Túrasível a Felső-Tisza-vidéken. Képekkel és videóval
Szomorúan nézegeti magát a Tisza vizében a csonka técsői híd. Sok oka nincs az örömre, hisz már hosszú évtizedek óta ez a sorsa. Még valamikor a Monarchiában épült abból a célból, hogy Kistécső és Nagytécső között kapcsolatot teremtsen, aztán egy nyári reggelen arra ébredt, hogy országhatár lett Románia és Csehszlovákia között. Azt hitte, ez csak egy rossz álom, hisz mindkét oldalán magyarok éltek, de bele kellett törődnie mostoha sorsába.
Pontosan 20 esztendeig tartott ez az abszurd állapot, aztán újra visszaállt a régi funkció, és 1940 után ismét mindkét hídfő Magyarországon állt. Aztán megint változott a világ rendje, keletről megérkeztek a felszabadító hordák, a Máramaros két oldalát összekötő hidak a háború martalékai lettek. Az öreg técsői híd azóta is csonkán nézegeti magát az itt még rohanó Tisza vizében.
A város az itt áthaladó sóútvonalnak köszönhetően lett forgalmas hely. Erre a vidékre a reformáció is korán, már 1526-ban eljutott. A técsői templom a XIII. század második felében, a tatárjárás után katolikusnak épült, később a reformátusoké lett. A templomhajó kazettás mennyezete ritkaság, motívumai egyediek.
Jó magyarok híján, talán a templommal ki is merülnének a magyar emlékek Técsőn, hisz a Szovjetunió beköszöntével itt is minden magyar emléket el kellett tüntetni.
A főtéren álló világháborús emlékművel gyorsan végeztek is az elvtársak, aztán mire átértek volna a Kossuth-szoborhoz, észbe kaptak a derék técsőiek. A tét nem volt kicsi: a világon hatodikként felállított Kossuth-szoborra igen büszkék voltak a helyiek. Mikor a „múltat végképp eltörlő” bizottság a helyszínre ért, egy korsó szilvapálinkával fogadták őket a técsői magyarok. A két elvtárs gyorsan lerészegedett, kicipelték hát őket a vasútállomásra, és feltették őket a Romániába induló vonatra. A helyiek úgy emlékeznek, hogy Romániába érve, mint határsértőket még le is tartóztatták őket. Így maradt meg Kossuth mellszobra, amelyet azért még 1992-ben az éj leple alatt egy lembergi rendszámú autó ledöntött, de a helyiek ismét visszaállították.
A templomban lévő világháborús emléktábla eltávolítására pár órát kaptak a magyarok 1944-ben. Kimentek hát a közeli kőbányába, összegyűjtöttek pár kődarabot, bemutatták a szovjet pártbizottságnak, és az eredetit eldugták szebb időkre.
Ennek köszönhető, hogy az emléktábla újra ott lehet a református templomban. És hogy teljes legyen a magyar emlékek listája: 2010 óta újra áll a főtéren a turulos világháborús emlékmű is. Azért ennek felállítása sem ment egyszerűen, annak jelképrendszerét is el kellett magyarázni a helyi ukrán vezetésnek. E szerint a turulmadár az csak a régi técsői címerben szereplő sas, az országalma a közös otthonunkat, a Földet jelképezi, míg az azon lévő kettős kereszt keresztény szimbólum. Hát így mennek a dolgok a felső-Tisza-vidéki Técsőn, amely alaptáborul szolgált a Kraszna-havast célzó túránkhoz.
A Kraszna-havas könnyen körülhatárolható hegység: nyugatról a Talabor folyó, míg keletről a Tarac folyó keríti, hogy aztán mindketten a Tiszában végezzék odalent a Máramarosi-medencében. A Talabor a látványosabb, mely szép szorossal ereszkedik le Kövesligetnek. Maga a hegység igen sok természeti kincset rejt. Déli részén Európa egyik legnagyobb ősbükköse található, benne számtalan karsztjelenséggel, barlanggal, melyek közül a Kicserela falu feletti Karszthíd a legszebb.
A hegység magasabb régióját két részre lehet bontani. Van a Mencsely tömbje, és van a 35 kilométer hosszú gyephavas főgerinc, amely egyben a legmagasabb pontot, az 1563 méter magas Rózsa-havast is hátán hordozza.
A Talabor völgyzáró gátja alatti Égermezőn botlunk a környék egyetlen magyar emlékébe, méghozzá a Rákóczi-forrásba.
A forrást 1896-ban megjelölték annak emlékére, hogy Rákóczi 1711-ben itt vonult ki az országból. Magát a márványtáblát a helyi ruszinok dugták el a kommunisták elől, sőt azt pénzért sem adták oda még a '90-es évek elején sem senkinek. Ennek köszönhetően áll ma is eredeti helyén a Bovcár-hegy alatt, a nemrég felújított forrás felett. Nem véletlen a hegy elnevezése sem, ugyanis a ruszinok cárjukként tisztelték Rákóczit.
Ennél megfelelőbb helyet nem is találhattunk volna ahhoz, hogy meghódítsuk a Kraszna-havas egyik fő tömbjét, az 1501 méteres Mencselyt. A helyiek megmutatták melyik mellékgerinc visz fel egyenest a csúcsra. Nagy bizakodással vettük vállunkra túrasí-felszerelésünket is, hisz lentről szemlélve a hegyet, igen nagy hó ígérkezett odafent. Mindazonáltal a 4 órás felfelé úton csak a krókuszoknak és a tavaszi tőzikéknek tudtunk örülni, hisz 600 méterről indulva,
900 méter szintemelkedést kellett legyűrni, míg sötétedésre elértük a Mencsely csúcsát. Ilyen fáradtan már a lécet sem volt kedvünk felcsatolni, inkább bevettük magunkat az első esztenába.
Azért itt sem a pihenésről szólt az első két óra: ki kellett lapátolni a havat, hogy megfelelő alvóhelyünk legyen. Reggel aztán szikrázó napsütésre keltünk, a túralécek is felkerültek, ám mindezt csak egy óráig élvezhettük, mert gyorsan a Mencsely tömbjének északi végére értünk. Sebaj, gondoltuk, majd újra felcsatolunk a légvonalban nem is oly messzi főgerincen. Csakhogy arra nem gondoltunk, hogy az oda átvezető, 8 kilométer hosszú, hullámzó gerincen 6 óra lesz az átkelés. Mindez köszönhető volt a vizes hónak, a cserjével benőtt útnak, és a nagy szintkülönbségnek, melyek együttes erővel vették el minden energiánkat, nem beszélve arról, hogy a túraléceken és síbakancsokon túl a hálózsákokat is cipelni kellett.
De azért senki kedvét nem akarjuk elvenni a Kraszna-havastól, estére ugyanis csak elértük a főgerinc első nagy csúcsát, a Topaszt.
Innen már könnyű dolgunk lett volna az enyhén hullámzó, jól jelzett és jól síelhető gyephavas hátakon, amelyen a Tarac völgyében lévő Királymezőig ereszkedtünk volna. Ám a sötétedés győzött, és inkább a legközelebbi településre, Alsókalocsára mentünk, ahol rögtön meg is fogadtuk: amint leesik az első hó, visszatérünk, és bejárjuk a Kraszna-havas főgerincét is!
Megjelent a Magyar7 2021/43. számában.
