A szlávok betelepülése a Balkánra
Ha látatlanban felállítanánk egy ötpontos listát, ami visszafordíthatatlanul befolyásolta a Balkán geopolitikai és etnikai arculatát, akkor azon a bizonyos listán egyértelműen helyet kapna a szlávok megjelenése a félszigeten.
Ez a több generáción át tartó, 6–7. századi mozgássor nem pusztán új népességet telepített Európa ezen délkeleti szegletébe, hanem átrendezte annak politikai, társadalmi és kulturális viszonyait is. Ebben az írásban, ennek a folyamatát fogjuk taglani, mivel a jövőben kulcsfontosságú lesz megértése annak, hogy átlássuk a térség későbbi történetének dinamikáit.
A szlávok balkáni megjelenése nem egyszeri katonai invázióként írható le, hanem sokkal inkább hosszú, széttöredezett és differenciált migrációs folyamatként. A 6. század közepétől kezdve kisebb csoportok rendszeresen átkeltek a Dunán, kezdetben zsákmányszerző rajtaütéseket hajtva végre. Az 580-as évektől azonban a dunai limes erődrendszerének összeomlása és az avarok Kárpát-medencei megjelenése jelentősen felgyorsította a változásokat. Az avarok gyakran kényszerítették a szláv törzseket hadjárataikban való részvételre, ugyanakkor a szlávoknak saját motivációik is voltak. Ezek közé tartozott a termékeny földterületek keresése, a belső túlnépesedés és a kedvezőbb klimatikus viszonyok. A 6. század végére már jól dokumentálható, nem csupán portyázó csoportok, hanem nagy létszámú közösségek telepedtek meg a Balkán belső területein. A letelepedés során elsősorban folyóvölgyeket, erdős dombvidékeket és könnyen művelhető síkságokat választottak, amelyek biztosították a szláv gazdálkodási modell – halászat, egyszerű eszközökkel végzett földművelés, állattartás – fenntartását.
Bizánc különféle eszközökkel próbált reagálni a szláv térnyerésre. Maurikiosz császár rövid ideig sikeres hadjáratai után a birodalom politikai instabilitása lehetetlenné tette a dunai határ tartós visszaállítását. A 7. században a kényszerű kompromisszumok kora következett. Bizánc adófizetésre és laza alárendeltségre épülő rendszert alakított ki a félszigeten élő szláv csoportokkal. Ezeket a közösségeket a források „szklaviniáknak” nevezik.
A szlávok letelepedése lényegesen megváltoztatta a Balkán társadalmi szerkezetét. A korábbi városközpontú római-görög kultúra helyét sok területen a falusi, decentralizált településmodell vette át. A szláv nyelvek gyors terjedése a helyi romanizált népességgel való keveredéssel együtt új etnikai viszonyokat eredményezett. A kereszténység felvétele – amely a 9. századra válik általánossá – nem csupán vallási változást jelentett, hanem a bizánci civilizációs térbe való fokozatos belépést is. A misszionáriusok munkája, majd a szláv írásbeliség kialakulása döntő szerepet játszott a szláv közösségek integrációjában. A 7. század végén létrejött bolgár állam új keretet adott a balkáni politikai viszonyoknak. A török eredetű bolgárok vezető rétege és a többségi szláv népesség fokozatos szimbiózisa alkotta meg azt a politikai organizmust, amely a 9–10. századra a térség meghatározó hatalmává vált. A bolgár állam nemcsak katonai értelemben jelentett kihívást Bizáncnak, hanem kulturális értelemben is. Udvara a szláv írásbeliség és liturgia egyik központjává vált, ezzel döntően befolyásolva a későbbi szerb és macedón kulturális fejlődést.
A szlávok balkáni megjelenésének történelmi hatása a mai napig érzékelhető. A félsziget etnikai és nyelvi térképe alapvetően ekkor alakult ki, és a későbbi államalakulatok – a középkori szerb, horvát, bolgár és más fejedelemségek – mind ebből az alaprétegből nőttek ki. A szláv betelepülés megértése nélkül nem értelmezhetők a térség későbbi konfliktusai, kulturális kapcsolatai és identitásformái sem.
Bár a szlávok itt maradása nem pusztította el az antik világot, ettől függetlenül jelenlétük fokozatosan átalakította a félsziget arculatát, új kulturális mintázatokkal egészítette ki. A szláv etnikai elem tartós jelenlétével a balkáni identitás újabb szintet lépett, nyilván a szlávok is sejtették ekkor már, jobb lesz nekik itt, mint a kelet-európai síkságon, avagy Csak a Balkán.
