Önismeret ma

„Azért csináljuk, mert hisszük, hogy ez az egyedüli út az emberiség számára” – hangzott el a mondat 2017 őszén a győri Személyiségfejlesztő Akadémia legelső tanévnyitóján. S bár ez kissé túlzónak, radikálisnak is tűnhet, én mélységesen egyetértettem. 

A kérdés, hogy miről is van szó igazából, mivel töltöttem el akkor három akadémiai évet. Ez pedig nem más, mint az önismeret.

Önismeret a személyiség- és érzelmi intelligencia fejlesztés tanulmányozása, gyakorlása mellett, annak hozományaként. Önismeret, ami mára – sok esetben elmondható – divatszóvá vált, s tengernyi félreértés, félremagyarázás „áldozatává” lett.

Ugyanakkor nincs ebben semmi meglepő, mondhatni természetes dinamika. Valami iránt megjelenik az igény, keresletté válik, kínálat lesz belőle. Ezt pedig ki-ki a maga módja, lehetősége, tudatossága mentén kezeli, éli meg.

Ahogy én megéltem a hozzá vezető utat: a lelkemben tátongó űr kitöltésének igénye, mint kezdeti és végső motiváció. Valójában semmi különös... Nehezen megélt gyerekkor, társas izoláció, transzgenerációs, családi mintázatok keveréke, majd a szülők válása, sérült autonómia, egymásra utaltság, szuicid fantáziák stb. S bár a sort tudnám folytatni, ezek ellenére miért mondom mégis, hogy „semmi különös”? Merthogy a tanulmányi éveim alatt, csoportterápiás foglalkozásokon vagy éppen kettős helyzetben, de mindig kiderült, hogy a családi rendszer szintjén gondolkodva nincs ember, aki minimum közvetve ne lenne érintett az előbb említett nehézségekben.

Higgyék el, ha azt mondom, a sor végtelen, naivitás az ellenkezőjét feltételezni. Ilyeneket olvasva az emberi pszichének általában kétféle reakciója van. Vagy nemes egyszerűséggel homokba dugja a fejét. Ezt a szakma énvédő mechanizmusnak vagy hárításnak nevezi, vagy ha elérkezett az idő (amit pedig rendszerint kellő kínnyomás, fájdalom, betegség, tragédia vagy épp csak egy „egyszerű” kiüresedés, kiégés előz meg), nyit afelé, amit ma önismeretként emlegetnek. Hogy egy érdekességet is közbeszúrjak: véleményem s hitem szerint ez nem sokban különbözik a Buddha által emlegetett „tudatosság” vagy a krisztusi „szeretet” fogalmaktól. Ez mindig is alfája és ómegája, mozgatórugója volt az életnek, társadalmaknak, mindössze különböző korok és kultúrák eltérően hivatkoztak rá. 

Én azt gondolom, hogy elsősorban traumáink oldására, másodsorban pedig tudatosságunk tágítására. Biztos sokan hallottak már a freudi jéghegy hasonlatról. A lényeg, hogy tudatos megéléseink mindössze töredékét képezik a tudattalan működési mechanizmusainkhoz képest. S hogy miben nyilvánul meg ez a gyakorlatban? Az ego számára kissé degradáló, „biorobot” üzemmódban. Automatizmusokban, ugyanazon hibák újbóli elkövetésében, hasonló élethelyzetek „bevonzásában”, úgynevezett sémakémia szerinti párválasztásban, népiesen szólva a „csöbörből vödörbe”, avagy „zsák a foltját” jelenségekben.

A psziché világa, a lélektan mindig is kilógott kissé a sorból, lévén nem anyagi természetű. Nehéz vele bármit is kezdeni laboratóriumi körülmények között. Az ebben gyökerező önismeret pedig – tán mondani sem kell – elég sok szubjektív elemet tartalmaz ahhoz, hogy egy magát alapjáraton racionális, materialistának definiáló egyén könnyen kiboruljon mibenlététől.

Ettől függetlenül a tények még tények maradnak. Tapasztalatom szerint kevesen vannak ma már, akiknek ne lenne valamiféle igényük – lélektani szempontból – helyzetük jobbá tételére, ne igyekeznének csökkenteni szorongásaikat, javítani emberi kapcsolataikat. Míg a 2000-es évek elején nem túl sok „önsegítő” vagy pszichológiai jellegű művel találkoztam a könyvesboltokban, addig mára roskadásig megteltek a polcok, mint ahogy egyre több az idevágó képzés, előadás, konferencia és podcast is. 

S hogy miért pont most? Azt gondolom egy olyan időminőséget élünk, amikor (végre?) megengedhetjük magunknak, hogy fájjon. Gyakran morfondírozok ezen. Nagyszüleim korában, a második világháború időszakában nem éppen a pszichés jólét volt prioritás.

A Maslow-piramis alsó szintje, a fiziológiai szükségletek és a túlélés volt a lényeg. Aztán (érthető okokból) elidegenedés, Woodstock majd újabb „izmusok” következtek. Nietzsche és Isten rég halott. Finoman szólva sem támogatta sok minden a következő generációk lelki egyensúlyát. Majd eljött a rendszerváltás, a „dicső” kapitalizmus…, ami – szigorúan anyagi értelemben – olyan szintű jólétet és gazdagságot biztosított, hogy kénytelenek voltunk, avagy lehetőségünk nyílott meglátni, de legalábbis megérezni lelki hiányosságainkat, sérüléseinket.

Megjelent a MAGYAR7 32. számában.