Van, aki harc közben távozik – egyre nagyobb probléma a dezertálás
Ottlik Géza óta tudjuk, hogy "mindenkinek drágább rongy élete, mint a haza becsülete." A keleti szomszédunkban immár több mint ezer napja tartó háborúban mindkét oldalon komoly gondokat okoz a dezertálás. De akkor ki fog harcolni?
Lassan harmadik éve élünk együtt a háborúval. Szerencsére mi itt "csak" a gondolatával és a gazdasági következményeivel.
Ám mindkét oldalon sokan vannak – a számukat sem tudjuk –, akik már életüket vesztették, maradandó, vagy súlyos sérülést szereztek az ukrajnai mészárszékek valamelyikében.
Felső tagozaton mindannyian megtanultuk Petőfi Sándor Nemzeti dalát, valószínűleg minden magyar iskolás el tudja mondani, hogy
A keletkezése óta nemzeti identitásunk részévé vált négy sor felülírására aztán Ottlik Géza tett kísérletet Buda című regényében, ahol Medve Gábor a fenti négy sorral kapcsolatban azt mondja:
Oroszországban és Ukrajnában egyaránt sokan gondolják ugyanazt erről a kérdésről, mint Ottlik hőse.
Talán a háború első, ikonikus mozgóképei közé tartozik a kijevi fegyverosztásról készült híradórészlet, melyen a katonák lelkes civileknek osztanak ki gépkarabélyokat, sebtében megmutatva azok használatát.
Voltak területvédelmi tartalékosok, akik Kijev lövészárkain mondták ki a boldogító igent, egyenruhában, tábori pópa előtt. A párnak Vlagyimir Klicsko főpolgármester is gratulált, hatalmas virágcsokorral.
Ekkor még, bár az orosz tankok kérlelhetetlenül haladtak előre, ahogy ezt 1956-ban és 1968-ban is megtapasztalhattuk, a távoli szemlélőnek az is eszébe juthatott, ugyan milyen háború az, amely közben könnyedén lehet kazalnyi rózsacsokrot vásárolni... (Némi aggodalomra ad okot, hogy az erről készült videó már nem érhető el. Vajon életben lehetnek még?) A lövészárkokba önként menők közül sokan gondolták, hogy "mire a falevelek lehullanak", ők is otthon lesznek. Ahogy egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ez nem így lesz, úgy fogyatkozott a hadra fogható lakosság harci kedve is. Emlékszünk még az első napok menekültáradatára. A nők és gyermekek mellett a menekülők között az első napokban férfiak is voltak, aztán számukra lezárták a határt.
Voltak tehát, akik még az előtt távoztak, hogy mundért kellett volna ölteniük. Amikor Vlagyimir Putyin orosz államfő 2022 szeptemberében részleges mozgósítást rendelt el, még aznap elfogytak a repülőjegyek Törökországba és Örményországba, ahova az oroszok vízum nélkül utazhattak. De sokan Kazahsztán hivatalos, vagy sivatagban levő, légies határain átlépve keresték a felmentést a katonai szolgálat alól.
Természetesen a határátlépés nem sikerülhetett mindenkinek. Akik nem tudták magukat kivásárolni az országból, azoknak maradt a zöldhatár. Még idén nyáron is arról írtunk, hogy például Románia felé napi 20-50 férfi kel át a Máramarosi-havasok bércein.
Sokan a Tiszán átkelve próbáltak Romániába, Magyarországra vagy Szlovákiába jutni, de a felső szakaszán gyors, örvényes folyóba sokan belevesztek.
Akik nem tudtak, vagy nem akartak "preventíve" elmenekülni, azokat besorozták, majd, változó minőségű kiképzést követően a frontra küldték.
Az ukrán háború kétarcúságát mutatja, hogy amíg a hadköteles férfiak egy része a frontvonalon viszi a bőrét a vásárra, addig Kijev éjszakai mulatóiban pezsgő élet zajlik, és bizony, a Telegramra felkerülő videókon látni, hogy ezek nem "ladies only" partyk, a táncot legényekkel járják.
A Rating szociológiai kutatócsoport még tavaly készítette el, de csak idén áprilisban ismertette azt a Galluppal közös felmérését, hogy az egyes országokban hányan fognának fegyvert, ha háborúra kerülne a sor. A hadban álló Ukrajnában a lakosság 62 százaléka mondta, hogy fegyvert fogna a hazájáért. A posztszovjet országok közül az örmények 96 százaléka venné ki a zsírpapírból az AK-47-est azonnal, ha az országot támadás érné. Nyilván emögött ott kell látnunk az örmény holokauszt borzalmas tragédiáit is, melyek emléke elevenen él a lakosságban. Vagy ez a heves kaukázusi vérből adódik? Lehet, mert az azeriek (88) és a grúzok (83%) is nagy arányban fognának fegyvert a hazájukért.
Jól gondolja meg, aki Szaúd-Arábiában húzna ujjat, itt ugyanis a lakosok 94 százaléka ragadna fegyvert, de Afganisztánnal (82%), Pakisztánnal (86%) és Indiával (76%) sem érdemes szarakodni. Ez utóbbi kettő, amellett, hogy nagyon harcias, atomhatalom is.
Viszonylag kis ellenállás mellett el lehetne viszont foglalni a legnagyobb európai autógyártókat, sem az olaszok, sem a németek, sem a spanyolok nem nagyon tűznék fel a szurony. Az olasz lakosság 78, az osztrák 62, a németek 57, a nigériaiak 54, a spanyolok 53 százaléka mondta, hogy ő bizony nem harcolna. Az Egyesült Államok Alkotmánya biztosítja az állampolgároknak a fegyverviselést. Az amerikaiaknak viszont csak 41 százaléka rántaná ezt elő a sublótból, ha jőne az ellen. 34 százalékuk biztosan nem harcolna, a maradék 25% nem tudja, vagy nem válaszolt. Az oroszok 32 százaléka mondta, hogy harcolna, 20 százaléka nem, 48 pedig nem tudja, vagy nem válaszolt. Nem tudom, Vlagyimir Putyin ismeri-e ezt a felmérést.
Sajnos, Magyarország, Szlovákia és Csehország ezúttal nem szerepelt a mintában. A Závecz Research és a Publicus Intézet viszont még 2022 júniusában készített egy-egy telefonos közvélemény-kutatást, melyben azt kérdezték: ki fogna fegyvert Magyarországért. A Publicus szerint a megkérdezettek 51 százaléka harcolna Magyarországért, míg a Závecz azt mutatta ki, hogy a magyarok 20 százaléka biztosan harcolna, 30 százaléka pedig valószínűleg harcolna.
A felmérésből tehát az láthatjuk, az ukránok körében még két évnyi háború után is meglehetősen nagy volt a harci kedv. Azt természetesen nem tudjuk, hogy a dezertőrök a 62 vagy a 38 százalékból kerülnek-e ki… A dezertálás mögött gyakran állhat a stressz, a félelem, a kiégés, a morális konfliktusok vagy az emberi kapcsolatok hiánya. Az egyik leggyakoribb ok a tartós stressz, amely a katonákra nehezedik.
A csoportkohézió hiánya szintén elősegítheti a dezertálást. Az elszigeteltség érzése, a csapattársak támogatásának hiánya vagy a parancsnok és az alárendeltek közötti bizalom gyengülése erősítheti a vágyat a távozásra. Az ilyen helyzetekben a katona úgy érezheti, hogy már nincs semmi, ami visszatartaná a kötelességteljesítéstől való eltávolodástól.
További tényező lehet a családi kapcsolatok hiánya vagy a hazatérés iránti vágy. Az otthon maradt családtagokkal való kapcsolat erős érzelmi kötődést jelenthet, amely növelheti a katonában a honvágyat és a dezertálás iránti késztetést. De míg apáink, ha akkora "szerencséjük" volt, hogy a Varsói Szerződés valamelyik hadgyakorlatára vitték őket, legfeljebb egy levelet írhattak előtte arról, hogy most egy darabig nem írhatnak levelet. Napjaink katonái a mobileszközökkel lényegesen könnyebben tarthatják a kapcsolatot a családjukkal, azonban ez bizonyos helyzetekben akár végzetes is lehet.
A környezeti hatások, például a szélsőséges időjárás, az élelmiszerhiány vagy a rossz felszereltség szintén hozzájárulhatnak a dezertálási hajlandósághoz. Ha a katona úgy érzi, hogy nem biztosítottak számára az alapvető szükségletek, az erősítheti az elégedetlenséget és a menekülés vágyát. E háborúban arról is gyakran olvashattunk, hogy az adományfegyverek nem mindig jutnak el a frontra.
Ukrajna Büntető Törvénykönyve a dezertálást kettőtől öt évig terjedő szabadságvesztéssel sújtja, hadiállapot idején azonban a szabadságvesztés öttől tizenkét évig terjedhet.
A napokban az AP hírügynökség közölt terjedelmes helyszíni riportot arról, hogy a dezertálás egyre komolyabb, számszerűsíthető gondot okoz. Egyenesen arról írnak, egész egységek hagyták oda állásaikat, így a védelmi vonalak sebezhetővé váltak, felgyorsítva a területvesztést.
Vannak, akik betegszabadságra mennek, aztán nem térnek vissza a lövészárkokba, megint mások megtagadják a parancsot, összetűzésbe kerülve a parancsnokokkal, akár tűzharc közben is.
– mondta az AP-nek Olekszandr Kovalenko kijevi katonai elemző. S miközben Ukrajna utcáin, piacain, szórakóhelyein szó szerint lasszóval fogják a regrutákat, az Egyesült Államok sürgeti Ukrajnát, szállítsa le a besorozhatóság korhatárát 18 évre.
A hírügynökség két dezertőrrel, három ügyvéddel, valamint egy tucat ukrán tisztviselővel és katonai parancsnokkal beszélt.
A dezertőrök tényleges száma pedig sokkal magasabb lehet. Egy katonai ügyekben jártas törvényhozó becslése szerint ez akár 200 000 is lehet.
- mondta Szerhij Hnezdilov, azon kevés katonák egyike, akik névvel beszélnek a dezertálásról. Nem sokkal azután emeltek vádat ellene, hogy az AP szeptemberben interjút készített vele. Hnezdilov is műtét miatt távozott, majd nem tért vissza. Azt mondja, öt leszolgált év után nem lát esélyt arra, hogy leszereljék, noha az ország vezetése korábban ezt ígérte. "Ha nincs vége a katonai szolgálatnak, az börtönné fordul át" – mondta.
A dezertálások következménye a pozíciókban maradt katonák halála. Ők ugyanis gyakran nem tudják, hogy a szárnyakon már nincs senki. Októberben például néhány hét alatt elveszett Vuhledar városa, melyet korábban két évig tartottak. A 72. dandár tisztje, aki az utolsók között vonult ki, név nélkül nyilatkozva elmondta, a vége felé már csak egy sorzászlóalj és egy lövészzászlóalj tartotta a várost. A zászlóaljak egyes századaiban 120 embernek kellett volna lenni, de olyan is előfordult, hogy a halálesetek, sebesülések és dezertálások miatt egy-egy században tíz ember lézengett.
Az Ukrán Állami Nyomozó Iroda szóvivője szerint inkább nem emelnek vádat a dezertőrök ellen, ha vállalják, hogy visszatérnek az alakulatukhoz.
Tetyana Ivanova ügyvéd az AP-nek elmondta: "Az emberek nem tudnak pszichológiailag megbirkózni azzal a helyzettel, amelyben vannak, és nem kapnak pszichológiai segítséget." A hadbíróságok azonban veszélyes precedenst teremthetnek a pszichológiai okok miatti felmentéssel. Ebben az esetben szinte mindenkinek jogos a távozása, mert a gyalogság körében szinte már nem maradt egészséges ember – tette hozzá.
