Hazajáró: Melbourne, Victoria fővárosa – VIDEÓ
Valamikor a ’80-as években láttam először a Mint oldott kéve című televíziós sorozatot, amelyben a 1848–1849-es forradalom hőse, Mednyánszky Cézár Ausztráliába utazik a meggazdagodás reményében. Sokáig azt hittem, a film csak fikció, de ahogy utánanéztem, kiderült, hogy Mednyánszky Cézár tényleg járt itt, és tényleg elveszítette a bal karját abban a támadásban, amelyben útonállók kifosztották. Mindez Melbourne-ben, a St. Kilda Road-on történt, amely akkor még egy kietlen hely volt, ma már azonban egy forgalmas út a város közepén.
A St. Kilda forgatagában sétálgatva ez a régi történet is eszünkbe jutott, illetve azoké a magyar emigránsoké is, akiket Haynauék üldöztek idáig. Akkoriban Victoria állam már önálló úton járt, 1851-ben vált ki Új-Dél-Wales államból. Fővárosát, Melbourne-t 1835-ben alapították a szeszélyes tasmániai időjárást megunó angolok. (A helyzet azért itt sem sokkal jobb, a helyiek szerint Melbourne-ben egy napon belül akár 4 évszak is előfordulhat.) A 19. században még könnyebb volt a kontinensre bevándorolni, hisz alig pár millióan éltek az ausztrál államokban, özönlöttek is a tömegek az aranyláz idején.
A legnépesebb melbourne-i diaszpóra az olasz és a görög. Úgy tartják, Athén után Melbourne a második legnagyobb görög város. De nemcsak európaiak érkeztek ezekben az évtizedekben: kínaiak, afgán tevehajcsárok, a keleti part cukornádültetvényein dolgoztatott óceániai őslakosok, a nyugati part délkelet-ázsiai származású gyöngyhalászai is ekkor kezdték „multikultivá” tenni Ausztráliát. Később az angol gyarmatokról, Indiából és Ceylonból is sokan jöttek, majd a 2. világháborút követően a kelet-európai menekültek tízezrei találtak itt új hazára. A bevándorláspolitika alapelve sokáig a „Fehér Ausztrália” volt (ma a lakosság 80 százaléka brit származású), az ázsiaiaknak igencsak megnehezítették a letelepedést. A ’70-es évektől már kénytelenek voltak lazítani a szigorú szabályokon, ma a bevándorlást a társadalom és a gazdaság szükségleteihez igazították. Magyarul, akire szüksége van Ausztráliának, az könnyen megkapja az állampolgárságot, akire nincs, annak egy bizonyos türelmi időszakban be kell bizonyítania, hogy Ausztráliának igenis szüksége van rá. Aki túljut a rostán, annak szinte a legalsó polcról, a nulláról kell kezdenie az életét. Számokban kifejezve: évente körülbelül 200 ezer ember kap letelepedési engedélyt, elsősorban képzettek.
Melbourne-ben és Victoria államban körülbelül 25-30 ezer magyar él. Legfontosabb intézményeiket, a Bocskai Centrumot, a református templomot, a Szent István katolikus templomot, az Árpád Idősek Otthonát, a délvidékiek magyar klubját, a wantirnai Magyar Központot, benne a Korona Csárdát mind-mind végiglátogattuk, sőt ott voltunk az '56-os megemlékezésen is, amely után nagy sikerű közönségtalálkozót tartottunk. Remek, vidám, öntudatos magyar emberekkel találkoztunk, akik bemutatták nekünk Victoria állam további magyar emlékeit is, például Ballarat és Bendigo aranyvárosait, illetve a Great Ocean Road 243 kilométeres szakaszát, amely Victoria állam délnyugati végén, az óceán partján fut.
A nehéz körülmények sok ember halálát követelték, de sokszor a szerencse is rámosolygott az útépítőkre. 1924-ben például egy zátonyra futó gőzhajó kénytelen volt megszabadulni rakományától, 500 hordó sörtől, amire az útépítők rögtön lecsaptak. Az üdülővárosokat, szörfparadicsomokat, esőerdőket érintő útvonal leghíresebb látványossága a 12 Apostol sziklacsoport, amely már csak 7 apostol, a többi ugyanis leomlott. A London Bridge egyik íve is leszakadt már, de hát így működik ez a hullámverte tengerpartokon: sziklaalakzatok halnak és születnek. Ki tudja 10 ezer éve hány apostol volt itt látható, vagy 10 ezer év múlva mennyi lesz itt? A partszakaszon büszkén mutatták meg nekünk Ausztrália egyik legöregebb világítótornyát, amelyet 1848-ban építettek – ez itt már történelmi távlat.
Azt mondják, Victoria állam olyan, mint Ausztrália, csak kicsiben. Vannak benne esőerdők, sivatagok, hegyek, pompás tengerpartok; néhányat meg is látogattunk közülük. A Wilson Promontory Nemzeti Park okozta a legkellemesebb csalódást; itt a gazdag állatvilág miatt egy szafarin érezheti magát az utazó. A park egy félszigeten van, a végén fehér homokos tengerpartok várják az utazót. Meglepő volt a Mungo Nemzeti Park holdbéli tája, illetve a Pink Lake valószínűtlen színe is.
A Grampians-hegységben nemcsak a merészen a semmibe nyúló sziklacsúcsok, hanem a szenzációs vízesések és a barátságos kenguruk is örök élményben részesítettek bennünket.
Melbourne-be visszatérve, egy kicsit magunkba szippantottuk a város hangulatát is. Előbb lenéztünk a város legmagasabb épületének tetejéről, az Eureka Toronyból, majd jött a Szent Pál-székesegyház, a Királyi Botanikus Kert a háborús emlékművel, a graffitis negyed, a brighton-i faházak és a többi nevezetesség. Melbourne a legélhetőbb városok listáján gyakran szerzi meg az első helyet, de ez a lista valószínűleg annak alapján készült, hogy hol nem kell elbújnia az embernek a devianciájával, vagy hol hirdetheti azt nyíltan. Ezt az arcát is megismertük a városnak, így nem esett nehezünkre továbbállni, és két ikonikus helyszínt felkeresve zárni melbourne-i látogatásunkat. Az egyik Puskás Öcsi bácsi szobra az Olimpiai stadion mellett, a másik a Carltoni-temető, ahol a Magyar Hősök emlékművét és Farkas Márton ’48-as honvéd sírját is meglátogattuk.
Itt jutott újra eszembe Mednyánszky Cézár és a Mint oldott kéve című televíziós sorozat. Abban hősünk – igaz, egyik karja bánja –, de túléli a „bushranger” útonállók támadását, és egy ’48-as magyar huszárezredeshez, Prihoda Jánoshoz kerül, akivel átbeszélik a gyógyulás és az Európába való hazatérés lehetőségeit. De innen adjuk át nekik a szót:
Mednyánszky Cézár:
Prihoda János: „Óh, nem… ahol magyar sírok lesznek a temetőkben, Dél-Amerikában, Észak-Amerikában, Itáliában vagy Ausztráliában, mindig emlékezni fognak a forradalomra és a szabadságharcunkra. Nemhogy fogyatkoznánk, de szaporodunk. Mint a földbe hullott búzaszem, amely elpusztul ugyan, de csak azért, hogy helyette tízezer új sarjadjon.”
Így legyen!
Megjelent a MAGYAR7 8. számában.
