Szongkrán Csiang Maiban
Láttam a riói karnevál kavalkádjának őrületét a Sambadrome-on és a szegények karneválját a favellák között. Láttam, ahogy Mexikóban cipelik a nehéz kereszteket és táncolnak a sírokon. Bolíviában fényképeztem, ahogy koporsón táncolnak az indiánok, ám a legnagyobb őrület mégiscsak az Újév, vagyis a Szongkrán Csiang Maiban.
Hajnalban szertefoszlik az álmom és elindulok, hogy a valóságot álmodjam tovább. Szellemként suhannak tova hosszú sorokban a szerzetesek a város utcáin, hogy alamizsnát gyűjtsenek. Ez nem koldulás, csak néhány balga európai hiszi ezt a szentként tisztelt embereket látva. Katlanokban főzik a banánlevelekbe csomagolt rizst. Ropogós bankókat is adnak, majd leborulnak a sáfrányszínű ruhákba öltözött kispapok előtt az emberek.
Mire nyüzsögni kezd a város, hazaérnek templomaikba a papok, hogy befejezzék a bai szri szukvanokat. Csodás művészi munkák ezek a banánlevelekből és virágokból összeszőtt szent ereklyék, amelyeket nagy ünnepekre készítenek. Az igazi ünnep a templomokban kezdődik. Egyházi ünnepük fő ceremóniája, a Buddha-szobrok vízszentelése, április 14-én zajlik.
Jóllehet mára Thaiföldön is áttértek a Gergely-naptár használatára, ám az április 13-a és 15-e között ünnepelt délkelet-ázsiai újév (vagyis a Szongkrán) féktelen ünneplése kihagyhatatlan számukra. Laoszban, Mianmarban, Kambodzsában, Srí Lankán és Kína nagy részén is nagy csinnadrattával köszöntik Szongkrán ünnepét, ám a legnagyobb, egy hétig tartó ünnepségek kétségtelenül Thaiföldön, Csiang Maiban vannak.
Szongkránkor új, színes ruhákat vesznek fel, de a lelküket is díszbe öltöztetik. Érdemeket szereznek azzal, hogy alamizsnát osztanak, halakat és madarakat engednek el. Ünnepi ételként vörös ragacsos rizs és gazdagon fűszerezett curry leves kerül az asztalra.
A szanszkrit eredetű szongkrán szó jelentése a Nap helyzetének megváltozása. Vagyis amikor a Kos csillagképből a Bikába megy át. Régebben a thai asztrológia még nem ismerte a precessziót, vagyis a Föld forgástengelyének elmozdulását a forgónyomaték hatására, így a márciusi napforduló ideje áprilisra tolódott. Márpedig a hagyomány, az hagyomány, így 2566-ban (2023) és a továbbiakban is április 13-tól van az új év ünneplése. Áprilisban véget ér a nyár, s a betakarítási munkákat is befejezik, kezdődhet az ünneplés. A thaiok talán legismertebb közmondása: „Keress érdemeket azzal, hogy homokot viszel a templomba”. Hitük szerint ugyanis a templomból távozáskor minden egyes alkalommal homokot visznek el a talpukon. Mivel a homok a templom tulajdona, illik visszaszolgáltatni. Ezért építenek hatalmas homokdombokat (pagodákat) újév napján, amelyekbe a családok szalagszerű homokzászlóit (tung pak trág) tűzik. Ezeken egymás alatt állatfigurákat láthatunk (állatöv jelek), melyek a család egy-egy tagját jelképezik.
A homokdombok és a zászlók elűzik a gonoszt, a rossz szellemeket és a szerencsétlenséget. Minél hosszabb a tung, annál több érdemet hoz, s akár a pokolba került lelkeket is a mennybe repítheti. Otthonaikban a családok fiatalabb tagjai az idősebbeket tisztító-vízáldással tisztelik meg, és örvendezni illik, ha jól nyakon löttyintenek egy kanna vízzel. Szongkrán megünneplésére a legjellemzőbb az utcai „locsolkodás”.
Egyik alkalommal éppen iszani ismerősöm kislányát figyeltem, ahogy vizet ereszt az út menti nagy hordóba, hogy abból locsolja az arra járókat, amikor egy öregúr arra száguldott motorkerékpárjával. Mielőtt odaért volna, a kislány hirtelen telemerítette kannáját és pofon öntötte a motorost. Az öreg haladt még néhány métert, majd az út másik oldalán, az árokban kötött ki. Rohantam volna, hogy felsegítsem, de felpattant és elszáguldott mellettem a kislány felé. Európai gondolkodásommal vártam a pofonok csattanását, de teljesen más történt. A bácsi a kislányhoz érve imára kulcsolta kezét és hajlongva megköszönte. Arcát törölgetve visszabandukolt motorjához és mosolyogva távozott. Ez volt az első szongkrán-élményem, ami úgy igazán nyomot hagyott bennem.
Kétségtelenül az egykori fővárosban, Csiang Maiban van a legnagyobb ünneplés. Az ember nem hisz a szemének, amikor látja, hogy tűzoltóautók sokasága öntözi a gyönyörű népviseletekben felvonuló, mosolygó lányokat, akiknek az arcáról úgy folyik le a smink és a műszempilla, mintha színes sárral dobálták volna meg őket. A tűzoltók persze csak hab a tortán, hiszen a vizet mindenhonnan kapom én is. Az összes mellettem elhaladó autóból, tuk-tukból kapok néhány vödörrel. A házakból slaggal locsolnak, a járókelőknél hatalmas vízipuskák vannak és állítom, kíméletlenebbül lőnek, mint háborúban az ellenségek.
A Ping folyó partján és a csatornáknál gyerekek hada locsol, közben meg mindenki ujjong és mosolyog. Nagy meleg van, így az útszéli kádakba és hordókba óriási jégtömböket helyeznek, hogy tényleg a frászt hozzák az emberre. Esélyem sincs elmagyarázni, hogy nemrég volt infarktusom, mint ahogyan azt sem, milyen sokba került a profi fényképezőgépem, ráadásul az úszószemüvegemet is a szállodában hagytam! De talán ez az egyetlen, amit jól tettem, mert abban úgysem tudtam volna fényképezni. Észre sem vettem, de a következő pillanatban máris egy sortűz áldozata lettem. Vagy húsz vízigépfegyver szegeződik rám, s ontja a halált, akarom mondani az életet adó vizet. Életet, mert úgy kotródom az út túloldalára, mint egy ázott pocok, ha macska kergeti. Itt azután egy kanna jeges víz megadja a kegyelemdöfést. Szerencsémre slaggal is öntöznek, s ez egy kicsit melegebb, így felocsúdva gyorsan az öntöző mögé bújok, aki éppen néhány kanna vizet kap a fejére egy arra haladó pick-up platójáról.
Néhány nap elteltével, amikor már elegem lett a locsolkodásból, bérelt motorkerékpárral elindultam a környék legősibb temploma, a Wat Phra Haripuncsai felé. 6-8 év körüli kispapok álldogáltak az út mentén, de mire felocsúdtam, már késő volt. Derült égből jött a „vizespofon”! Én persze minden erőmmel kapaszkodtam sárkányom szarvába, hogy le ne sodorjon a nagynyomású vízáradat. Így jóval Szongkrán után is kaptam még néhány vödör vizet, de estére elértem Haripuncsai templomához. Igaz csurom vizesen, de megérte!
Megjelent a MAGYAR7 1. számában.
