A Balkán és az Alpok között, avagy a szlovének csendes nemzetépítése
Ha éppen a Balkánon dübörgött a ramazuri, abból általában a szlovének kimaradtak. Számomra ők a félsziget jól nevelt gyermekei, akik csendben, a sarokban figyelték a nagy idők történéseit.
Rájuk a lassú víz partot mos megnevezés abszolút ráillik. Persze sokat számított a földrajzi elhelyezkedésük és a történelem menetének sajátos vonulása a régió ezen részén. Ebből adódott, hogy a szlovénok identitása és a nemzetfogalmuk kialakulása teljesen más ívet követett, mint a délszláv testvéreiké.
A szlovén nemzetfogalom sajátos módon illeszkedik a közép - és délkelet-európai nemzetépítési mintákba. Mechanikusan nem sorolható a klasszikus nemzetépítési modellekbe, sem a francia polgári, sem a német kulturális paradigmába.
A történeti Szlovénia - amely soha nem létezett egységes politikai entitásként a 20. század végéig - sajátos periférikus helyzete miatt évszázadokon át a nagyhatalmak közötti átjáróként funkcionált. Ennek következménye, hogy a szlovén nemzetfogalom formálódása egyszerre tükröz regionális identitásokat, birodalmi lojalitást, vallási közösségtudatot és végül a modern szuverenitás igényét.
A szlovén nemzeteszme kialakulása elválaszthatatlan a nyelv szimbolikus és gyakorlati jelentőségétől.
Már Primož Trubar 16. századi munkásságában - különösen az első szlovén nyelvű könyv, a Catechismus (1550) megjelenésében - felsejlik a nyelvi alapú közösség eszméje, amely még nem politikai nemzet, de nem is pusztán nyelvi diaszpóra. Trubar víziója egy olyan “istenfélő nép” volt, amelyet a közös nyelv és a protestáns hit köt össze, s amelynek egységét a nyelv standardizálása teremti meg. A nyelvi alapú nemzetfogalom később, a 19. századi nemzeti ébredés során válik tudatos politikai programmá. Ekkor jelenik meg a Zedinjena Slovenija (Egyesített Szlovénia) gondolata. Itt először követelnek szlovén nemzeti egységet a Habsburg Birodalom széttagolt tartományaiban élő szlovén lakosság számára.
A Habsburg Birodalom keretei között a szlovén nemzettudat sokáig a kulturális autonómia követelésére korlátozódott.
A “birodalmi lojalitás” és a “nemzeti önérzet” nem voltak egymást kizáró fogalmak. A szlovének egy része úgy próbálta érvényesíteni nemzeti érdekeit, hogy közben nem kérdőjelezte meg a császári hatalom legitimitását. Ez a kettősség a jugoszláv államalakulatok korszakában (1918-1991) új formát öltött. A királyi Jugoszlávia idején a központi szerb dominancia ellenében jelent meg újra a nemzeti partikularizmus igénye, míg a szocialista Jugoszláviában Tito föderalista rendszere lehetőséget adott egyfajta intézményesített szlovén nemzeti önmeghatározásra, persze csak a “testvériség-egység” doktrína keretei között.
Fontos hangsúlyozni, míg a szerb és horvát nemzetfogalom (a legutóbbi két írásom már foglalkozott velük) gyakran konfrontatív, expanzív és történelmi mítoszokra épülő volt, addig a szlovén identitás inkább defenzív és pragmatikus természetű.
A szlovén elitek a nemzetépítést nem grandiózus narratívákban, hanem a nyelv, az oktatás, a gazdasági modernizáció és a kulturális autonómia terepén képzelték el.
A szlovén függetlenség kikiáltása 1991-ben radikális fordulatot hozott. A nemzetfogalom ekkor lépett át végleg a kulturális és nyelvi kategóriákból a politikai államiság dimenziójába.
A függetlenség után Szlovénia gyorsan konszolidálta európai identitását, 2004-ben az EU és a NATO tagja lett. A modern szlovén nemzettudat ma egyszerre támaszkodik a történelmi nyelvi és kulturális kontinuitásra, valamint arra a politikai szuverenitásra, amelyre a 20. század végi kelet-közép-európai nemzeti mozgalmak közül elsőként tett sikeres kísérletet.
A szlovének útja lehetne sikertörténet. Ékes példája annak, hogy a nemzet nemcsak vérségi, történelmi vagy mítoszokon alapuló konstrukció lehet, hanem tudatos kulturális és politikai projekt is.
Jellemük nem oly temperamentumos, mint mondjuk a szomszédos horvátoké, nem beszélve a szerbekről. Eme jellemhiányt végül a saját maguk előnyére konvertálták, így lehetőségük adódott, hogy felismerjék a történelmi pillanataikat és éljenek is velük.
Lehet mások számára geopolitikailag az ország helyzete széthúzó hatást eredményezne, de a szlovének, akik a Balkán és a Nyugat déli lejtőin sikeresen egyensúlyoznak, meghintve jó adag közép-európai múlttal, ezt nem gyengeségként élik meg, hanem stratégiai erőként integrálják kül- és identitáspolitikájukban. Mit mondjak, kifejezetten jól csinálják ezt a játszmát, de azért ők se feledjék, mint mindig, Csak a Balkán!
