Gróf Esterházy János, a Felvidék mártír politikusa (II.)
Esterházy az ülés megkezdése előtt felkereste a képviselőház elnökét, aki előtt megindokolta, hogy miért nem fogja megszavazni a zsidók összegyűjtéséről és kitelepítéséről szóló törvényt.
– közölte a házelnökkel. „Veszélyes útra tért a szlovák kormány, amikor a zsidók kitelepítéséről szóló törvényjavaslatot benyújtotta, mert ezzel elismeri jogosságát annak, hogy a többség a kisebbséget egyszerűen kiebrudalhassa. Tudom, hogy a törvényjavaslat nagyon sok szlovák képviselőtársamnak nem fekszik, de ezek pártfegyelemből nem mernek óvást emelni a javaslat ellen. Én ellenben, mint az itteni magyarság képviselője, leszögezem ezt és kérem tudomásul venni, hogy azért nem szavazok a javaslat mellett, hanem ellen, mert mint magyar és keresztény és mint katolikus a javaslatot istentelennek és embertelennek tartom.”
A szlovákiai magyar pártvezér tette az adott helyzetben nyílt demonstrálása volt annak, hogy vállalja a szembehelyezkedést a nemzetiszocialista ideológiával és a hitlerizmussal.
Nem meglepő, hogy a szavazás lefolyásáról szóló hír hallatára Németország volt pozsonyi követe Esterházyt nyilvánosan „Közép-Európa legbátrabb emberének” nevezte. Az üldözött zsidók számára ekkor még némi védettséget jelentett, ha sürgősen megkeresztelkedtek, s ezáltal tagjaivá váltak valamelyik keresztény felekezet közösségének. A magyar lelkészek – mind a katolikusok, mind a protestánsok – garmadával keresztelték meg a zsidókat. Szlovák állambiztonsági források szerint Sedivy László nyitrai református lelkész több mint ötszáz, Puskás István zólyomi ref. lelkész pedig mintegy háromszáz zsidót részesített a keresztség szentségében. Igaz, rövidesen mindketten az illavai koncentrációs táborban találták magukat.
Esterházy a továbbiakban is a nemzetiségi és emberi jogok makacs védelmezője volt Tiso Szlovákiájában.
Sorozatos csalódásai ellenére fáradhatatlanul hirdette a szlovák–magyar testvéri megbékélést, illetve a kölcsönös megbecsülésen alapuló szeretet elvét. Pártja országos vezetőségének 1943. szeptember 2-i pozsonyi ülésén mondott beszédében is a jövőbe vetett hittel optimistán ítélte meg a magyar népcsoport helyzetét, noha jól látta a „magyar család” kegyetlen leszorítottságát az élet minden területén. Megítélésünk szerint, amennyiben Esterházy valóban őszintén bízott abban, hogy a szlovákok magyargyűlölete előbb-utóbb szeretetté változik, akkor józan ésszel semmivel nem igazolható csodában kellett hinnie. Ha pedig abban hitt, később annál keserűbb lehetett a csalódása.
Az Esterházy által képviselt idea ábrándnak bizonyult, amelynek kegyetlen valósága 1945-ben vált realitássá.
A reálisan gondolkodó magyarok közül senkinek nem lehettek kétségei afelől, hogy a szlovákiai magyar kisebbség túszhelyzetben van, és a zsidók mellett ugyancsak szenvedő alanya a Tiso–Tuka–Mach-trió totalitárius elnyomó politikai rendszerének. Így aztán nem meglepő, hogy a „magyar család” – ha kifelé lojálisnak is mutatkozott – valójában egyáltalán nem szimpatizált a felette regnáló államhatalommal, sőt szívesen vette volna az egész rendszer bukását. Akkor még nem sejtette, hogy a háború után – a klérofasiszta rezsim letűntével – olyan politikai kurzus válik uralkodóvá a felújított Csehszlovákiában, amely nemzeti kizárólagosságában túltesz minden addigi rendszer könyörtelen magyarellenességén.
Esterházy 1945. április 20-án önként, szabad akaratából felkereste Pozsonyban Gustáv Husákot, a Szlovák Nemzeti Tanács belügyi megbízottját, azzal a szándékkal, hogy mint a szlovákiai magyarok vezetője, szót értsen vele a magyar kisebbség további sorsáról a felújított Csehszlovák Köztársaságban. Husák azonban minden teketóriázás nélkül lefogatta a magyar politikust, és átadta a szovjet NKVD-nek. A szovjetek Moszkvába hurcolták, ahol rövidesen tíz év kényszermunkára ítélték. Időközben itthon is eljárás indult ellene.
A vádirat mindössze két vádpontot tartalmazott: 1. Esterházy úgymond hozzájárult a Csehszlovák Köztársaság szétveréséhez; 2. hatékonyan terjesztette a fasizmus eszméit. Ezeket az állításokat azonban nem támasztották alá semmilyen konkrétumokkal.
A nevetséges színjátéknak is beillő tárgyalásra 1947. szeptember 16-án került sor Pozsonyban. A tárgyalás körülményei formális szempontból is teljesen szabálytalanok voltak. A hivatalból kirendelt védőügyvéd, a cseh nemzetiségű Čikvanová is tiltakozott a nyilvánvaló szabálytalanságok ellen, és a tárgyalás elnapolását kérte. A tiltakozás hiábavalónak bizonyult. A Szlovák Nemzeti Bíróság Esterházy Jánost kötél általi halálra ítélte. A kor magyarellenes hangulatát, a bíróság erkölcsi színvonalát jelzi a következő epizód. Anton Rašla államügyész bizalmasan feltette a kérdést Igor Daxnernek, a Szlovák Nemzeti Bíróság elnökének, miért kellett Esterházyt a legszigorúbb büntetéssel sújtani. Daxner rövid, de velős válasza a következő volt: „De hiszen ő magyar!”
A meggyőződéses antifasiszta és kommunista Fábry Zoltán – a stószi remete – mindjárt az ítélet kihirdetésének másnapján többek között a következőket jegyezte fel naplójába (a szöveget egyúttal levél formájában azonnal postázta Szalatnai Rezső címére): „Megrendülten, tehetetlenül, szívütötten állok: újra csatát vesztettünk. Az emberi nyomorúság és nyomorultság mai szériája nem akar, nem tud véget érni… Személyek, népek, nemzetek, eszmék és magatartások az áldozatok: de ezt nem szabad meglátni, megmondani, tudatosítani. Halálos ítélet: mentő körülmény nélküli végkonklúzió! Kötél általi halál. (…) És a tempó és a gyorsaság, amivel ezt az ítéletet keresztülhajszolták: egyetlen tárgyalás, suba alatt, vádemelés és védekezés, sőt vádlott nélkül! Micsoda nemzet! (…) Micsoda barbárság, mekkora arcátlanság! Hitler tanulni jöhetne: nemhiába volt Szlovenszkó a Führer mintaállama: felülmúlja mesterét! (…) A szlovák nemzet, a szlovák antifasizmus ez ítélettel kimondotta önmaga felett az erkölcsi halálos ítéletet. (…) A szlovák nemzet újra fel van mentve – újra felmentette önmagát a mások befeketítésével, feláldozásával. (…) Az áldozatok újra mi vagyunk, mert Esterházy személyében az egész szlovenszkói magyarságot ítélték el: a kötelet mindannyiunk nyakába dobták.”
Még egyszer szögezzük le: a szlovák nemzetiszocialista rendszerrel szembehelyezkedő, a zsidókat mentő, mélységesen keresztény, humanista, a magyar–szlovák testvériséget hirdető, ártatlanul elítélt, a meg nem érdemelt büntetését keresztényi alázattal elviselő Esterházy János a szlovák törvények – de a társadalmi megítélés – szerint még mindig háborús bűnös. Hasonlóképpen a felvidéki magyarságot sem mentette fel még senki az 1945-ben homlokára sütött kollektív bűnösség vádja alól.
Egy mártír nemzettöredék, valamint annak mártír politikai vezetője várja továbbra is a történelmi igazságtételt.
Megjelent a Magyar7 2020/11. számában.
A tanulmány előző részét itt olvashatják.
