Hogyan kerestek vizet a pelsőci Nagy-hegyen?
A Pelsőc felett magasodó Nagy-hegy nemcsak a Gömör–Tornai-karszt, hanem egész Európa legjellegzetesebb karsztfennsíkjai közé tartozik. Mintegy négyszáz méterre magasodik a Sajó és a Csetnek-patak fölé. Felszínét töbrök sokasága varázsolja sajátságosan hullámossá. Ezek a tál- vagy tölcsérformájú süppedések a megtévesztésig hasonlítanak egymásra, könnyen eltévedhetünk közöttük, némelyikük fenekén pedig sötéten tátong egy-egy függőleges aknabarlang, vagyis zsomboly. Vizet azonban itt hiába keresnénk, a lehulló esőcseppet könyörtelenül elnyeli a karszt.
A mészkőhegy belsejét átszabdaló repedéseket ugyanis a szén-dioxidban enyhén dúsult víz már régen karsztos csatornákká és barlangokká oldotta, amelyek igen gyorsan elvezetik a csapadék minden cseppjét, hogy aztán a hegy lábánál fakadó karsztforrásokban lássanak ismét napvilágot. A fennsíkon legeltető gazdák meg aztán hordhatják fel a vizet a meredek hegyoldalakon tartályokban, mert a jószágnak innia is kell. Amióta itt legeltetés folyik, azóta törik a fejüket az emberek, miként lehetne vizet teremteni a fennsíkra.
Ha már a felszínen nincs víz, biztosan lesz a mélyben – gondolták, oda pedig zsombolyok vezetnek. Csak legyen, aki beléjük merészkedik! Ilyen ember viszont nemigen akadt Pelsőc környékén, mivel még a 19. században is az a hír járta, hogy a zsombolyok mélyén sárkányok lakoznak. Egy ilyen fenevaddal pedig senki sem akar találkozni.
Ez volt ugyanis a legismertebb zsomboly a vidéken. Hatalmas nyílása mintha egyenesen a föld gyomrába vezetett volna. Szaller György pozsonyi tanár Magyarország földleírásának rövid foglalattya című, 1796-ban kiadott munkájában mélységét még megmérhetetlennek tartotta.
Kötélen le is eresztették a bűnözőt a borzasztó mélységbe, és még félúton sem volt a szerencsétlen, amikor eszeveszetten rángatni kezdte a kötelet. Erre visszahúzták a felszínre, szinte félholt állapotban, majd, amikor kissé magához tért, egy roppant nagy szájú óriás állatról beszélt, amely feléje tátogott. Persze, ő a mélységtől ijedt halálra és a sárkányra beszélte ki magát, nehogy még egyszer leeresszék a rettenetes üregbe. Az esetről még a Vahot Imre nevével fémjelzett Pesti Divatlap is beszámolt 1847-ben.
A pelsőciek azonban továbbra sem adták fel a víz keresését. A következő kísérletekről a Rozsnyói Híradó korabeli cikkei nyomán szerezhetünk tudomást, amelyekre Jerg Zoltán páskaházai barlangkutató bukkant rá a közelmúltban. Ezek szerint 1875. szeptember 25-én csaknem százfős társaság gyűlt össze a Csengő-lyuk nyílásánál. Ezúttal maga a szalóci vasgyár igazgatója, Fabnik Emil állt a bátor vállalkozók élére. Volt azonban egy feltétele: olyan faládában eresszék le, amelyből szögek állnak kifelé. Biztos, ami biztos, sosem lehet tudni, mikor bukkan elő valamilyen szörnyű barlangi fenevad.
Nagyjából 50 m mélységig eresztették le az igazgató urat acélhuzalon, az ún. kőhídig, ahol a zsomboly kettéágazik. Innen zsinóron három üveg bort engedett le az akna aljára, mintegy ösztönzésül a további kutatásokhoz, majd felhúzatta magát. Állítólag azért nem ment mélyebbre, mert elfogyott a huzal, de valószínűbb, hogy neki is inába szállt a bátorsága. Viszont nyomban találtatott egy másik merész vállalkozó Feix (vagy Fajt) Nándor bányatiszt személyében, aki már munkájából kifolyólag is magabiztosabban mozgott a sötét földalatti világban. Le is jutott a zsomboly fenekére, száz méter mélységbe, sőt amikor egyetlen sárkányt sem látott, további bányászoknak is jelt adott az ereszkedéshez. Végül még hárman (bizonyos Pásztor, Rudnai és Bábai) is lejutottak hozzá és mintegy két órát töltöttek a barlangban.
Még egy köteg cseppkövet is felhúzattak, amit Sebők Pál szolgabíró úrnak nyújtottak át. Ő pedig nagylelkűen a pelsőci református iskola ásványgyűjteményének adományozta. Legnagyobb sajnálatukra azonban víznek sehol sem akadtak nyomára. A nagy eseményről még a Vasárnapi Ujság is beszámolt.
De hátha nem kutatták át eléggé a barlangot. Ki tudja, nincs-e a zsombolynak folytatása, ami az áhított vízhez vezetne? Efféle kérdések is felmerültek a gazdák körében, ezért 1882-ben a pelsőci vasútállomás főnöke, Pachel Győző próbált szerencsét. Le is jutott a zsomboly aljára, az ott évszázadok óta felgyülemlett törmelék azonban minden folytatást elzárt – már ha egyáltalán lett volna ilyen – így neki sem sikerült vizet találnia. A hatalmas törmelékkúp jelentős részét az emberek dobálták be. Minden idelátogató kipróbálta ugyanis, hogy a több másodpercig zuhanó kő a falakhoz ütődve szép csengő hangot ad ki. Innen ered a zsomboly neve is. Kődarabot máig sem könnyű találni a zsomboly széles környékén.
A reményvesztett gazdák csüggedése eltartott egy ideig, a harcot azonban nem adták fel. Elmentek még a miniszterhez is, akinek elpanaszolták, hogy valamiféle vízgyűjtő medencét kéne építeni, mert esőből, hóból esik elég. Az ötlet Dusza János pelsőci paptól származott, aki már nem bírta nézni, hogy egyre fogy a fennsíkon legelő jószág.
A jólelkű földművelési miniszter, gróf Serényi Béla (1866–1919) megértve a gazdák nehéz helyzetét végül segített rajtuk. Rozsnai Károly tervei alapján az egyik töbör aljára (nem túl messze a Csengő-lyuktól) 1913-ban kiépítettek egy 16 m átmérőjű kerek betonmedencét, amely összegyűjtötte a lejtőkről lefolyó vizet. A természeti adottságokat okosan kihasználva felépült medence így több mint 900 ezer liter vizet volt képes tárolni, amelyet gémeskúttal emeltek át az itató vályúkba. Ezt a mesterművet máig Serényi-kútnak nevezik.
Megoldódott a vízhiány kérdése a Pelsőci-fennsíkon, a Csengő-lyuk pedig megmaradt a barlangkutatás úttörőinek. Közéjük tartozott a kuntapolcai Drenko József, aki 1925-ben kenderkötélen csigasor segítségével szállt le a zsombolyba és megtalálta a Fabnik által 1875-ben leengedett három üveg bort. Drenko Józseffel aztán 1943-ban Kessler Hubert, a magyar barlangkutatás legkiemelkedőbb alakja is meglátogatta a barlangot, aki egy leeresztett falétrán felmászott a terem egyik függőleges falán és felfedezte a mögötte rejlő, cseppkőoszlopokkal díszített ún. Nagy-galériát. A múlt század ötvenes éveitől aztán egyre több barlangkutató jutott le a zsomboly fenekére, a mászás technikája is évről évre tökéletesedett. Sőt 2003 áprilisában Miklós László szlovákiai és Kóródi Mária magyarországi környezetvédelmi miniszterek is leereszkedtek és megcsodálták a barlang gigászi termeit.
A Serényi-kút állapota a második világháború után fokozatosan romlott, ami maga után vonta a legeltetés visszafejlődését. Ezzel pedig veszélybe került a fennsíki kaszálóréteken, legelőkön meghonosodott értékes meleg- és szárazságtűrő növényfajok fenntarthatósága.
A Szlovák-karszt Nemzeti Park igazgatósága ezért szorgalmazza a fennsík legeltetésének felújítását nagyjából 400 ha területen, amelynek kulcsfontosságú feltétele a Serényi-kút helyreállítása. Ennek szükségességéről lapunk is beszámolt 2020 októberében.
Megjelent a MAGYAR7 12. számában.
