A második világégés a Balkánon
Nehéz lenne összefoglalni pár perces olvasnivalóban, mennyi minden történt hat évnyi leforgás alatt a Balkánon, már ami a második világháborús időszakot illeti. Nem fogom megkísérelni, de egy általános körkép azért kijár, mivel tisztában kell lennünk bizonyos fogalmakkal, eseményekkel. Erről az időszakról, majd későbbi írásaimban, minden nemzet megkapja a magáét. Addig is nézzük ezt meg pepitában.
A két világháború közötti relatíve békés időszak bebizonyította a Balkánon, a demokráciának nevezett politikai berendezkedés nincs ínyére az itt élő népeknek. A történelmi reflexiók, a habitus és néplélek kombinációi kiköpte magából és szépen lassan nacionalista, vasmarokkal irányító vezetők kerültek hatalomra. Nyilván ez nem hozza még magával, hogy később egymást gyilkolják halomra, de a félszigeten aránylag sok ország kicsiny népei kapták meg a saját maguk hirtelen szabadságát.
Olyan korban nyerték el függetlenségüket, ahol a történelem kereke már gyorsabban forgott és a nemzetközi változások is hamarabb álltak be. Félve, hogy saját nézőpontjuk szerint a történelem “rossz” oldalán kötnek ki, bármire képesek voltak.
A Versailles-i békerendszer bebizonyította életképtelenségét. Erre a balkáni országok viszonylag korán rájönnek, miután látják, Csehszlovákiát Münchenben kiárusítják. Mindenki igyekezett a saját útját járni, csak hát ezt egymás kárára tették meg, miközben a fasiszta Olaszország és a náci Németország vonónyalábjainak vonzásába kerültek. A Balkán nem a legjobb előjelekkel várta a háború rajtját.
A háború első évében Mussolini digói nem sokat teketóriáztak és a már régóta kinézett Albániát rohanják le, majd annektálják. Nekiugranak a görögöknek is, de a hellén rostán fennakadnak és kudarcot vallanak. A félsziget többi országa enged a német és olasz katonai nyomásnak, hajlandó csatlakozni a korábban Németország, Olaszország és Japán által megkötött háromhatalmi egyezményhez, így Hitler szövetségeseivé válnak.
A szerbek, akiknek derogál a náci vonal, katonai államcsínnyel megbuktatják Pál herceget. A németek erre reagálva, még a Szovjetunió megtámadása előtt, elárasztják Jugoszláviát és ezzel de facto az államalakulatnak „reszeltek”. Ha már arra járt a Wehrmacht, megmutatták az olaszoknak, miképpen kell elbánni a görögökkel. A jugoszláv hadsereg összeomlott és Görögország német megszállás alá kerül.
A Balkán négy évig náci uralom alatt áll, azaz a kórkép a következőképpen fest: Görögország megszállva és éhezik, Albánia Olaszországhoz van csatolva, Románia és Bulgária a németek csicskása, egyedül csak Törökország marad semleges.
Jugoszláviában lekapcsolják a villanyt és visznek amit tudnak, azaz Horvátország és Bosznia területén önálló horvát államot hoznak létre, amelyet Ante Pavelic, az usztasák vezére kormányoz, s amely szintén Németország szövetségese. Szerbiában megszállási rendszer köszönt be, Nedič tábornok a “szerb Pétain” bábkormányával. Bácska visszakerül hozzánk, de ezért a végén emberéletekben nagy árat fizetünk. A németek és az olaszok is lecsípnek valamit a szerb területekről míg Macedóniát a bolgárok szállják meg.
A területi változások csírájában hordozta magával a lakosság menekülését és a szisztematikus etnikai tisztogatásokat. Szokás a szerbekre húzni a vizeslepedőt, ami a Balkánon történő tömeges kivégzéseket illeti, de azért más nemzetek szintén kivették részüket a vérgőzös őrületből. A horvát nemzetiségű usztasák szerény becslések szerint 200 és 300 ezer szerbet tettek el láb alól. Falvakat irtottak ki vagy a hírhedt jasenovaci táborban gyilkolták a szerbeket, romákat és zsidókat.
A szerbeknél nem volt valami rózsás a helyzet. Ráadásul a megszállók elleni harc polgárháborúval párosult. Két ellenállási mozgalom állt szemtől-szemben: egyfelől a Dragoljub “Draža” Mihajlovič tábornok-féle “csetnikek”, e tisztán szerb mozgalom, amely a többi népet ellenségnek tekintette. Kifejezetten horvátok és bosnyákok gyilkolására szakosodtak, a németek elleni harcban kevéssé veszik ki részüket.
Másfelől itt vannak a horvát nemzetiségű Josip Broz Tito partizánjai, akinek mozgalma nem bír annyira nemzeti színezettel és a délszláv népek köréből toboroz.
Persze őket sem kellett félteni, tömeggyilkosságokat követnek el, gondoljunk csak a délvidéki vérengzésekre. Igazából a csetnikek és partizánok ugyanúgy küzdenek egymással, mint a megszállókkal.
A történelem mérlege végül a partizánok felé billenti a győzelem megragadását. A szövetségesek leveszik a kezüket a csetnikekről, a partizánoknak nagyobb mozgástér adatik meg, többnemzetiségű voltuk jelentős adu számukra. Végül a partizánok szabadítják fel az egykori jugoszláv területeket, sőt segítségükkel Albánia is felszabadul.
A németek fokozatosan vesztették el pozícióikat, míg végül arra eszméltek, hogy Berlinben csatáznak a szovjetekkel. Addigra Romániát és Bulgáriát a Vörös Hadsereg szabadította fel. Persze nézőpont kérdése, mit tekintünk felszabadításnak. Görögországban a britek szállnak partra, de nem hozzák el a világbékét, mivel az ország további négy évig tartó polgárháborúba zülleszti magát. A szovjet és az angolszász befolyási övezetekre való eme felosztást a szövetségesek Sztálin, Roosevelt és Churchill által 1945-ben aláírt jaltai egyezményei tartalmazzák.
Hat évnyi ádáz gyilkolászás után reaktiválták a soknemzetiségű Jugoszláviát, sőt Isztria és a mai Szlovénia keleti része is az övék lett. A románoknál és bolgároknál területi átrendeződés állt be, de még így is jól jöttek ki ebből az egészből. A már előbb említett görögöknél véres polgárháború dúlt, míg Albánia túlélte a háborút, de annak rendje és módja szerint az egyik legszürreálisabb kommunista rezsim kiépítése kezdődött meg ott.
A második világháború vége nem hozta el a Balkán számára a megváltást. A jaltai rendszer megdöntéséig minden sérelmet és fájdalmat besöpörtek a szőnyeg alá, ami aztán kibuggyant és a múlt század kilencvenes éveiben csúcsosodott ki.
De még mielőtt kitérnénk a délszláv háborúkra, addig még előtte a következő írásban a második világháború utáni történésekre fogunk fókuszálni. Mint mindig, csak a Balkán!
