Őstermelőnek lenni nem is olyan egyszerű
Amikor a háztáji füstölést betiltani akaró környezetvédelmi minisztériumi szándékról írtam e hasábokon, azt gondoltam, a témával egy szűk réteg problémáját érintem. A számok azonban megmutatták, a füstölt kolbász és szalonna kedvelői elsöprő többségben vannak, a cikket a Ma7 portálon 145 ezren olvasták.
E cikk végén az említés szintjén felhoztam, nem csak ezek az őstermelők problémái. A megjelenést követően többen is megkerestek, további gondokra világítva rá, amelyek a háztáji termelőket érintik. Indítsunk messziről.
A hagyományos, falusi, paraszti társadalom nem ismerte azokat a problémákat, amelyekkel a mai kor vidéki gazdálkodója szembesülni kényszerül.
A vidéki társadalom régiónkban egészen a múlt század harmincas éveinek végéig élelmiszerből az önellátásra törekedett. Az élet többi területén a háziipar nem minden esetben tudott a tömeggyártással konkurálni, cipő, ruha, szerszám stb. terén polgárjogot nyert a „bolti”, a növényi és állati eredetű élelmiszereket azonban igyekeztek maguk előállítani.
Ezt még csak-csak ki lehetett volna heverni – a mondat csak gazdasági szempontból értelmezendő, nem az odaveszett emberek szempontjából –, ám a háborút térségünkben négy évtizednyi létező szocializmus követte, amely végleg hazavágta az önellátásának még az elméleti lehetőségét is.
A világháborút a felvidéki magyarság számára a jogfosztottság, a lakosságcsere és a kitelepítés követte. Ezeknek – most minden más vetületétől elvonatkoztatva, csak témánkra fókuszálva – a mezőgazdaságra sem volt jó hatása, itt ugyanis a folyamatok hosszú távúak, fontos a tervezhetőség, és ha valamilyen művelet nem történik meg akkor, amikor meg kell történnie, holnap lehet, hogy már késő.
Ehhez ugyanis földek és eszközök kellettek, a kommunisták pedig mindkettőt elvették. (A legsötétebb ötvenes években még a háztáji sertésvágást is erőteljesen szabályozták, innen ered a szókészletből, jelölt tartalom híján kivesző feketevágás szavunk is.) Amikor 1953-ban, Sztálin halála után az erőszakos kollektivizációt leállították, Antonín Zápotocký elnök 1953 augusztusában bejelentette, senkit sem fog megakadályozni abban, hogy kilépjen, több tucat egységes földműves-szövetkezet szét-esett, majd jött a szövetkezetesítés második hulláma 1955 és 1958 között, amely a rendszerváltásig bebetonozta a viszonyokat a mezőgazdaságban.
A nagyüzemi mezőgazdaság (be nem vallott) hibáit felismerve a rendszer a hatvanas évektől fokozatosan lehetővé tette a háztájilag megtermelt zöldség és gyümölcs – természetesen szigorúan központosított – felvásárlását. Ez egészen a rendszerváltásig, s vele az állami felvásárlói hálózat összeomlásáig jelentékeny többletbevételhez juttatta azokat, akik hajlandóak voltak ilyesmivel foglalkozni.
Minden régiónak megvoltak a „fóliás” falvai, ahol vasárnap délutánonként a termelők kétkerekű kocsin tolták terményeiket a felvásárlóhoz.
A rendszerváltozást követő időszak szabályozásait kezeljük széles ecsetvonásokkal, különben az merő jogforrás-felsorolás lenne. 2011 előtt is minden kormányzat igyekezett jól-rosszul kezelni a háztáji árusítás lehetőségeit. Áttörést azonban Iveta Radičová kormánya hozott, mikor a 359/2011 és 360/2011 számú kormányrendeletekkel sikerült máig ható módon jogi keretet biztosítani a háztáji árusításnak, de maradtak azért hiátusok bőven, melyre azóta sem kívánt reagálni egyetlen kormányzat sem.
Az érdem tehát Simon Zsolté, aki a Radičová-kormányban a Most–Híd színeiben volt mezőgazdasági miniszter. Háztáji árusítás már előtte is létezett, de a szlovák „udvarból történő eladás” tükörfordításaként Brüsszelben ezt úgy értelmezték, hogy a mezőgazdász a saját udvarában értékesítheti a termékeit. A 360-as kormányrendelet az, amely a háztájiban megtermelt mezőgazdasági termékeket „kiszabadította” az udvarból, lehetővé téve, hogy akár egy tágabb régió kereskedelmi hálózatába is bejussanak, és akár a helyi boltokban is árusíthatóak legyenek.
Van azonban a rendeletben néhány olyan szabályozás, amelyek értelmét és motivációját nehéz megtalálni.
Az egyik ilyen, hogy a tojást az őstermelő nem csomagolhatja „fogyasztói csomagolásba”, magyarul tojástartóba, hanem szabadon kell a piactérre szállítani, s itt, kifejezetten a vevő kérésére lehet a vevő által hozott tojástartóba tenni. Ezek után csak sok sikert kívánhatunk minden termelőnek a tojás szállítása során… Remélhetőleg az a hivatalnok, aki ezt leírta, majd segít neki.
A baromfit azonban csak egészben lehet értékesíteni, darabolni, vagy bármilyen egyéb módon „megbontani az anatómiai egységét” nem.
Pedig a darabolás a bontástól technikailag nem nagyban eltérő műveletsor.
A nyulakat fejjel együtt kell értékesíteni. Gondolom, ezzel azt akarják kiszűrni, hogy a lelketlen kufárok esetlegesen macskát adjanak el nyúlként a városiaknak. A nyúl fejét csak az eladás után, a vevő kérésére lehet eltávolítani, amit a piactérinél lényegesen higiénikusabb körülmények között, otthon is megtehetne a termelő.
Háztáji körülmények között, a hal mellett a baromfi és a nyúl vágható le. Ha már a háztáji állattartásban szintén fontos szerepet kapó disznót vagy szarvasmarhát szeretnénk tovább árusítható módon levágni és feldolgozni, ahhoz már jóváhagyott, kis kapacitású vágóhíd szükséges, ahol ugyan a vágóhidakra vonatkozó strukturális előírások némelyike alól kivétel kérhető, de aki csak évi egy-két disznót vagy marhát vág, amiből jogszerűen szeretne bizonyos mennyiséget tovább értékesíteni, az valószínűleg már a beadandó papírmennyiség láttán hátrahőköl.
És a végére hagytuk a kormányrendelet 2023-ban Darwin-díjra leginkább esélyes rendelkezését, mely szerint a háztáji termelésből származó javakat, legyenek azok növényi vagy állati eredetűek, nem lehet az interneten értékesíteni. Ez már 2011-ben is nehezen volt értelmezhető, 2023-ban pedig, amikor a Facebookon több tízezres termelői csoportok működnek – valószínűleg nem tudva a kormányrendelet e passzusáról –, egyenesen retrográd tendenciának tarthatjuk.
Megjelent a MAGYAR7 hetedik számában.
