Grönland sorsa: Híd vagy törésvonal az euroatlanti térben?
Néhány évvel ezelőtt nehezen lehetett elképzelni, hogy az alig 56 ezer fős lakossággal rendelkező északi sziget ilyen fontos geostratégiai ütközőponttá váljon a nagyhatalmak számára.
Az Egyesült Államok számára külpolitikai prioritást jelent, hogy Grönland az amerikai vonzáskörzetbe tartozzon. Dánia, és ezáltal a NATO európai tagállamai viszont hallani sem akarnak erről, Donald Trump korábbi felvetését pedig egyenesen fenyegetésként értelmezték. Adódik hát a kérdés:
vajon a háttérben megbúvó orosz és kínai érdekek nem tennék-e rá a kezüket Grönlandra, ha stratégiai érdekeik úgy kívánnák?
A helyzet összetett, és több nézőpontból kell megvizsgálni, hiszen csak így érthető meg, miért nem közömbös Grönland sorsa a nagyhatalmak számára.
Jelen pillanatban Oroszország és Kína nem jelentenek közvetlen fenyegetést Grönlandra. Egyrészt mindkét nagyhatalom más, sürgetőbb problémákkal van elfoglalva, másrészt Grönland megszerzése, bár stratégiailag fontos, de nem élvez elsődleges prioritást. Ugyanakkor az is világos,
aki Grönland felett ellenőrzést gyakorol, az jelentős befolyást szerezhet a Jeges-tenger és az Északi-sarkvidék, vagyis az Arktisz felett.
Ez pedig közvetlen kijáratot jelent az Északi-óceán felé.
A nagyhatalmi „pókerparti” innentől válik igazán érdekessé. Bár ma még korlátozott a térség hajózhatósága, a klímaváltozás következtében az északi útvonalak egyre inkább megnyílhatnak, Grönland földrajzi fekvése pedig stratégiai szempontból szinte ideálissá válik. Az Egyesült Államok ezt a lehetőséget időben felismerte, és külpolitikai-stratégiai kérdésként tekint Grönlandra.
Az pedig már egy másik felvetés, hogy az amerikaiak mit kezdjenek ezzel, vagyis milyen politikát alkalmazzon Európával szemben? Diplomáciai és partnerségi megközelítést, amely érvekkel próbál konszenzust teremteni, vagy erőpolitikát, amely szükségszerűen konfliktushoz vezet?
Dánia ragaszkodása Grönlandhoz töretlen, az európai országok jellemzően mögé sorakoznak fel, miközben a NATO-tagállamok már most is jelen vannak a térségben, biztosítva annak védelmét. A helyzet egyik alapvető feszültsége, hogy az Egyesült Államok és Dánia ugyanannak a szövetségi rendszernek a tagjai. Egy ilyen konfliktus nemcsak megnehezíti, hanem gyengíti is a NATO működését, és ezzel közvetve előnybe hozhatja Oroszországot és Kínát.
Grönland kérdése azonban nem pusztán egy újabb törésvonal a NATO-n belül, hanem annak próbája is, hogy a szövetség képes-e a nemzeti érdekeket közös stratégiai keretben értelmezni.
Az Egyesült Államok számára Grönland elsősorban nemzetbiztonsági kérdés, míg Európa számára a szuverenitás, ezen belül Dánia számára a hagyomány és a jogfolytonosság szimbóluma.
Ezek az érdekek azonban nem feltétlenül zárják ki egymást. Épp ellenkezőleg, egy jól működő euroatlanti együttműködés keretében egymást erősíthetnék. Ha ebből az érvelésből indulunk ki, akkor ebben az összefüggésben Grönland nem választóvonal Európa és Amerika között, hanem híd. Földrajzilag összeköti a két kontinenst, katonailag közös védelmi térként értelmezhető, politikailag pedig lehetőséget ad arra, hogy az euroatlanti szövetség újradefiniálja önmagát. Ha van térség, ahol az Egyesült Államok és Európa együttműködése elengedhetetlen, akkor az éppen az Északi-sarkvidék.
E gondolkodásmód nem új keletű.
Grönland azonban arra utal, hogy ez a korszak legfeljebb szünetelt. Az Egyesült Államok jelenlegi gondolkodásában újra megjelenik az a mackinderi logika, amely szerint a világrendet nem elvek, hanem térségek, útvonalak és stratégiai csomópontok határozzák meg.
Ebben az olvasatban Grönland nem önmagáért fontos, hanem azért, mert ellenőrzése révén megelőzhető más nagyhatalmak, elsősorban Kína és Oroszország térnyerése az északi féltekén.
A kérdés mindössze az, hogy mindez még beleilleszthető-e az euroatlanti együttműködés kereteibe, vagy egy új korszak kezdetét jelzi, amelyben a hatalmi logika a szövetségi lojalitást is felülírja. Vagyis sikerül-e az Egyesült Államoknak és Európának egyezségre jutnia Grönland ügyében.
A nemzetközi rend szempontjából ez azért is lehet sorsdöntő és vízválasztó, mert adott esetben véget érhet egy olyan korszak, amelyben a szabályalapú együttműködés elsőbbséget élvezett az erőpolitikával szemben.
Vagy kezdetét veheti egy új időszak, ahol a nagyhatalmak nyíltan és legitim módon érvényesítik érdekeiket, akár erővel is megszerezve azt, amit stratégiailag szükségesnek tartanak, ha kell, katonai eszközöket is bevetve.
Grönland sorsától tehát sok minden függ. Elsősorban az, ami bennünket, közép-európaiakat is érint, hogy az Egyesült Államok és Európa mint természetes szövetségesek, a transzatlanti kapcsolatok és az euroamerikai, nyugati civilizáció hordozói képesek-e közös értelmezési keretben gondolkodni, legalábbis külpolitikai és geostratégiai értelemben. Ha ez nem sikerül, könnyen lehet, hogy egy új, keményebb korszak köszönt be.
