Berényi József: „Tényleg nem értem, hogy egy gesztusértékű lépésre miért az a válasz, hogy berúgjuk az ajtót?!”

Eredeti elképzelésünk az volt, hogy az elmúlt hét eseményeiről önnel és Csáky Pállal egy páros interjúban beszélgetünk majd. Ezt a lehetőséget azonban ön elutasította. Miért?

Politikai pályám során több szlovák, vagy akár magyar – döntően természetesen hidas – politikussal vitáztam már a nagy nyilvánosság előtt. MKP-s politikussal, vagyis párttársammal azonban még nem, és nem is most akarok ebből precedenst teremteni. Ez persze nem azt jelenti, hogy párton belül a vitás kérdéseket ne nyitnánk meg.

Kinek az ötlete volt, hogy Igor Matovič két nappal Trianon 100. évfordulója előtt baráti találkozóra hívja a felvidéki magyarokat: ön kereste meg ezzel a miniszterelnököt vagy a miniszterelnök szólította meg önt azzal, hogy segítsen tető alá hozni a találkozót?

Egyértelműen a második. Amikor a miniszterelnök meghívott a találkozóval kapcsolatos első munkaebédre, már világosan körvonalazódott benne, hogy Trianon kapcsán szeretne valamiféle gesztust gyakorolni a magyar közösség felé. Ez már akkor eldőlt, mielőtt elkezdtünk volna részletekről beszélni. Tudni akarta azonban, hogy mi, magyarok hogyan látjuk Trianont a 100. évfordulón. Ebben és a találkozó körülményeinek kialakításában kért tőlem segítséget. Nem tagadom azt sem, később megtisztelt azzal is, hogy megvitassa velem a beszéde tartalmát, és felkért arra, hogy én is szólaljak fel az eseményen.

Nyilván nem egyik napról a másikra dől el, hogy az embert megtaláljon egy ehhez hasonló felkérés. Mikor alakult ki kettejük között ez a bizalmi kapcsolat?

Amikor 2014-ben Bárdos Gyulát indítottuk az elnökválasztáson, a parlament akkori smeres elnöke úgy szabta meg a választás időpontját, hogy az induláshoz szükséges 15 ezer aláírás összegyűjtése a karácsonyi időszakra esett. Félő volt, hogy nem sikerül ezt a mennyiséget összegyűjtenünk. Ekkor felhívott Igor Matovič, akit azelőtt csak a televízióból ismertem, és mint ellenzéki pártelnök felajánlotta segítségét. Ezt a gesztust nagyra értékeltük és megköszöntük, végül azonban nem kellett igénybe vennünk, hiszen saját erőnkből sikerült a megfelelő számú aláírást összegyűjteni. Innentől kezdve aztán folyamatosan kapcsolatban maradtunk. Akkor is találkozgattunk, amikor 3-4 százalékon állt a pártja: néha gyakrabban, néha ritkábban, ahogy a helyzet éppen hozta. Megbeszéltük a világ dolgait, véleményt cseréltünk, olykor vitatkoztunk. De ebben véleményem szerint nincs semmi különös: mindig is úgy gondoltam, hogy ha van szlovák politikus, aki szóba áll az MKP elnökével akár csak informális módon is, akkor ezzel a lehetőséggel élni kell, már csak azért is, mert az ilyen szlovák politikusból kevés van, és – mint azt sokszor tapasztaltuk – nem is igen értik a mi problémáinkat.

Talán éppen ebből a tapasztalatból következett az, hogy a barátinak nevezett találkozó megítélése meglehetősen vegyesre sikeredett. Sokan – jegyezzük meg, ők voltak többen – nagylelkű gesztusként, történelmi lépésként értelmezték a kezdeményezést, voltak azonban olyanok is, akik csapdahelyzetet láttak ebben. Segítsen nekünk eligazodni: mi volt Matovič valódi célja a találkozóval?

A miniszterelnök lépését gesztusként értékelem. Egy olyan gesztusként, amelyre eddig nem láttunk példát szlovák politikustól.

Tudjuk jól, hogy Igor Matovič keresi a rendkívüli helyzeteket, és szeret az ilyen helyzetekben politikusként megnyilatkozni. Gondolom, ezért is döntött úgy, hogy a szlovák politikusok között elsőként Trianonnal kapcsolatban gesztust gyakorol a magyarok felé.

Nem volt olyan érzése, hogy Matovič a találkozót politikai céljaira használja fel, és így ez nem több egy PR-akciónál, amellyel még több magyar szavazót tud maga mögé állítani? A parlamenti választáson ez elég jól sikerült neki.

Minden politikusra igaz, hogy a választók kegyeiért küzd, ugyanakkor azok a magyar választók, akik Igor Matovičra és az OĽaNO-ra szavaztak, nem a magyar témák miatt tették ezt, hiszen arra ott voltunk mi, az MKP, sőt még a Híd is, hanem azért, mert a korrupcióellenes harcban Matovič és pártja volt a leghitelesebb. A miniszterelnök egyébként a találkozó előtt azt mondta, hogy a meghívottak listájának 80 százalékát én, 20 százalékát pedig ő, illetve az OĽaNO frakcióját alkotó magyar képviselők állíthatják össze...

Ez aztán a gyakorlatban is így valósult meg?

Igen, ráadásul a listán szerepeltek a liberális gondolathoz köthető magyar személyiségek is, akiknek többségét telefonon is kerestem, ám egyikőjük sem fogadta el a meghívást.

Mire hivatkoztak?

Mivel ezek magánbeszélgetések voltak, nincs felhatalmazásom arra, hogy erről beszámoljak. A lényeg az, hogy egyikőjük sem fogadta el a meghívást.

Amit mond, az azért érdekes, mert a találkozót követően olyan – kritikus – véleményeket is lehetett hallani, hogy meglehetősen egyoldalúra sikeredett ennek a bizonyos névsornak az összeállítása. Nevezetesen, hogy a liberális oldalról senki sem kapott meghívót.

Ezért is mondom most el, hogy a liberális oldal képviselői is ott voltak a meghívottak listáján. Hármójukkal külön is beszéltem telefonon.

Nem árulja el, hogy kikről van szó?

Ha azt mondom, hogy a liberális értékrendhez köthető felvidéki magyar értelmiségiek, akkor azért nem nehéz kitalálni, hogy kire gondolok, hiszen nincs belőlük annyira sok. De lépjünk túl ezen a kérdésen, hiszen nem ez a fontos. Sokkal inkább az, hogy a felvidéki magyarok a részesei voltak egy gesztusértékű folyamatnak.

Abban az esetben, ha Igor Matovič kiállt volna, és tartott volna egy sajtótájékoztatót, ahol megfogalmaz néhány jól hangzó üzenetet a magyarok felé, sokkal inkább gondolhattunk volna politikai haszonszerzésre – pontosan azért, mert ebből kihagyott volna minket. De nem ez történt.

Azért némi óvatosság, gyanakvás csak volt önben?

Természetesen volt. Mondtam is a találkozón az MKP-s kollégáimnak, hogy tartok tőle, hogy mi fog történni. Bíztam ugyanakkor abban, hogy sikerülni fog. A miniszterelnök felszólalására és az én beszédemre azt gondolom, nem lehetett kifogás.

Volt a találkozónak egy olyan olvasata is, hogy Berényi József azzal, hogy főszerepet vállalt a találkozó megszervezésében, tulajdonképpen bejelentkezett az MKP elnöki posztjára.

Azzal, hogy megveszek egy olyan újságot, amelynek az elején Claudia Schiffer van, még nem jelenti azt, hogy megkérem a kezét. Szóval:

Ha pedig a szlovák miniszterelnök magyar kérdésekben partnerként tekint rám, ezt különféle találgatások miatt nem fogom visszautasítani.

Magának a találkozónak érdekes módon nem volt különösebb visszhangja a szlovák sajtóban, az MKP által megfogalmazott memorandumnak annál inkább. Pártjának ezt a lépését ön is bírálta, és úgy fogalmazott, hogy „most volt a legalkalmatlanabb időpont arra, hogy az így formába foglalt követelések előkerüljenek.” Nem tartja hibának, hogy a felvidéki magyar politikai elit mindig az alkalmas időre vár? Egyáltalán mikor megfelelő az időzítés, hogy egy magyar párt a követeléseivel előálljon?

Például közvetlenül a parlamenti választások után – Trianon centenáriumának évében. De egy olyan helyzetben, ahol semmiféle udvariassági formának nem kell eleget tenni, és olyan módon, hogy az a szlovák fél számára érthető és elfogadható legyen. Azt viszont tényleg nem értem, hogy egy gesztusértékű lépésre miért az a válasz, hogy berúgjuk az ajtót.

Úgy véli, hogy az MKP berúgta az ajtót?

Tartalmi szempontból semmi problémám nincs a memorandummal. De nézzük meg a megfogalmazásokat: azt, hogy hogyan van a memorandum megfogalmazva, és hogyan a választási programunk! Ha az MKP tartotta volna magát az ez utóbbiban megfogalmazott kifejezésekhez, meggyőződésem, hogy más irányt vesz ez az egész ügy.

Vagy vegyük a 2019-es EP-választásokat, amikor Csáky Pál volt a listavezetőnk, aki lábujjhegyen táncolta végig a kampányt, mint egy balett-táncos – csak azért, hogy ne kapja meg a radikális bélyeget. Van tehát egy miniszterelnöki meghívás egy történelmileg fontos esemény kapcsán, ami egyértelműen gesztusértékkel bír. Erre véleményem szerint egy ehhez hasonló gesztussal illik válaszolni.

Az MKP vezetése ezzel szemben azzal érvelt: nem elég szimplán elmenni a találkozóra és jó pofát vágni, meg „szelfizni” a miniszterelnökkel, hanem politikusként – azaz politikailag értelmezhető módon – is kell viselkedni.

Még egyszer hangsúlyozom, a memorandum alapgondolatai vállalhatók. De hogyan lehet politikailag értelmezni azt, hogy a dokumentum – legalábbis megfogalmazásában – a magyar közösség memorandumaként jelenik meg? Hiszen tudjuk, hogy nem az. Ehhez ugyanis kellett volna egy aláírásgyűjtést, egy nagygyűlést szervezni vagy legalább a társadalmi szervezetekkel egyeztetni.

Mindezekkel csak azt akarom mondani, hogy a körülmények végképp nem feleltek meg egy memorandum átadásának. Ezt a helyzetet az MKP rosszul mérte fel. Egyébként pedig az MKP-nak semmiféle Trianon-koncepciója nem volt: mondom ezt azért, mert ha nincs Matovič meghívása, akkor nincs memorandum sem.

Azt értjük, hogy semmiféle szerepe nem volt a memorandum előkészítésében, megfogalmazásában, azt azonban már kevésbé, hogy egyáltalán nem is tudott róla semmit.

Pedig így volt. Csupán a találkozó előtt értesültem arról, hogy készül egy dokumentum, de én akkor ezzel már nem tudtam foglalkozni, annyira lefoglaltak a találkozó előkészítése körüli ügyek. Számomra az jelentette a legnagyobb kihívást, hogy a két beszéd, a Matovičé és az enyém megszólítsa a magyarokat, de ne váltsa ki a szlovákoknak azt a fajta ingerült reakcióját, amit aztán végül is a memorandum kiváltott.

A találkozót és a memorandum átadását követően nemcsak a szlovák sajtó nagy része reagált hisztérikusan a dokumentum tartalmára, hanem maga Igor Matovič is. Nem gondolja azt, hogy a miniszterelnök ezzel az éles hangú reakciójával leleplezte magát: a magyarok irányába tett friss gesztusait negligálta?

Abban nincs vita köztünk, hogy a miniszterelnök túlságosan ingerülten reagált. Emberi szempontból ezt meg tudom érteni, hiszen a jelenlegi helyzet – legfőképp a koronavírus okozta gazdasági krízishelyzet – őt is feszültté teszi. A politikus is csak ember.

Azt mondta például, hogy a memorandum az MKP provokációja volt. Egyetért ezzel?

Azt gondolom, hogy a találkozó üzenetét az MKP megpróbálta átkommunikálni, és ez sikerült is, csakhogy nem jó irányba.

Azt is mondta Matovič, hogy kinyújtotta a jobb kezét, és szinte beleköptek. A miniszterelnök nyilatkozatának ezzel a részével is egyet tud érteni?

Nem. Azt gondolom, hogy a nyilatkozatának ez az a része, amikor túl indulatosan fogalmazott.

Mit gondol, a szlovák társadalom megérett az olyan gesztusok megtételére, mint amilyenekkel most Matovič próbálkozott?

A találkozón elmondott beszédemben világosan kifejtettem, a szlovákiai magyarság asszimilációs folyamatnak van kitéve, ezért pénzügyi, intézményi és jogi védelemre van szükségünk Szlovákiában. Azt is elmondtam, hogy vannak történelmi sérelmeink, amelyre várjuk a közös megoldásokat. Elmondtam azt is, hogy az állampolgárság kérdésében továbbra is várjuk az előrelépést. Mintha ezeket az üzeneteket egyes párttársaim figyelmen kívül hagyták volna. Mivel azonban a memorandumban szerepelt az a szóösszetétel, hogy „magyar terület”, a szlovák közvélemény felrobbant. Nyilván egy ilyen helyzetben a miniszterelnökre mindenhonnan nyomás nehezedett, és – ahogyan azt már mondtam – túlságosan indulatosan reagált.

Ha tehát a felvidéki magyarság megfogalmazza az igényeit, azt a szlovák társadalom provokációként fogja értékelni. Rendben van ez így?

Épp az imént mondtam: a találkozón elhangzott beszédemben szerepelt három ilyen fontos követelés is. Higgye el, ha csak ennyi jut el a szlovák sajtóhoz, nem robban fel a szlovák közvélemény. Azért nem, mert – az elmúlt évek tapasztalatain átszűrve – úgy volt megfogalmazva, ahogyan azt a szlovák társadalom felé meg kell fogalmazni. Az MKP memorandumának formája és megfogalmazása azonban ezt a tapasztalatot nem vette figyelembe. Még egyszer hangsúlyozom:

Arról mi a véleménye, hogy úgy bírálták vezető szlovák politikusok, köztük a szlovák államfő is az MKP memorandumát, hogy – saját bevallásuk szerint – nem is olvasták?

Azt, hogy olvasták vagy nem, nem tudom. Mindenesetre nyilvánosságra lett hozva a dokumentum szövege, ezt el lehetett olvasni több helyen is. Számomra azonban az az alapkérdés, hogy mi, magyarok miért nem tudjuk értékelni azt, ha a szlovák miniszterelnök mond egy olyan beszédet, amely gesztusokat tartalmaz az irányunkba. Emlékezzünk vissza, hogy mi volt a miniszterelnök beszédében! „Örülök Csemadok, hogy vagytok, dolgozzatok! Örülök, magyar pedagógusok, papok, lelkészek, hogy vagytok, dolgozzatok!” Miért nem tudjuk ezeket a mondatokat értékelni? Ami pedig a szlovák közvéleményt illeti: sem a parlamenti, sem az EP-választáson, sem korábban nem váltott ki ehhez hasonló reakciót MKP-politikusnak a véleménye – pontosan azért nem, mert 2010 óta igyekeztünk megfelelő formában és megfelelő tartalommal tálalni az ügyeinket.

A botrány kirobbanása után mivel igyekezett megnyugtatni a miniszterelnököt?

Elsősorban azzal, hogy a szlovák sajtó ezt az ügyet felfújta, és hogy térjünk vissza lehetőleg minél hamarabb a normális párbeszédhez.

Megenyhült?

Azt hiszem, hogy a dolgok kezelhetők lesznek.

Mit várhatunk ezek után a szlovák miniszterelnöktől a magyar-szlovák kérdésekben?

Fontos lesz az, hogy mi történik majd a pénteki Matovič-Orbán miniszterelnöki találkozón. Én egyébként egy jó hangulatú találkozóra számítok.

Elképzelhetőnek tartja, hogy az MKP memoranduma is szóba kerül majd a két miniszterelnök között?

Nem zárom ki. Azt viszont biztosra veszem, hogy Magyarország miniszterelnöke értékelni fogja a szlovák miniszterelnök gesztusát, és ezt szóvá is teszi a találkozón. Mint ahogyan azt korábban Magyarország külügyminisztere, Szijjártó Péter és miniszterelnök-helyettese, Semjén Zsolt is megtette. De visszatérve a szlovák-magyar kapcsolatok kérdéséhez: bízom benne, hogy a kormányprogramba foglaltakba bele tudunk majd kapaszkodni, szerepel ugyanis ebben néhány fontos téma. Benne van a kisebbségi törvény, amelyre régóta szükség lenne. Benne van egy nemzetiségi hivatal felállítása, amely azért is érdekes, mert ehhez hasonlóra még nem volt példa. És benne van a kettős állampolgárság módosítása, jóllehet nem olyan formában, amelyet mi szeretnénk. Ezeknek a témáknak a megnyitásánál jó lenne, ha ott tudnánk lenni.

A Matovič által kezdeményezett találkozó és az MKP memoranduma arra is rámutatott, hogy továbbra is nagyon messze vagyunk a felvidéki magyar-magyar összefogástól és együttműködéstől. Hogyan teremthető meg legalább a legfontosabb kérdésekben a konszenzus? Enélkül négy év múlva sem lesz közös magyar lista.

Sőt, ne feledjük, hogy két és fél év múlva megyei választások lesznek. Már ez is nagy kihívás elé állít bennünket, mert – a Komáromi és a Dunaszerdahelyi járást most ne számítsuk ide –, ha a többiben nem tudunk közös listát állítani, el fogjuk veszíteni a megyei képviseletünk súlyát.

Azt gondolom azonban, hogy az egységesítő modell alapja az MKP kell, hogy legyen, mert – ha nem is vagyunk öt százalékon – de mi vagyunk a legnagyobbak. Már régen le kellett volna ülnünk egyeztetni erről az összes szereplővel. Nagyon sajnálom, hogy ez nem történt meg. Ha van köztem és Őry Péter között konfliktus, akkor az éppen abban áll, hogy nem értem, mire várunk. Kezdjük végre el az erről folyó párbeszédet, és vonjuk ebbe bele a társadalmi-kulturális szervezeteket is. Egyvalamire azonban ez a múlt heti konfliktus mégiscsak jó volt: megmutatta, hogy jelen pillanatban két erőtér létezik: van egy Matovič-féle és egy Pellegrini-féle erőtér. Elismerem, hogy mivel partnerként tekint rám a miniszterelnök, én az ő erőterében érzem magam jobban, mint a Pellegrini-félében, ahol viszont Sólymos László, a Híd új elnöke mozog otthonosabban.

Nincs harmadik alternatíva?

Jó lenne, ha lenne, de ehhez az kell, hogy egy öt százalék feletti erőt hozzunk létre. Kérdés, hogy ezt meg tudjuk-e tenni.

Ön személy szerint min fog dolgozni: azon, hogy ez az öt százalék összejöjjön, vagy azon, hogy az MKP a Matovič-féle erőtérhez tartozzon?

Személy szerint nagyon szeretném, hogy ez az öt százalék feletti támogatottság meglegyen.

Hogyan kényszeríthető ki az egyes politikusokból, hogy megtegyék azt a hátralépést, amiről beszél? A legnagyobb kérdés talán éppen ez.

Mondjuk azzal, hogy ha valaki elveszíti a választásokat, hátra lép eggyel, mint ahogyan én 2016-ban, és nem indul újra a pártelnöki székért.

Azt mondja, hogy az MKP jelenlegi vezetésének egy időre vissza kellene vonulnia, és nem kellene szerepet vállalnia a következő időszakban?

Igen, így gondolom.

A pártvezetés mely tagjaira tartja ezt érvényesnek?

Egy elnökre mindenképpen.

Egy OT-elnökre?

Ezt döntse el a közgyűlés.