Esterházy – háborús bűnös, a magyarság – kollektív bűnös
Esterházy János gróf története cikksorozatunk legutóbbi részében azzal ért véget, hogy 1945. április 20-án felkereste Gustáv Husákot, a Szlovák Nemzeti Tanács már Pozsonyban tartózkodó belügyi megbízottját, aki őt azonnal lefogatta. Két hónap pozsonyi raboskodás után Esterházyt átadták a szovjet katonai hatóságoknak, amelyek június végén több más felvidéki magyar politikussal együtt Moszkvába szállították. Itt a szovjet belügyminisztérium mellett működő különleges bíróság 1946. július 10-én tíz év kényszermunkára ítélte.
Ez azonban még csak a nyitányát jelentette Esterházy gróf sorstragédiájának. A szlovák belügyi szervek 1947 májusában úgy látták jónak, hogy az általános magyarellenes hajszába hasznos lesz beilleszteni egy látványos politikai kirakatpert a magyar politikus ellen. Az államügyészség 1947. május 27-ei javaslata alapján a Szlovák Nemzeti Bíróság június 10-én elfogatóparancsot adott ki az úgymond „ismeretlen helyen, valószínűleg külföldön tartózkodó” Esterházyra.
Rövidesen a „vádpontok” megfogalmazására is sor került. Ezek leglényegesebbjei a következők: a vádlott támogatta és irányította a Csehszlovák Köztársaság szétverését, vezetője volt a szlovákiai magyarokat tömörítő politikai pártnak, a szlovák nemzetgyűlésben fasiszta elveket hirdetett, azonosult a Németországra támaszkodó profasiszta politikával stb. A vádirat terjedelmesen taglalta a felvidéki magyarság politikai tevékenységét a két világháború közötti évtizedekben.
A szlovák politikai hatalom úgy döntött, hogy a bírósági színjátékot a vádlott távollétében kell lefolytatni. Esterházy védőjéül a Szlovák Nemzeti Bíróság a cseh nemzetiségű Mária Čikvanová-Stará ügyvédnőt jelölte ki. A nevezett szerette volna lelkiismeretesen ellátni feladatát. Azonnal kérte az ügy leállítását addig, amíg sikerül előállítani a vádlottat.
Az ügyvédnő eljárása jogszerű és tisztességes volt. Kérelmének figyelembe vétele mindenképpen azt eredményezte volna, hogy rendes bírósági eljárást folytassanak le, természetesen a vádlott jelentlétében és tanúk kihallgatásával. A sunyi szlovák nemzeti hatalom azonban éppen ezt akarta elkerülni, ezért a Szlovák Nemzeti Bíróság ügyésze 1947. szeptember 16-án elutasította a kérelmet, és a tárgyalást még azon a napon lebonyolították.
A tárgyalási színjáték nélkülözött minden szakmai és erkölcsi kívánalmat. Az ítélőszék körülbelül 15 percnyi tanácskozás után kimondta Esterházy grófra a halálos ítéletet.
Az ítélet indoklásának érdekessége, hogy abban nem csupán Esterházy Jánosról van szó, nem is csak a felvidéki magyarságról, hanem az egész magyarországi politikai vezetés fölött is pálcát tört a Szlovák Nemzeti Bíróság. Szó van benne a többi között a magyar politika reakciós jellegéről, irredentizmusáról és persze a vezetők „fasiszta” magatartásáról.
Ezt az irányzatot szolgálta Esterházy János, aki például az 1938. évi októberi komáromi csehszlovák–magyar tárgyalások idején úgymond „hamis információkkal” látta el a magyar tárgyalófelet.
A csehszlovákiai magyarság politikai pártjai egyértelműen államellenesek voltak – áll az ítélet indoklásában –, és hűséges végrehajtói voltak Budapest utasításainak. A magyar nemzeti kisebbség egyértelműen az ötödik hadoszlop szerepét töltötte be a demokratikus Csehszlovákia elleni küzdelemben. E politikának volt az élharcosa Esterházy gróf. Az ítélet ezért úgymond nem lehet egyéb, mint kötél általi halál, mivel „az agyonlövetést általában tisztességes halálnemnek tartják, de az eljárás folyamán nem merültek fel olyan körülmények, amelyek a halálnemnek ezt a módját indokolnák”.
Figyelemre méltó adalékként megemlítjük, hogy Igor Daxner, a Szlovák Nemzeti Bíróság elnöke, Anton Rašlának, ugyanezen bíróság egyik ügyészének arra a kérdésére, hogy miért voltak ennyire kíméletlenek Esterházyval szemben, nemes egyszerűséggel így válaszolt: „No, de hiszen ő magyar!” (No veď je predsa Maďar”)
Míg a magyarsághoz való tartozás puszta ténye terhelő priusznak, addig a magyarellenesség enyhítő körülménynek számított a Szlovák Nemzeti Bíróság joggyakorlatában.
Öntudatosan hivatkozott rá, hogy minden tettével a szlovák nemzet érdekeit szolgálta, és tetteiért nem érez bűntudatot. Érvelése az ugyancsak magyargyűlölő bírái számára elfogadhatónak és méltányolandónak tűnt. Nem is ítélték halálra, csupán 30 évi szabadságvesztésre. Ezt sem kellett kitöltenie, mivel 1968-ban amnesztiával szabadult.
Az Esterházy János grófra könnyed felelőtlenséggel kimondott halálos ítélet mély döbbenetet váltott ki a humánusan gondolkodó emberek többségében, tekintet nélkül azok nemzeti vagy vallási hovatartozására, bár a félelem légkörében kevesen mertek őszintén véleményt nyilvánítani ebben az ügyben. Ezek közé tartozott például Fábry Zoltán, a stószi remete, a közismert antifasiszta író és gondolkodó. Mindjárt az ítélet kimondásának másnapján, 1947. szeptember 17-én a következő szavakkal ítélte el ezt a becstelenséget Szalatnai Rezsőhöz írt levelében:
„Megrendülten, tehetetlenül, szívütötten állok: újra csatát vesztettünk. Az emberi nyomorúság és nyomorultság mai szériája nem akar, nem tud véget érni (…). Személyek, népek, nemzetek, eszmék és magatartások az áldozatok: de ezt nem szabad meglátni, megmondani, tudatosítani. Halálos ítélet: mentőkörülmény nélküli végkonklúzió! Kötél általi halál: aljas indokból elkövetett tett megbélyegzése! És a tempó és gyorsaság, amivel ezt az ítéletet keresztülhajszolták: egyetlenegy tárgyalás, suba alatt, védelem és védekezés, sőt vádlott nélkül! Micsoda nemzet! És a nyílt fórumon, a világ színe előtt! Micsoda bátorság, mekkora arcátlanság! Hitler tanulni jöhetne: nemhiába volt Szlovenszkó a Führer mintaállama: felülmúlja mesterét! A Karmasin-dirigálta Machia csak a politikai szabadságtól fosztotta meg Esterházyt és pártját, a Hitler legyőzésével keletkezett új állam, ez az állítólagos antifasiszta alakulat tovább megy és Mach-Karmasin egyetlen itteni ellenlábasát fejvesztésre ítéli. Ez tiszta gyilkosság, de a bírák még nem tudják, hogy ugyanakkor – öngyilkosság is.
A szlovák nemzet, a szlovák antifasizmus ez ítélettel kimondotta önmaga felett az erkölcsi halálos ítéletet. A bűntudat teljes hiánya justícium-hiányra utal. Ez az ítélet történelmi példa és elmarasztalás: Mach 30 éve és Esterházy halálos ítélete kötetek helyett beszél. A szlovák nemzet újra fel van mentve – újra felmentette önmagát a mások befeketítésével, feláldozásával. Meddig tarthat büntetlenül az ilyen játék: a bűntudat hamis, elferdített lereagálásának, másokra való áthárításának e makacs folyamatossága?! Az áldozatok újra mi vagyunk, mert Esterházy személyében az egész szlovenszkói magyarságot ítélték el: kötelet mindannyiunk nyakába dobták” – mutatott rá idézett levelében Fábry Zoltán az Esterházy János fölött kimondott halálos ítélet szélesebb dimenzióira. „(…) mi Esterházy személyén át újra elmarasztaltattunk a leghazugabb fasizmus vádjában” – hozta felszínre az összefüggéseket Fábry a szlovákiai magyarság fölött kimondott kollektív bűnösség vádja és Esterházy halálos ítélete között.
Esterházy grófot pártoló hang az akkori Csehszlovákiában nem hangozhatott el. Magyarországon sem volt alkalmas a politikai légkör egy gróf megvédésére, annál is inkább, mivel az elítélt Esterházy ekkor már több mint két esztendeje a Szovjetunióban raboskodott. Családja tagjai maguk is üldözöttek voltak, a csehszlovákiai magyarság pedig jogfosztott és megbélyegzett háborús bűnösként ült a vádlottak padján.
A szovjet hatóságok a halálra ítélt Esterházyt 1949. április 20-án kiadták a csehszlovák belügyi szerveknek. A jogerősen kimondott halálos ítéletet itthon köztársasági elnöki kegyelemmel életfogytiglani börtönbüntetésre változtatták. A sokat szenvedett, beteg Esterházy gróf 1957. március 8-án hunyt el a mirovi börtönben. Élt 56 évet.
Végezetül még egyszer szögezzük le: a Tiso–Tuka–Mach szlovák nemzeti szocialista rendszerével kategorikusan szembe helyezkedő, a zsidókat mentő, mélységesen keresztény, humanista gondolkodású, a magyar–szlovák testvériséget hirdető és azt a gyakorlatban is szolgáló, ártatlanul elítélt, majd meg nem érdemelt büntetését keresztényi alázattal elviselő Esterházy János gróf a szlovák törvények – de a társadalmi megítélés szerint is – még mindig háborús bűnös! Hasonlóképpen a felvidéki magyarságot sem mentette fel még senki az 1945-ben homlokára sütött kollektív bűnösség vádja alól.
Egy mártír nemzettöredék, valamint annak egykori mártír politikai vezetője várja a történelmi igazságtételt, amely azonban egyre késik, és talán soha be sem következik.
Megjelent a Magyar Szövetség 2024/17. számában.
