A ritkán látogatott Szászsebes - VIDEÓ
Életerős cigány fiú lép be a szászsebesi ferences kolostor irodájába. Valami nyomtatott irományt mutogat a segédmagiszternek, majd románul kezdenek beszélgetni. Károly testvér aztán pár percre magunkra hagy bennünket, majd egy szatyor ruhával és 10 lejjel érkezik vissza. A srác próbál még több pénzt kicsikarni Károly testvértől, de végül illedelmesen elköszön, majd indul tovább, valószínűleg az evangélikusokhoz.
Gyakori jelenetnek voltunk éppen szemtanúi; szinte minden napra jut vagy féltucatnyi kéregető, aki rossz sorsára és a munkanélküliségre hivatkozva kopogtat a kolostor ajtaján. Az más kérdés, hogy valahol ez is egy munka; ez a srác például 50 kilométerről, Nagyszebenből utazott ide, így ez a 10 lej az útiköltséget sem fedezi, valószínűleg sok helyre be kell még ma térnie. Már az is nagy szó, hogy a ruhát elfogadta, mert az efféle házalók gyakran az aprópénzt is visszautasítják. Ez a jelenet is sokat mesél a dél-erdélyi ferencesek életéről: az árva gyermekek mentése, az evangelizáció, és a tanítás mellett itt hangsúlyos szerep jut a szegények segítésének is.
Dél-Erdély amúgy sem egy prosperáló térség, innen nagyon sokan indulnak nyugatra szerencsét próbálni. Szászsebes sem egy felkapott hely, és valljuk be nem sok turista tér be a Kudzsiri-havasok lábánál fekvő városba. Körülbelül kétszáz magyar él ma itt, jó részük katolikus, de vannak reformátusok is. Károly testvér készségesen mutatja be a ferences templomot, amelynek belső tere most is felújítás alatt áll. Magába a kolostorba is csak nemrég költöztek vissza a szerzetesek, akik most tízen élnek a falak között. Természetesen igyekeznek mindent maguk megtermelni, így van szerencsénk megkóstolni a város közepén álló veteményesben termett zöldséget, gyümölcsöt, illetve a gyümölcsből készült nedűt is.
A veteményes felett egy torony áll őrt, amely része annak a védműrendszernek, melynek építésére még Zsigmond király adott engedélyt 1387-ben.
A többször kijavított és magasított falak több ostromot túlélve ma is körülölelik a középkori városmagot. A legnevezetesebb torony a Szabótorony, de több céhnek a tornya is túlélte a századokat, így áll még a Kovácstorony és a Csizmadiatorony is. 1376-ban Szászsebesben már 19 céhet és 25 mesterséget írtak össze. Azt azért nem árt tudni, hogy a város nem szász alapítású: a XII. század első felében a környéket székelyek lakták, akikre a főutca német neve, a Sicolorumgasse is emlékeztet. Körülbelül 1150 körül költöztek el innen a székelyek a mai Sepsiszék területére, hogy a nagyobb terhelésnek kitett keleti határt őrizzék. Helyükre 1158 és 1200 között érkeztek szászok, hogy ők is székekbe rendeződve éljenek. 1303-ban említették először Szászsebesszéket, amely a városon kívül 10 faluból állt. 1329-ben már a Sebesi dékánátus székhelye, melyhez több környékbeli szék és város is hozzá tartozott.
A XVI. század közepén aztán felgyorsultak az események Szászsebes-széken: miközben a gyakori török portyák keserítették a szászok és magyarok életét, itt hunyt el 1540 júliusában Szapolyai János magyar király. A város szász lakossága 1542-ben áttért az evangélikus hitre, majd 1550-ben Kemény János székely serege a szászsebesi csatában verte szét a moldvaiakat. 1551-ben itt kezdődtek tárgyalások Izabella és Fráter György, illetve Nádasdy Tamás között Erdély átadásáról, és itt mondott le Izabella a hatalomról fia, János Zsigmond javára. János Zsigmond a székhelyévé kívánta tenni Szászsebest, ahol a későbbi századokban is több országgyűlést tartottak.
A XVIII. századra csak egy kuruc ostrom és egy kolerajárvány „jutott”, aztán a következő évszázadban újra súlyos harcok színtere lett a vidék: 1849 telén a Vízakna és Déva közötti harcokban „négy nap dörgött itt az ágyú”. E csaták sorába tartozik a február 5-ei szászsebesi csata is, amelyben Bem serege komoly utcai harcokat vívott a császáriakkal. Itt esett át a tűzkeresztségen Petőfi is, aki a győzedelmes piski csatában már nem vett részt, hisz Bem, hogy megkímélje, Debrecenbe küldte a költőt, aki már a felszabadított Erdélybe érkezett vissza 1849. április 1-én.
Ekkor Bem századossá léptette elő, segédtisztjévé nevezte ki és egyik kedves lovát is neki adta. Dél-erdélyi főhadiszállásuk Szászsebesen, a város egyik legelőkelőbb házában,
Filtsch József evangélikus lelkésznél volt, ahol tíz napig laktak. Bem itt vette át a magyar hadügyminiszter kitüntetését. Petőfi is kapott egy érdemjelet, amelyet Bem saját kezűleg tűzött föl szeretett hadsegédjének a mellére. Ilyen történelmi előzmények után született meg Szászsebesen a „Ki gondolná, ki mondaná” című költeménye.
1849-re azonban már itt is többségben voltak a dél felől beszivárgó és betelepített románok, akik 1877-ben már a város polgármesterét adták. Az etnikai feszültségek azonban itt sohasem éleződtek ki, sőt a péterfalvi ortodox templom szürreális freskóját (Gorbacsov, George Bush és II. János Pál pápa, mint a kommunizmus legyőzői) megmutató román pópa szerint a város máig megőrizte multikulturális jellegét. Mindez szinte már csak az építészeti emlékeken látszódik, hisz a szászok elmentek, vagy eladták őket az NSZK-nak, míg a magyarok is szép lassan felszívódnak a román tengerben.
A szász múltra már csak a főtéri polgárházak, a Zápolya-ház és a monumentális evangélikus templom emlékezteti az erre járó ritka turistát. Ellenben, ha magyar szóra vágysz, nyugodtan kopogj be a ferencesek ajtaján...
Megjelent a Magyar7 2023/18.számában.
