburg elleni küzdelem kapcsán Komáromra gondolni.
Éppen a két város között fekszik Dunaradvány, melynek határában írták alá 1605-ben a zsitvatoroki békét, amely a tizenöt éves háborút zárta le a Habsburg és a török közt. Vajon akkor ki gondolta volna, hogy 1686-ban újra egyesülnek a magyarlakta országrészek?
Ezért is fontos megőrizni múltat, ápolni az értékeinket a Duna mindkét oldalán. Ma már szerencsére a Duna is jobban átjárható, mint a kommunizmus idején; a komáromi és párkányi hidakon túl az úgynevezett hídverő napok keretében minden település rátalált ősi párjára a túloldalon. Évszázadokon át a nyergesi Karvára járt udvarolni, a dunamocsi Süttőre ment meglátogatni rokonait, ahogyan Radvány és Neszmély, Izsa és Almásfüzitő közt is szerves kapcsolat alakult ki mind gazdasági, mind kulturális téren.
Ezek a kapcsolatok éledtek újra 1990 után, hogy ledöntsék Trianont, de ez még mindig kevés ahhoz, hogy a magyar anyanyelvű gyerekek magyarok akarjanak lenni, ha felnőnek. Erre kell kitalálni valamit, de nagyon sürgősen.
Addig marad nekünk a dunamocsi író, Nehéz Ferenc intelme: „a Duna nem lehet határ, csak a két partot egybeölelő kar”.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2023/4. számában.
