Gróf Esterházy János, a Felvidék mártír politikusa (I.)
„Csak az a nemzet érdemes jobb sorsra és örök életre, amely meg tudja becsülni nagyjait s amelynek mindig szeme előtt lebeg azok példát adó munkássága.”
A fenti Esterházy Jánostól származó idézetből indulunk ki, amikor nemzetünk nagyjai között tartjuk számon és tekintjük példaképnek a magunk számára gróf Esterházy Jánost, a felvidéki magyarság mártír politikusát. Azt az Esterházy Jánost, akinek folyamatban van a boldoggá avatása, ám akinek a neve a hatályos szlovák jogrend szerint még mindig a háborús bűnösök listáján szerepel.
János gróf 1901. március 14-én Nyitraújlakon látta meg a napvilágot mint szülei második gyermeke. Mindössze négyéves volt, amikor elvesztette édesapját.
Édesanyja, a lengyel Tarnowska Erzsébet grófnő apa nélkül nevelte fel három gyermekét, Lujzát, Jánost és Máriát. János édesapjával kapcsolatos egyetlen megmaradt élménye – saját bevallása szerint – a következő epizód volt: „Négyéves koromban egy forró nyári napon behívattak egy szobába, ahol édesapám haldokolt. Ezekkel a szavakkal búcsúzott el tőlem, a négyéves kisfiútól: <Légy mindig jó keresztény>”. János ebben a szellemben kapta otthoni nevelését, mivel – mint erre később több alkalommal is utalt – lengyel édesanyjának gondja volt rá, hogy érvényt szerezzen korán elhunyt férje végakaratának: a fiúból jó keresztényt és jó magyart nevelt.
Jánost 18 éves korában csehszlovák alattvalóvá, azaz kisebbségi magyarrá degradálta a vesztes háborút követő nagy impériumváltás. Mind neve, mind neveltetése arra predesztinálta, hogy már fiatalon részt vállaljon az elszakított Felvidék magyarságának küzdelmeiből. Mindössze 31 éves, amikor 1932. december 14-én az Országos Keresztényszocialista Párt elnökévé választják. A soron következő, 1935-ös parlamenti választásokon képviselői mandátumot szerez. A két felvidéki magyar párt 1936 júniusában bekövetkezett fúziója után az Egyesült Magyar Párt ügyvezető elnökévé választják. Az első bécsi döntés, valamint a Felvidék magyar többségű területeinek felszabadulása után önként a fel nem szabadult területen maradt, vállalva a sorsközösséget a kisebbségi helyzetben maradó, mintegy 60-70 ezer főt számláló szórványmagyarsággal.
A magyar kisebbség jogaiért való küzdelem mellett Esterházy minden tőle telhető módon igyekezett elősegíteni a szlovák és a magyar nemzet megbékélésének és testvérré válásának ügyét.
Alig egy hónappal a Felvidék magyar többségű részeinek felszabadulása után, 1938. december 14-én többek között a következőket nyilatkozta a pozsonyi Új Hírek napilap munkatársának: „Aki figyelemmel kísérte politikai pályafutásomat, be kell lássa, hogy mindig a magyar–szlovák együttműködésen és igaz barátságon dolgoztam, és ez a célom a jövőben is.” Alig tíz nap múlva – az 1938. évi karácsonyi szózatában – ugyancsak ezen elvek mellett tett hitet. „Mi a szlovák népet (…) mindenkor testvérünknek tekintettük és fogjuk tekinteni a jövőben is.”
Csehszlovákia napjai 1938 decemberében már meg voltak számlálva. 1939 márciusában – a németek által is támogatott szlovák államjogi függetlenség kimondásával – a csehszlovák államiság felbomlott. (Az egyik angol történész találó fogalmazása szerint: elhervadt Versailles kertjének legszebb rózsája.)
Megállapítható tehát, hogy Esterházy gróf minden vonatkozásában – szavakkal és tettekkel – őszinte barátja és támogatója volt a szlovák népnek. Szeretetteljes viszonyulása a szlováksághoz azonban nem talált viszonzásra. Azt kellett tapasztalnia, hogy a Szlovák Köztársaságban gyakoriak a személye és általában a magyarság ellen kiélezett hecckampányok. Ezek szervezője és végrehajtója a legtöbb esetben a Hlinka-gárda volt. A Szlovák Néppártnak ez a fegyveres párthadserege minduntalan azzal igyekezett bizonyítani nemzeti elkötelezettségét, hogy sorozatosan fellépett a szlovákiai magyarok, csehek és a zsidók ellen. (Természetesen a német népcsoport ebben a vonatkozásban is védettséget élvezett.)
Tiso szlovák államában a magyarellenes indulatok nemcsak a hivatalos kormányzati politikában és a sajtóban voltak jelen, hanem ott kísértettek a hétköznapi élet szinte valamennyi megnyilvánulásában.
Mind a politikában, mind a propagandában vezérszólammá vált a magyargyűlölet és Magyarország becsmérlő lejáratása. Ezzel szemben az egekig magasztalták a németség és a szlovákság állítólagos önzetlen barátságát és kölcsönös nagyrabecsülését. A szlovákiai magyarság vezetői nem vették át ezt a hangnemet. Éppen fordítva: minden megnyilvánulásukban igyekeztek kihangsúlyozni, hogy nem éreznek ellenszenvet a szlovákság iránt, és testvérnépnek tekintik őket is, hasonlóképpen, mint a Kárpát-medence, a történelmi haza valamennyi etnikumát.
A magyar részről megnyilvánuló igyekezet sziszifuszi küzdelemnek bizonyult. A szlovák állam vezetőit, hatóságait, a szélesebb politikai közvélemény nagy részét képtelenség volt ráhangolni a szlovák–magyar közeledés gondolatára. Bár az is tény, hogy a szlovákság jelentős része a lelke mélyén valójában nem volt magyarellenes, a „magyarbarátságot” tanácsos volt titkolni. Különösképpen az állami alkalmazottaknak kellett óvakodniuk a gyanúnak még az árnyékától is.
Ilyen körülmények között Esterházy János minden erőfeszítése szinte reménytelen volt a magyargyűlölet leküzdésére.
János gróf azonban krisztusi szeretettel, hittel és reménnyel hirdette a magyar–szlovák testvériség eszméjét. A Magyar Párt vezetőségének 1939. május 12-i pozsonyi értekezletén is ezt a kérdést állította politikai mondandója középpontjába: „Változatlanul hangsúlyozom, hogy mi a szlovákokkal egy talajból nőttünk ki. A magyar és szlovák népnek lelke föltétlenül összhangba hozható és azt összhangba is kell hozni, mert sok a közös lelki adottságunk. Ha a magyar és a szlovák egymás ellen fordul, annak mindkettő a kárát vallja.” Meggyőzően ecsetelte állításának mély igazságát, majd kijelentette: „Csak olyan törekvés jut diadalra, amelynek mártírjai vannak.” Megítélésünk szerint ez a kijelentés arra utal, hogy Esterházy gróf a szlovák–magyar közeledést és lelki megbékélését a mártíromság árán is kész volt szolgálni. Ő valóban mártírja lett ennek a szép ábrándnak.
János gróf a Szlovák Köztársaság hatéves fennállása alatt mindvégig kitartott keresztény humanizmusa, szociális igazságossága és minden embertársát szerető és megbecsülő erkölcsi elvei mellett, miközben sok esetben nyíltan tanújelét adta a totalitárius diktatúrákkal való szembehelyezkedésének.
Több alkalommal nyilvánosan kijelentette, szinte provokálva a magát egyértelműen nemzetiszocialista eszmeiségűnek nyilvánító államhatalmat: „A mi jelvényünk a kereszt és nem a horogkereszt.”
Esterházy igazi emberi nagysága akkor mutatkozott meg leglátványosabban, amikor nem is a saját nemzeti közössége, hanem egy még kiszolgáltatottabb népcsoport: a szlovákiai zsidóság érdekében emelte fel a szavát. A szlovák Nemzetgyűlésben 1942. május 15-én került sor a zsidók deportálásáról szóló alkotmánytörvény megszavazására. A pozsonyi törvényhozásban mindössze egyetlen képviselőnek volt bátorsága és erkölcsi tartása ahhoz, hogy ne szavazza meg ezt a törvényjavaslatot. Esterházy János gróf, a Magyar Párt elnöke, a pozsonyi törvényhozás egyetlen magyar képviselője volt ez az ember.
Az írás megjelent a Magyar7 hetilap 2020/10-es számában.
