Nekünk már egy „keszenem” is elég? Merjünk önmagunk lenni, merjünk beszélni a problémáinkról!
Mi lehet Igor Matovič célja? Törekszünk-e egyáltalán a magyar egységre? Miért érzik magukat kevesebbnek a felvidéki magyarok a többségi társadalomnál? Ezekről is kérdeztük Őry Pétert, az MKP Országos Tanácsának elnökét.
Komoly visszhangokat váltott ki a memorandum átadása. A kormányfő a kinyújtott kézbe való beleköpésnek minősítette, voltak, akik úgy érezték, itt az idő belerúgni az egész MKP-ba. Mások megörültek, hogy végre egy hang, végre egy lépés, ami visszaidézi az MKP régi arcélét, amely kiáll a felvidéki magyarok mellett. Ön viszont mintha napokra eltűnt volna.
Nem tűntem el, a munkámat végeztem, több járási elnökség ülésén kellett részt vennem. A másik oldalról viszont nem volt kedvem belemenni ebbe a sárdobálásba. Néha pedig nem árt, ha végiggondoljuk a folyamatokat.
Például az Igor Matovič által kezdeményezett találkozót, a gesztusait, vagy…
Érdemes a kérdést több síkon vizsgálni,
ugyanis a politikában ne az önzetlenséget keressük. A politika arról szól, hogy megszerezd vagy megtartsd a hatalmat, ehhez kell elnyerni és megtartani a választók bizalmát.
A politikai matematika egyszerű: minél több választót tudsz a hátad mögött, annál nagyobb a súlyod, a hangod. Nyilván vannak célok, érdekek és feladatok is, de ezek végrehajtását is ezt figyelembe véve érdemes vizsgálni. Más kérdés, hogy a mai politikai marketing eszköztára a figyelem megszerzésére irányul.
Nem cinizmus így magyarázni a történéseket, amikor azért látnunk kell pár gesztust is?
Látom én is a gesztust, és valóban szép is lehetne, de láttunk már nem egy meglepő húzást, ígérgetést, amelyek mögött azért észre kell venni a célt, a választók megszerzését, egy olyan csoportból, ahonnan eddig nem tudtak szavazatot szerezni, vagy éppen további választók becserkészésére törekednek. Ennek vagyunk most is a tanúi.
De ez minden politikai párt természetes viselkedése. Miért kellene ezt bárki szemére vetni?
Persze, ez egy normális politikai gyakorlat, de más abban az esetben, ha valaki egy kisebbség érdekében próbál megfelelni. Sajátos helyzetben vagyunk, mert rögtön beletenyerelünk a szlovák-magyar viszonyba. Egy másik csavar, hogy van egy anyaországi érdek, figyelemmel kell lennünk a két nemzet közötti kapcsolatépítés folyamataira. Teljesen más a helyzet egy ruszin-szlovák kapcsolatrendszerben, ott is egy kisebbségi-többségi viszonyrendszer jelenik meg, de nincs mögötte egy anyaországi dimenzió.
Ehhez jött a Trianon századik évfordulója, ami szimbolikus jelentőségű.
Elég kommunikációs hullámhegyet és hullámvölgyet tapasztalhattunk az elmúlt két-három hétben, amit én egyértelműen az ún. marketingpolitikának tudok be.
Egyik nap egyenrangúságot ígértek, a másik nap bőszen kijelentették, nem változtatnak az alkotmány preambulumán. Egyik nap testvériséget hirdetnek, a másik nap kijelentik, hogy a kollektív bűnösséget nem kívánják eltörölni. Ez a tipikus marketingpolitizálás, mikor, melyik csoportnak akarnak üzenni az adott pillanatban.
És bármelyik nap bármit lehet mondani – felelősségtudat nélkül, a mondataink vállalása nélkül.
Adok is, meg nem is. Ígérek, hiszen milyen ember az, aki ígérni sem tud?
Ha lebontjuk az elmúlt napok történéseiből a két ország kapcsolati rendszerét, és beillesztjük az itt élő magyar közösség és a többségi szlovák társadalom kapcsolatát, akkor új dimenziót és szemléletet kapunk. Ha azt nézzük, hogy a kormányzat és a helyi közösségek között milyen a kapcsolat, akkor némi bizakodásra esetleg okunk is lehet. Történtek előrelépések, mint például a nemzetiségi TV-sugárzás. Bár törvény írja elő, annak be nem tartása, akár a jogállamiság kérdését is felvetheti. Jelenleg például a kormányprogramtól várjuk annak teljesítését, amit egy törvény leszögez.
Tehát azt azért elismeri, hogy jobb lett a magyar kisebbség helyzete az elmúlt években?
Találhatunk példákat, ami egy-egy előrelépést jelezhet, de ezek egyike sem oldja meg az érdekképviseletünk kérdését. Persze ez egy újabb dimenziót vet fel, hiszen innentől már pártpolitikáról beszélünk. Mert látni kell, hogy az elmúlt években bejelentkeztek a szlovák pártok a magyar szavazókért.
Kotlebától kezdődően – mert még neki is vannak magyar szavazói – a PS-en keresztül az SaS-ig, és a vezető kormánypártig keresik hozzánk, magyarokhoz az utat. Tőlünk is várják a szavazatokat, miközben a semmit kínálják.
De miért okozhat ez gondot a felvidéki magyarság közösségében? Hiszen végre azt nyújtják, amire mindenki vágyik, a megbékélést.
Szétszálaznak minket, másrészt a kérdés arról is szól, hogy milyen jövőt szánnak nekünk, és mi milyen jövőt képzelünk a közösségünknek. Ebben három alapkérdést tehetünk fel.
Az első: meg akarjuk-e tartani a magyar közösséget?
Kulturális tekintetben, identitásában, esetleg gazdasági, de egyéb tekintetben is. Ez nemzetstratégiai kérdés. Ha meg akarjuk őrizni a magyar közösséget, akkor ki kell jelenteni, hogy a nemzeti önazonosság egyben alapvető emberi jog.
A második kérdés: akarunk-e önálló magyar politikát?
A harmadik: ha önállóan működő politikát akarunk, akkor törekszünk-e a magyar egységre?
Ha ezt a három kérdést elfeledjük, hátunk mögé dobjuk, akkor rögtön az egyéni érdekek fognak előtérbe kerülni, és nem a közösség érdeke. Ha a három alapfeltételből indulunk ki és a közösség érdekét szem előtt tartjuk, akkor szükség van a magyar egységre. Mindegy milyen formában, de egypárti egységben, pártszövetségben. Mindegy. Ezt mondtam nyáron is, a parlamenti választásokon egy magyar listán kell elindulni. Persze aki szlovák párt platformján kíván indulni, az legyen az ő személyes döntése.
Ez azt feltételezné, hogy minden kérdésről egységesen gondolkozzanak a felvidéki magyarok?
Ha magyar egységben gondolkodunk, akkor vannak olyan kérdések, amelyek a felvidékiek egységes problémájaként jelennek meg. Ezek jelentek meg a memorandumban megfogalmazott tíz kérésben. Külön is lehetne beszélni mindegyikről, a magyar püspökségről, régióink gazdasági lemaradásáról, vagy a beneši dekrétumokról, amiben a strasbourgi bíróság ítélete a napokban mutatta meg, hogy a mai napig vannak hatásai, és mennyire nem fér bele az európai jogrendbe.
De ezek régi dolgok, amiket lassan orvosolni lehet, sőt az az érdekes, hogy maga a kormányfő is, bár „nem olvasta a memorandumot”, azért egy-két pontjának megoldásáról nyilatkozott. Például elismeri, hogy fejleszteni kellene a déli régiókat, vagy, hogy számára elfogadhatatlan a kollektív jog szerinti bűnösség.
Ha csak ennyi hatása is volt a memorandumnak, akkor már megérte. De nem csak a múltba kell tekinteni. Látni kell, hogy az önkormányzatiságot is védeni kell, hiszen a pénzügyminisztériumban már megjelent az a javaslat, amivel összevonnák az önkormányzatokat. Márpedig a magyarság főleg kis létszámú falvakban él. A spórolás jegyében hasonló összevonásra számíthatnak a kisiskoláink.
Az 1989 utáni felvidéki magyar politikának voltak korszakai.
Első az volt, amikor ’98-ban egyesült a politikai elit, ezzel a jelentőségünk felértékelődött. Minél egységesebbek vagyunk, a politikai értékünk annál inkább nő. Ezt nem árt tudatosítani, ezt hívják választási matematikának.
Mert ha Dél-Szlovákiában tudunk 7-8 százalékot hozni, akkor az az itteni embereknek is jó. Látni kell azt is, hogy amint errefelé mozdulunk, mind a szlovák, mind a magyar politikai közegből erős nyomások indulnak el az egységesülés ellen, mert nem ez az érdeke a szlovák politikának.
Ezzel üzletté degradálja a politikát. Ennek alapján, mikor a politikai értékünk alacsonyabb, akkor kevesebbet kell számunkra nyújtani?
Lehet, és divatos szidni az MKP-t, de mikor egységesek voltunk, akkor ki tudtunk harcolni eredményeket a közösségünknek, vegyük csak a komáromi egyetem megalapítását, de még sorolhatnám. Az elmúlt időszakban is születtek nyilván értékek, és kérdés az,
ha nem vagyunk a parlamentben, nem tudunk ott erőt felmutatni, akkor most mennyi az értéke felvidéki magyaroknak. Egy „keszenemmel” már kifizethetőek vagyunk? Ennyi lett az értékünk?
A harminc éve megfogalmazott igényeinket olvasatlanul elutasíthatják, mert úgy taksálnak minket, hogy egy „keszenem” kimondása jelenleg az értékünk.
Talán magunkat is alábecsüljük?
Igen. Mert nem hisszük el, hogy jóval nagyobb értéket képviselünk ennél. A közösségünk lelkivilága is oda jutott, hogy kevesebbet érünk, kisebbrendűek vagyunk, jogosan bírunk alacsonyabb jogokkal.
Nekünk egyszerre kell azon dolgozni, hogy a közösségünk lelkivilágát helyre tegyük, és mellette a politikai értékünket is növelni tudjuk. Ha mindkét feltétel egyszerre teljesül, csakis akkor tudjuk elérni az egyenrangúságunkat.
De sokaknak már az is jelent valamit, hogy végre baráti hangokat hallunk a másik oldalról.
Ha visszatérünk a marketingpolitikához, akkor újra fel kell tenni a kérdést, hogy vajon a kivívott figyelem, az a megszerzett bizalommal egyenrangú-e. Most azt tapasztalhattuk, hogy a szlovák politika is próbálja kiharcolni a figyelmet, de a megszerzett bizalomtól még nagyon messze vagyunk, mert ahhoz a gesztusokon kívül le is kell tenni valamit az asztalra. És nem úgy, hogy pénteken egyenrangúságról beszél nekünk, vasárnap pedig a szlovák TV-ben elutasítja az alkotmány preambulumának módosítását.
Nem úgy, hogy személy szerint elutasítja a kollektív bűnösséget, de a jogrendből már nem akarja kivenni, pedig már európai bírósági döntés van a tarthatatlanságáról.
Lehet mondani, hogy fátylat rá, és ne a múltat nézzük, de a múlt dolgait, amelyek a mai napig hatnak, kezelni kell. A kocsmában, ha két barát összepofozkodik, még talán ki is tudnak békülni, de csak akkor, ha őszintén megbeszélik a pofont megelőző okokat.
Ez a felvidéki magyar politika dilemmája?
Azt látni kell, hogy az MKP az az erő, amely a gerincét tudná adni egy egységes magyar politikának. Aki nem abban érdekelt, hogy erősödjön az itteni közösség, emelkedjen az értéke, hogy legalább kívülre a politikai egység megteremtődjön, az ne akarja marcangolni az egység irányába történő lépéseket. Hangsúlyozom,
a szlovák politika se nem önzetlen, se nem érdeke, hogy itt egység legyen. Érdeke a megosztottság fenntartása, mert ezzel az értékünk is alacsonyan marad.
Sokan kritikával illetik az MKP-t, hogy számtalanszor elszalasztotta a lehetőséget, és nem tette, amit tennie kellett volna.
Most, hogy tettünk valamit, tehát a problémáinkat kifelé elmondtuk, akkor pedig az a kritika, hogy miért is mertük ezt elmondani. El kellene döntenünk, hogy merjünk-e nagyok lenni, vagy sem. Azt gondolom, hogy merjünk nagyok lenni, merjünk végre önmagunk lenni. Merjük végre kimondani a problémáinkat, mert csak ebből születhet meg azokra a megoldás. Aki úgy gondolja, hogy nem ebbe az irányba kellene menni, az járja nyugodtan a saját útját.
Nem szabadna "közösködnünk" a szlovák pártokkal? El kellene szigetelnünk magunkat?
Nem erről van szó!
A mindenkori kormánnyal igen is kapcsolatban kell lennünk, de legyen meg hozzá az erős politikai hátország.
Változtak az idők, és már régen nem elvek mentén halad a politika, hanem a pragmatizmus és a karrierpolitika mentén. A kisebbségi politika létét kell, hogy alkossa az a pragmatizmus, ami felvállalja a közösség érdekeit. A pragmatizmusunknak lehet az a fő célja, hogy a mindenkori szlovák-magyar kapcsolatrendszer jól működjön, a közösségünk fejlődjön. Nem szabad, hogy az egyéni ambíció, a marketingpolitika kerekedjen felül. Persze az utóbbihoz szabad a tér, lehet jó nagyot rúgni, szebbet köpni, jobban kavarni a... Csak sajnos ennek az eredménye a közösség szempontjából nagyon rossz!
Ezt már megszoktuk a felvidéki politikai elittől.
Ezen kell változtatni.
Nem csak az egységet kell kialakítani. A mi kis politikai terünkben nem személyi ambíciókat kell megvalósítani, hanem munkát kell felvállalni.
Munkából, feladatból pedig rengeteg van, mindenkinek jut bőségesen. Újra ütőképessé kell tenni a szervezeti struktúránkat, a szakpolitikai bázisunkat erősíteni kell. El kell érnünk, hogy ne az események után kullogjunk, a történésekre reagáljunk, hanem tudjuk előre megfogalmazni a céljainkat és azok megoldását. De azt is el kell érnünk végre, hogy minden feladat teljesítésére odafigyeljünk, számon lehessen kérni, hogy mikor és miként teljesítettünk. Ehhez viszont munka kell, sok munka, de bízom a megfigyelésemben, hogy aki dolgozik, annak általában nincs ideje furkálásra, acsarkodásra. Ezt volna jó elérni a felvidéki magyar politikában.
