Vízkereszt Felcsíkban - VIDEÓVAL
A 2016-os esztendő első útja Erdélybe vezetett, hisz a göröngyös út valahogy időről időre Székelyföldre viszi a Hazajárót. Hiába, a Csíki-medence az ősi magyar történelmi emlékek, legendás helyszínek és természeti kincsek kiapadhatatlan forrása. Most a Csíki-havasok és a Hargita között, az Olt széles völgyében elterülő hegyközi medence északi része, Felcsík szólított meg bennünket. Az időpont sem volt véletlen: Felcsíkot a madéfalvi veszedelem 252. évfordulóján látogattuk meg.
Sok víz lefolyt már az Olton, és az élet – úgy ahogy – a régi kerékvágásba került, de Madéfalva népe soha nem felejti és jelképei-ben is elevenen élteti az 1764-es esztendő tragédiáját. Az osztrák örökösödési háború és a hétéves háború miatt meggyengült Habsburg Birodalomnak egyrészt katonára volt szüksége, másrészt a szomszédos Török Birodalom is fenyegetést jelentett, ezért nekiláttak az erdélyi határőrség megszervezésének. Siskovics Lázár János gróf közreműködésével egy bizottság folytatta az erőszakos toborzást, így 1763–1764 fordulójára teljesen általánossá vált az a jelenség, hogy ahol megjelentek a császári toborzók, a helyi székelyek a környékbeli erdőkbe bujdostak.
Így volt ez Madéfalva esetében is, amelynek azonban szörnyű sorsot szánt Siskovics… Az asszonyokat és a gyermekeket kiűzték a férfiak után az erdőre, és azt üzenték nekik, térjenek haza, különben lerombolják házaikat. A hazatérők már a másnapra készültek, mikor átadják majd petíciójukat a sorozóbizottságnak, de másnap már nem lett. A báró parancsára Carato alezredes 1764. január 7-én hajnalban körbezárta a falut, és ágyúzni kezdte azt.
Az ágyúzás után megkezdődött a mészárlás, a házak felgyújtása, a menekülők lekaszabolása. A vérengzés során körülbelül 200 ember halt meg, ugyanennyit vetettek börtönbe. A madéfalvi események hatására a többi székely szék letette a hűségesküt, a határőrezredek felálltak, ám megindult a székely kivándorlás is. Több ezren keltek útra, hogy a török fennhatóság alatt álló Moldvában kezdjenek új életet, és mentesüljenek a katonai szolgálat alól. Mikor aztán 1775-ben Moldva is a Habsburg Birodalom része lett, az „elcsángáltak” egy része északra húzódott tovább, ahol megalapították a bukovinai székely falvakat.
Madéfalván sokáig csak a szívekben lehetett őrizni az elhunytak emlékét, sőt a hatalom a legyilkoltak sírjára egy keresztfát állított a következő felirattal: „Itt nyugszik a megzabolázott székelyek gőgje.” A válasz nem sokáig késett, ugyanis az emlék másik oldalára valaki ezt írta: „Itt emelt magának a gonoszság oltárt, mondd el hóhérainknak a 109-ik zsoltárt!” A labancok által állított emlékhelyet (Castigata Seditio Siculorum – a székelyek pártütésének megbüntetése) pedig Siculicidiumnak (székelyirtás) nevezte ezután a köznép. A Vészhalom nevű dombon álló keresztfát a Csíkon átutazó II. József eltávolíttatta, ám a nap, mint nap erre járó felcsíkiak közül egyre többen szorgalmazták egy méltó emlék felállítását. Először csak emlékkeresztek kerültek a Vészhalomra, majd 1891-re emlékbizottság alakult, amely gyűjtést rendezett az emlékmű elkészítéséhez. A ma is látható, turulmadár koronázta emlékművet végül 1905-ben avatták fel. Madéfalván az év legfontosabb napja minden év január 7-e, amikor a magyar és székely zászlókkal fellobogózott faluban összegyűlik szinte egész Csík, hogy együtt emlékezzen a veszedelemre.
A Csíkországba látogatót hamar rabul ejti a titokzatos táj, a székely lelkiség és nem ereszti könnyen tovább, így a madéfalvi megemlékezés után mi is bejártuk Felcsík falvait. „A hegyek közé zárt, csendes földdarab, Csíkország megismerése rendkívül érdekes és érdemes feladat. Egyetlen nyitott szemmel és kitárt lélekkel végrehajtott túra során megláthatjuk a múlt és jövő magyarságának sorskérdéseit is itt. A csíki ember ahány, annyiféle. A fenyves áhítatos zúgása nevelte Istenhivésre s a havasok napsütéses világa tükröződik vissza mókás kedélyében, művészi ízlésében. A csontot hasogató hidegnek, a Hargita havat porozó szelének köszönheti szívós ellenállóképességét az idők viharaival szemben, amihez az anyagi javakban oly mostoha természet jó adag leleményességet is adott neki”– írta Orbán Balázs. Felsorolni is nehéz lenne, mi minden belefér négy, Felcsíkban eltöltött napba. Voltunk Csíkajnádon disznóölésben, bedobtuk a pakkot a Csíkszereda–Ferencváros hokimeccsen, és persze körbenéztünk Csíkország fővárosában is.
Láttuk a rákosi és karcfalvi erődtemplomot, vendégeskedtünk Csíkmadarason, felmásztunk a Hargita alatti Pogányvárra és a Lóvészi-viadukthoz is. Mindezeknek a történelmi és kulturális emlékhelyeknek a bejárása mellett megnéztük Dánfalva, Delne, Szépvíz és a többi falu műemlékeit is. Közülük különösen Csíkszépvíz polgári negyede hatott szürreálisan a székelykapuk árnyékában; a faluba 1669-ben érkeztek örmények, ők voltak azok, akik városias településsé formálták a Szent László-kultuszt mai napig büszkén ápoló Szépvízet.
Egy kivételével minden felcsíki falu magyar anyanyelvű, az az egy kivétel Lóvész, amelyet Moldvából érkezett románok alapítottak. Ezt a napot aztán megkoronázta a csíkborzsovai lakodalmas gazdák bálja, ahol szinte lehetetlen volt kimaradni egy-egy körből. (És itt nem az egymást követő zeneszámokra gondolunk.)
Itt érdemes megjegyezni, hogy amikor télen Csíkba utazik az ember, alaposan fel kell készülnie bizonyos dolgokra. Télvíz idején például az igencsak csípős hidegre, vagy a Csíki-medencét gyakran megülő ködre. Van azonban egy évszakoktól független próbatétel, amellyel minden évszakban, sőt minden hónap minden napján szembe kell nézni a csíki tartózkodás idején.
Ez a kihívás nem más, mint a pálinka, amellyel lépten-nyomon kínálgatják a vendéget. Legyen az egy szimpla látogatás, vagy véletlen találkozás, a csíki ember addig nem engedi el „áldozatát”, míg annak minden végtagjára nem jut egy-egy feles (vagy deci). Hát még, ha disznóvágásra, vagy bálra hivatalos valaki…
A felcsíki anekdota szerint pár esztendeje megállt a budapesti autóbusz valamelyik falu vegyesboltja előtt, és a betóduló, mindenre alkudó utasok addig tartották fel a sort, míg azt meg nem unta egy helyi góbé: „Ejszen no, én tudom, mit akarok venni és abból is mennyit, ezért engedjenek mán előre, egy pillanat alatt végzek, aztán már mennék is dolgomra.” „Parancsoljon fiatalember” – hangzott a turisták válasza, és emberünk már sorolta is mire van szüksége. „Kérek 4 láda sört, 5 liter bort, 8 üveg pálinkát, 3 tábla szalonnát, 10 szál kolbászt és 10 kiló kenyeret.” Nagyot néztek erre a pestiek, majd némi hallgatás után csak megkérdezték a vásároltakat bőszen pakoló székelyt: „No, hát milyen ünnep lesz maguknál fiatalember?” „Nem lesz semmilyen ünnep, mi így élünk”.
Megjelent a Magyar7 2022/27.számában.
