Isten új szívet és új lelket ad a húsvét által

Milyen élmények járultak hozzá, hogy már gyermekként is érdekelte a papi hivatás? Volt valaki, aki inspirálta ezen a téren?

A csábi templom és plébánia tőszomszédságában nőttem fel. A helyi templomkert gyermekkori élményeim egyik meghatározó színhelye volt. A szentmisék előtt, de délutánonként is gyakran játszottunk ott. Szerettük. Tudtuk és éreztük, hogy nem játszótéren vagyunk, hanem a templom közelében, talán ezért is játszottunk gyakran „paposat”. A ministrálás és a helyi egyházi életben való aktív részvétel a világ legtermészetesebb dolga volt számomra; akkor még ez szinte benne volt a levegőben. Az akkor nagy népszerűségnek örvendő imanapok során új papi hivatásokért imádkoztak, s egy alkalommal megfogalmazódott bennem, hogy az imanapra egybegyűlt tömeg talán értem (is) imádkozik. Ebben a vallásos közegben, az ott szolgáló lelkiatyák és hitoktatónő szolgálatának köszönhetően fokozatosan alakult ki papi hivatásom.

Mi volt a legnagyobb különbség a pozsonyi és a budapesti teológiai tanulmányok között?

2005-ben kerültem a pozsonyi szemináriumba. Óriási változás volt ez az életemben; új kulturális és nyelvi környezetbe kerültem. Az első napokban és hetekben az alapvető imádságokat és egyházi szakkifejezéseket tanulgattam szlovákul, miközben szlovák évfolyamtársaim a metafizika és a gnozeológia filozófiai szépségeiről beszélgettek. Óriási hátránnyal indultam, de nagy volt a motiváció, bizonyítani akartam.

Az első év végén a húszfős évfolyamból ketten részesültünk tanulmányi ösztöndíjban. 2008-ban az egyházmegyék rendezése következtében a Besztercebányai Egyházmegye kispapja lettem, és Baláž Rudolf püspökatya Budapestre küldött továbbtanulni. Nagy dolog volt ez, ugyanis korábban a Pozsony–Nagyszombati Főegyházmegye vezetése nem nézte jó szemmel, ha a magyar kispapok kérelmezték az anyanyelven való továbbtanulás lehetőségét. Budapesten egy erősen intellektuális közegbe kerültem, ahol a Kárpát-medence talán valamennyi egyházmegyéjéből voltak kispaptársaim. Bíró László püspökatya volt a rektorunk, aki gyakran mondogatta, hogy egyetlen célja, hogy „normális papokat” neveljen belőlünk. Szabadabb légkör uralkodott a szemináriumban; tudtuk, hogy miért vagyunk ott. Pozsonnyal ellentétben nem volt szükség egy szigorú szemináriumi napirend felállítására. Az egyetemi előadások a teológia tudományos művelésére helyezték a hangsúlyt, míg a pozsonyi képzés inkább a pasztorális képzésre fókuszált.

Az ipolysági és az ipolyviski évek alatt mi volt a legnagyobb kihívás a papi szolgálatában? Melyik a legkedvesebb emléke ebből az időszakból?

2010-ben szenteltek pappá Ipolyságon. Egy évvel korábban a tervezettnél, mivel még nem voltam 25 éves, püspöki felmentésre volt szükség. Ipolyság nagyon gyorsan a szívemhez nőtt. Ott voltam gimnazista, nem volt ismeretlen számomra a város. A helyi katolikus iskola nagyon gyorsan a szívügyem lett, szerettem oda járni, nagyon sok szép emléket őrzök a szívemben azokról az évekről.

Hétfőn és kedden Budapestre jártam a kánonjogi intézetbe, majd szerdától péntekig 17 hittanórám volt, esténként pedig két szentmise, azután találkozó a fiatalokkal, bérmálkozókkal. Erőltetett menet volt, de megérte. Már káplánként is kijártam Ipolyviskre, így amikor 2012-ben oda kaptam kinevezést, szinte a sajátjaim közé érkeztem. Nagyon jó volt megtapasztalni azt a szeretetet, amit az ottani hívektől kaptam. Évekig nem volt helyben lakó papjuk. Felújítottuk a plébániát, rendezgettük a templomot, volt énekkar, filmklub, egyházközségi bál és sok-sok fiatal. Ipolyvisk első plébániaként, mint első szerelem él a szívemben. Mind a mai napig figyelemmel kísérem a helyi hitéletet.

Prágai missziója 2016 óta tart. Mik azok a mérföldkövek, amelyek meghatározzák az elmúlt nyolc évet?

Prága egy óriási kaland papi életemben. 2016-ban ott kezdtem, hogy nem volt temploma a magyaroknak, nekem pedig a szeminárium egyik szobáját kínálták fel szálláshelyként. Azóta sikerült elérni, hogy a belváros egykori főplébániáján és a Vencel tér tőszomszédságában lévő Szent Henrik és Kunigunda-templomban létrejött a Prágai Magyar Katolikus Plébánia.

Az alapoktól kellett kezdeni mindent; felkutatni az itt élő magyar családokat, megszólítani őket, felvenni a kapcsolatot a helyi magyar szervezetekkel, egyáltalán belekerülni a prágai magyar vérkeringésbe. 2022-ben megnyitottuk a tíz diák részére szállást biztosító kollégiumunkat is.

Meddig tart a prágai missziója? Milyen tervei vannak az elkövetkező időszakra?

Eredetileg egyéves próbaidőre küldtek ki Prágába. Most ott tartunk, hogy 2026-ig szól a megbízatásom. Úgy érzem, hogy van még mit csinálnom Prágában. Szeretném megerősíteni a helyi magyar közösséget, úgy formálni és képezni a laikusokat, hogy működtetni tudják a helyi hitéletet. Közösségünk egyik tagja állandó diakónusnak készül, benne látom a folytonosság zálogát.

Hogyan látja a prágai magyar katolikus közösség jövőjét?

Prágában több ezer magyar él. Sokan a kecsegtető állaslehetőségek miatt érkeznek, az itt tanuló diákok fele itt marad, de olyan is van, aki a cseh fővárosba születik magyarnak.

Az Ukrajna területén zajló konfliktus miatt nagyon sok kárpátaljai magyar költözött Prágába. Nem egy kiöregedő, hanem egy állandóan megújuló, erősen fluktuálódó magyar közösségről beszélünk, amelynek van jövője.

Jelenleg hogyan néz ki egy hete, mennyire telnek sűrűn a mindennapjai?

Mivel nem csupán a magyar közösséget látom el, hanem plébánosa vagyok a helyi cseh közösségnek is, valamint a szlovák személyi plébánia vezetését is rám bízták, nagyon sokrétű tevékenységet végzek. Dolgozom a prágai és a besztercebányai egyházi bíróságon is. Igyekszem aktívan bekapcsolódni mind a magyar, mind a szlovák kulturális életbe. Az Esterházy János Társulás az Emberi és Keresztény Értékekért elnökeként szívügyemnek tartom Esterházy János lelki hagyatékának ápolását is.

Visszavágyik szülőhelyére, az Ipoly mentére?

Az Ipoly mente számomra a szülőföld, melynek sorsát figyelemmel kísérem. Az ember talán övéi között érzi magát a legjobban, de megtanultam, hogy papi küldetésemet is katolikus tágassággal kell kezelni.

A prágai lövöldözés mennyiben keretezi át az idei húsvéti ünnepeket? Miben lesz más az idei prágai húsvét, mint az eddigiek?

A cseh társadalmat teljesen ledöbbentette a decemberi lövöldözés, amely teljesen beárnyékolta a karácsonyunkat. Magam is diákja vagyok a filozófiai fakultásnak (most írom a szakdolgozatomat magyar–szlovák szakon), azokban a termekben vizsgáztam, azokon a folyosókon beszélgettem diáktársaimmal, ahol a vérengzés történt, ezért az eset engem is megviselt. Azóta sem voltam az egyetemen. Úgy érzem, hogy a sebek gyógyulni kezdtek, a társadalom jól kezelte a tragédiát.

Mit üzen lapunk olvasóinak?

A húsvéti események egyik legbeszédesebb mozzanata, hogy a Jézus sírjához érkezők meglepődve látják, hogy „a kő el van hengerítve, jóllehet igen nagy volt”. A követ elégséges akadálynak látták a zsidó vezetők, hogy azzal gátoljanak meg valamit, amit Jézus még földi életében elindított.

Már az Ószövetség is több helyen megfogalmazza, hogy a kő elégséges akadály ahhoz, hogy az Isten szándéka szerinti élet nehogy kibontakozzon az emberekben. Húsvétkor azt ünnepeljük, hogy a kő el van hengerítve, Isten új szívet és új lelket ad a húsvét által. Azt kívánom minden kedves olvasónak, hogy bármilyen nagy kő is terhelje életünket, a húsvét ereje által merjük elgörgetni azt!