Hatalomváltás 1945-ben – a magyaroknak szigorított rabság
Az 1939–1945 között fennálló első szlovák állami önállóság megszűnését 1945. április 4-éhez köthetjük. Ezen a napon szállták meg a szovjet Vörös Hadsereg egységei a már senki által nem védett Pozsonyt. A város ezáltal elkerülte a budapestihez hasonló háborús megpróbáltatásokat. Ez a nap egyértelműen a szlovák állami lét végét jelentette. A Tiso-kormány Németországba menekült, a Moszkvában létrehozott csehszlovák kormány pedig április 5-én Kassán meghirdette programját, a hírhedt, ún. kassai kormányprogramot.
Vajon miként élte meg az összeomlást, a város szovjet birtokba vételét, majd a csehszlovák közigazgatás és biztonsági szervek berendezkedését a Tiso–Tuka–Mach nevével fémjelzett hatalmi garnitúra, valamint a német Gestapo által is üldözött Esterházy János? Vajon jelentett-e számára bármilyen „megváltást” a régi rezsim letűnése, illetve egy új világ eljövetele?
Vajon nem volt-e ez könnyelmű döntés? Nem vitás, János gróf abban a meggyőződésben élt, hogy neki nincs oka és szüksége a menekülésre, elvégre ő igazán üldözöttje volt a most letűnt szlovák nemzetiszocialista rendszernek. Neki az „új világ” eljövetele bizonyos tekintetben valóban „felszabadulást” jelentett, legalábbis megszabadulást az addigi rossztól. Miként gondolhatta volna, hogy ami ezután következik, rosszabb lesz minden eddig megtapasztalt pokolnál? Mindazonáltal még naiv módon elővigyázatlan is volt. Amint látni fogjuk, ő maga dugta fejét a hurokba, amivel elkezdődött szenvedéstörténete és útja a mártíromságba. Megadatott neki a kegyelem, hogy a keresztényi emberszeretet és a nemzethűség vértanújává váljék.
Amint arra utaltunk, a szlovák fővárost 1945. április 4-én vette birtokba a Vörös Hadsereg. A bevonulás előtti utolsó napokban Esterházy már rejtőzni kényszerült. Egy ismerős pozsonyi család Szél utcai pincéjében húzta meg magát, amíg csak a németek el nem hagyták Pozsonyt. Nem volt ugyanis alaptalan a félelme, hogy a Gestapo letartóztatja és elhurcolja.
A rejtekéből előmerészkedő Esterházyt egy szovjet járőr mindjárt április 6-án – több más civil férfival együtt – őrizetbe vette, de csupán bizonyos közmunkák elvégzésére vették igénybe az összefogdosott embereket. Április 18-án minden további nélkül szabadon engedték.
Közben 1945. április 5-én a Moszkvából hazatérő Fierlinger-kormány Kassán meghirdette a hírhedt kassai kormányprogramot, amely kimondta a Csehszlovák Köztársaság tiszta szláv nemzeti állammá való átalakítását. Ez egyet jelentett a köztársaság valamennyi magyar és német nemzetiségű lakosának tervezett elüldözésével szülőföldjéről. Valószínűleg e program meghirdetésének hatására dolgozta ki a Magyar Párt vezetőségének néhány tagja a Csehszlovák Kormányhoz és a Szlovák Nemzeti Tanácshoz címzett emlékiratát, amelyben hivatkoztak a Magyar Párt, valamint általában a szlovákiai magyar kisebbség antifasiszta magatartására a háború alatt.
Az említett memorandum bevezető sorai nagy általánosságban leszögezték a napnál is világosabb tényállást: „Mi, magyarok, akik Szlovákia területén élünk, ezzel az emlékirattal fordulunk tisztelettel a csehszlovák kormányhoz, illetőleg jelenlegi elöljáróinkhoz, a Szlovák Nemzeti Tanácshoz. Mi, azok a magyarok, akik ma ezen a területen élünk, öntudatosan és tiszta lelkiismerettel jelentjük ki, hogy 1939. március 14-től napjainkig sem gondolatban, sem tettben nem vétettünk a demokrácia és a humanizmus gondolata ellen. Ezek a magyarok nyugodt lelkiismerettel állíthatják, hogy még a legnehezebb körülmények közepette is, a legszélesebb körben is meg tudták őrizni ezeket az elveket, amelyek az embert méltóvá teszik arra, hogy megbecsüljék őt.”
Az emlékirat megszövegezői nem tagadták, hogy a szlovákiai magyarság kezdettől fogva elégedetlen volt a trianoni békeszerződéssel, annak módosítását azonban csakis békés úton kívánta elérni. Ez a politikai cél soha nem irányult a cseh vagy a szlovák nép ellen.
Amint köztudott, a Szlovák Köztársaság fennállása alatt Esterházy János állt a Magyar Párt élén, frissítette fel az új hatalom birtokosainak emlékezetét az idézett emlékirat. „Mi, akik a legközelebbi munkatársai vagyunk, tudjuk, hogy szándékában áll tevékenységéről a csehszlovák kormánynak, illetőleg a Szlovák Nemzeti Tanácsnak beszámolni” – utalt a pártelnök eltökélt szándékára az emlékirat, majd mindjárt megjegyezte, hogy a nevezett pillanatnyilag nincs abban a helyzetben, hogy személyesen megjelenhessen, tehát a címzettek egyelőre vegyék tudomásul ezt a beterjesztett memorandumot, amelyben „csak a tiszta tényeket adjuk elő” – olvasható az emlékirat bevezető soraiban.
A továbbiakban az emlékirat megszövegezői szóltak a Magyar Párt és általában a magyar kisebbség viszonyulásáról a Szlovák Köztársaság Tiso–Tuka–Mach nevével fémjelzett politikai rendszeréhez. „A magyarok, akik Szlovákiában élnek, 1938-tól 1945-ig minden erejükkel ellenálltak – holott a szlovák államban számuk nem volt nagy – a fasizmusnak, a hitlerizmusnak, és elhárították maguktól az anyagi előnyöket, a hatalmi lehetőségeket” – szögezte le tényszerűen az új politikai hatalom birtokosai számára készített emlékirat. Mi is jellemezte a szlovákiai magyarságot? „Belső, erkölcsi meggyőződésből megtagadták az együttműködést a német és szlovák kényurakkal. (…). A Magyar Párt volt Szlovákiában az egyedüli antifasiszta politikai párt! Az itteni magyarok elhatárolták magukat a hitlerizmustól, a fasizmustól, s a gyakorlatban szolgálták a kereszténység, a humanizmus eszméit.”
A Nemzeti Színházban magyar előadásokat nem engedélyeztek, s meggátoltak minden kulturális érintkezést az anyaországgal.”
Nos ennek a Magyar Pártnak és általában a szlovákiai magyaroknak Esterházy János volt a vezetője. Az idézett emlékirat összeállítói a következőképpen jellemezték személyiségét, illetve tevékenységét az elmúlt hat esztendőben: „Esterházy ténykedését sokféle szempontból meg lehet ítélni, de akárki legyen is a bíráló, azt objektíve el kell ismernie, hogy tevékenységét a legválságosabb körülmények között fejtette ki, s az adott körülmények között a lehető legbecsületesebben tette ezt. (…) Közismert az is, hogy Esterházy János volt az egyetlen, aki nem szavazta meg a szlovák zsidótörvényt, s aki minden alkalommal konstruktív munkára hívta fel a magyarok figyelmét, valamint az egyetlen, aki meg merte mondani, hogyan vélekedik az akkori szlovák államformáról s annak alapítóiról. (…) A magyarországi szlovákok érdekében ugyancsak eljárt a magyar kormánynál. Az ő közbenjárásának eredménye volt, hogy 600 elbocsátott szlovák vasutast visszavettek szolgálatba. Esterházy az üldözött zsidókon is segített, segített a kiutazásukban, rejtegette őket.”
Az emlékirat szerzői arra is rámutattak, hogy a szlovákiai magyar sajtó volt az egyetlen, amely nem vett részt a háborús uszításban, valamint a németek végső győzelmének hangoztatásában. A magyar lapok a besztercebányai felkelés alatt 1944 őszén is igyekeztek reális képet festeni az események folyásáról.
„Az elmondottakra hivatkozva nem azt kérjük, hogy ezt a magatartásunkat – amely kezdettől fogva ellentétben volt a régi rendszerrel – érdemünkül könyveljék el, és előnyt jelentsen számunkra az új demokratikus Csehszlovák Köztársaságban” – fogalmazták meg mintegy zárógondolatként az emlékirat összeállítói. „De kérjük azt, hogy igazságosan bánjanak velünk, s a szlovák kormány által elkövetett sérelmeket orvosolják mind az egyének, mind a közösségek tekintetében. (…) Reméljük, hogy az új, demokratikus Magyarország barátja lesz a hasonló elvekre épülő új Csehszlovákiának. Éppen ezért kérik az itteni magyarok, hogy részt vehessenek az államépítő munkában, s kérik az alkotmányban lefektetett jogaikat. Pozsony, 1945. április 19.”
Az ismertetett emlékirat szlovák nyelvű változatának címe: „Memorandum Maďarov na Slovensku.” Az emlékiratot Gustáv Husák és Tomáš Tvarožek megbízottaknak Neumann Tibor, Czibók János, Szalatnai Rezső és Garzuly Ferenc nyújtotta át. A nevezett politikusok és a Szlovák Nemzeti Tanács nem reagáltak a beadványra.
Esterházy április 18-án szabadult a szovjet katonák fogságából, de valószínűleg taktikai okokból neve nem szerepel az emlékirat aláírói között. Mindazonáltal április 20-án – eléggé meggondolatlanul – felkereste irodájában Gustáv Husákot, akivel a szlovákiai magyarok vezetőjeként szándékában állt felvenni a kapcsolatot. Husák azon nyomban letartóztatta a kelepcébe önként besétáló Esterházyt, aki ettől a naptól kezdve egészen 1957. március 8-án bekövetkezett haláláig szovjet munkatáborok és csehszlovák börtönök foglya maradt.
A szlovákiai magyarság – élén Esterházy Jánossal – a legkegyetlenebb nemzeti és ideológiai elnyomás alatt is megmaradt az emberiesség, a humánum letéteményesének, amit tájainkon nem mindenki mondhatott el magáról. Ezért kellett a háború után jogtalanul megbélyegezni, háborús bűnössé nyilvánítani az egész felvidéki magyarságot, ezért kellett megkísérelni teljes etnikai likvidálását, ezért kell ennek a szerencsétlen, megalázott és szétzüllesztett nemzettöredéknek még évtizedekkel a háború után is viselnie ezt a bélyeget, és ezért nem lehet Esterházy Jánost feloldani a háborús bűnösség vádja alól.
