A fáraók kultusza a mai Egyiptomban
Az izraeli-palesztin véres konfliktus kapcsán gyakran szóba kerül a Gázai övezetet nyugat felől ellenőrző Egyiptom, mint a rendezés egyik lehetséges közreműködője. Ezt a feltételezést elsősorban az indokolhatná, hogy a legnépesebb arab államról van szó, amelynek több mint 105 millió lakosa van és hadserege jelenleg a világon a 12. legerősebbnek számít.
Az egyiptomi arab nyelv tulajdonképpen egy dialektus, ahogy számos arabnak tartott országban is az ottani dialektust beszélik, és ezek sok esetben jelentősen eltérnek az „irodalmi arabtól”, ezért elsősorban a vallás az, amely összetarthatja az arab világot (bár a szunnita–síita megosztottság ezt rendkívül megnehezíti), ugyanakkor a „közös ellenség” – Izrael állam – elleni fellépés is erősíthetné ezt, de a korábbi „egységfront” az utóbbi években erősen lazult, hiszen több arab állam is igyekezett normalizálni a viszonyát a zsidó állammal (Ábrahám-megállapodások). Ezt a rendezési folyamatot szakította meg a Hamász palesztin (terror)szervezet október 7-i Izrael elleni támadása, amely ismét kaotikus állapotokat teremtett nemcsak a Közel-Keleten, hanem áttételesen a világban is.
Egyiptom esetében ezt az emberi civilizáció egyik legősibb időszakában, a fáraók korában vélték megtalálni. Minderről a legutóbbi, 2023 októberében rendezett dunaszerdahelyi Nemzetközi Vámbéry Konferencián dr. Tüske László orientalista – 2012–2014 között a kairói Balassi Intézet igazgatója, később az Országos Széchényi Könyvtár főigazgatója – tartott érdekes és tanulságos előadást.
As-Szíszi később az ország államfője lett, de a teljesség kedvéért el kell mondani, hogy az elnökválasztáson ellenfeleinek már csak azért sem lehetett sok esélyük, mert vagy megfélemlítették őket és ezért még a megmérettetés előtt visszaléptek, sőt volt, akit letartóztattak, aki pedig ennek ellenére elindult, azt mindenféle módon igyekeztek lejáratni, ezért alig néhány százaléknyi voksot kapott.
Az egyiptomi elnök lényegében diktatórikus eszközökkel irányítja az országot. A sajtót teljesen maga alá gyűrte, és fokozatosan kialakított egy személyi kultuszt is. A gazdaság nagy részét a hadsereg ellenőrzi, ami szinte szükségszerűen a magánszektor gyengeségét is eredményezi, de a sokszor észszerűtlen projektek – például egy új főváros építése a sivatagban – olyan kiadásokkal járnak, amelyeket csak hitelekből tudnak fedezni.
Az ókori és a mai Egyiptom közötti kontinuitás hangoztatása és ennek hétköznapi megnyilvánulása három célt is szolgál.
Az egyik az az üzenet (amelyet elsősorban a nyugati közvéleménynek szánnak), hogy az ország nemcsak büszke erre a sokezer éves múltra, hanem megfelelő módon gondoskodik is az épített és szellemi örökségről.
A másik üzenet az arab világnak szól, amely Egyiptom „vezető” szerepét sokszor csak vonakodva hajlandó elismerni, de leginkább elutasítja, már csak azért is, mert például az Egyesült Arab Emirátusok, Katar és mindenekelőtt Szaúd-Arábia gazdaságilag sokkal nagyobb potenciállal rendelkezik, mint Egyiptom. Ráadásul sok egyiptomi éppen ezekben az országokban vendégmunkásként dolgozik, és keresetével „hozzájárul” Egyiptom bevételeihez. (Az ugyancsak szunnita – bár nem arab – Törökország szerepét és befolyását a térségben most nem részletezném.)
De a harmadik üzenet talán a legfontosabb, mégpedig azért, mert kimondottan az egyiptomiaknak szól, így teremtve lehetőséget egy sajátos „egyiptomi nemzettudat” elmélyítéséhez. Ennek egyik látványos eleme az a két és fél évvel ezelőtt, 2021. április 3-án kezdődött, egy egész évet átfogó rendezvénysorozat volt, amelynek első eseményeként
A továbbiakban is idéznék Tüske László előadásából, amelyben „kommentálta” azokat a videófelvételeket, amelyek ezt a látványos eseményt (illetve a későbbi, 2021. augusztus 6-ait, amely során a Kheopsz piramis mögötti ideiglenes tárlóból a piramisok mellett épülő Nagy Egyiptomi Múzeumba szállították a napbárkát) megörökítették és egyenes élő adásban közvetítették (a cikk végén egy negyed órás összefoglalót az olvasók is megtekinthetnek).
– írja Tüske László.
A közvetítés során számos alkalommal „bevágták” az egyiptomi államfő, As-Szíszi alakját, ezzel is jelezve, hogy igazából ő az, aki mindezt kezdeményezte és valamiképp ő testesíti meg azt a kontinuitást, amelyet az ókori egyiptomi uralkodók és az ország jelenlegi vezetője között ilyen módon is sugallni szeretnének.
A műsor „koreográfiája” nagyon professzionális volt. Mint Tüske László írja:
Egyiptom nemzetállammá formálása már a királyság 1922-es függetlenné válásakor fontos feladatként jelent meg, és ez a folyamat végig kísérte az azóta eltelt száz évet. Tüske László idézi Mira Tsurev Taslim izraeli kutatót, aki szerint
