Csáky Pál: Nem szabad, hogy a megfelelési kényszer ennyire eluralkodjon rajtunk
„Nem örül az ember neki, de azok, akik az elmúlt években azt mondogatták, hogy a szlovák társadalomból eltűnt a magyarellenesség, most kaptak egy újabb leckét” – vélekedik a szlovák sajtó múlt heti hisztériájáról Csáky Pál, aki elismeri, az MKP memoranduma ugyan rögtönzés volt, de szerinte sokak számára csupán ez tette lehetővé, hogy tiszta lélekkel tudjanak eleget tenni a miniszterelnök meghívásának. Interjú.
Régen foglalkozott a szlovák sajtó annyit az MKP-val, mint az elmúlt héten. Ha csak innen nézzük, elérték a céljukat.
Mindenkit óva intenék attól, hogy túlértékelje és a szlovák sajtóhoz hasonlóan hisztérikusan ítélje meg a történteket. A miniszterelnöknek volt egy meglepő ötlete, ez kétségtelen, ám kicsit árulkodó volt, hogy ezt csak a magyarok felé próbálta prezentálni. Ez abból is jól látszott, hogy a kedd esti találkozó körül nagy volt a csönd, a szlovák média az eseményt elhallgatta.
Az előbbit hívják mosolydiplomáciának, amihez Trianon 100. évfordulóján én magam nem kívántam asszisztálni.
Az MKP memorandumával tehát minden rendben volt?
Azt gondolom, hogy a dokumentum vállalható volt, ebben a helyzetben – ráadásul egy ilyen érzékeny évforduló kapcsán – egy politikusnak így kellett viselkednie. Az persze az embert kicsit zavarta, hogy azok a fiatalok, akik a kibertérben sosem szűkölködnek a kritikus megjegyzésekkel, most ott sorakoztak a találkozón a miniszterelnök előtt arra várva, hogy szelfizhessenek vele. Ezt is elfogadja az ember, de mégiscsak Trianon 100. évfordulójáról volt szó, egy kis tartás azért legyen a felvidéki magyarságban. 1919-ben Pozsonyban tüntetés tör ki, amely kilenc halálos áldozattal jár, 2020-ban pedig ugyanott 76 üveg pezsgő fogy a centenárium kapcsán – hogy van ez?
Nem akartak úgy járni, mint Magyarország korábbi miniszterelnöke, Medgyessy Péter az ominózus december 1-jei koccintással?
Így van, az is ott lebegett a szemünk előtt keserű mementóként, hogy a múltban történtek ehhez hasonló hibák. Természetesen mindenki maga számol el a lelkiismeretével, mi éppen ezért úgy készültünk a találkozóra, hogy az elveinket ne kelljen megtagadnunk. Azt azért hadd emeljem ki, hogy a kedd esti találkozón semmiféle konfliktusnak nem volt nyoma, a miniszterelnök abszolút nem érezte magát megsértve. Ezt jól mutatja a Facebook-oldala, amelyen sem kedd éjszaka, sem szerdán egész nap, sem pedig csütörtök estig semmiféle negatív bejegyzést nem találhattunk. Holott jól ismerhetjük már a személyiségét: ha valaki, akkor ő aztán mindenre azonnal reagál. A bomba csak csütörtök este robbant fel.
Még mielőtt ennek okaira kitérnénk, árulja el, miként értékelte a miniszterelnök találkozón elmondott beszédét.
Teljesen rendben volt, ahogyan Berényi József beszéde is. A korrektség okán el kell mondanom, hogy a találkozóról az ötlet megjelenése után Berényi József engem az elsők között tájékoztatott. Én voltam az, aki szlovák nyelven a miniszterelnök felé megfogalmazta, hogy milyen keretek között tudjuk elképzelni ezt a baráti találkozót.
Hiszen – és ez nagyon pozitívan meglepett – nem Trianont, hanem a nemzeti összetartozás gondolatát hangsúlyozta. És bár érezhetően Igor Matovičban is volt feszültség, amit onnan tudok, hogy amikor kezet fogtam vele, elég sokáig és elég görcsösen fogta a kezemet, a kedd esti találkozón semmi gond nem volt. Ez természetesen Berényi Józsefnek is köszönhető.
Ezt az idilli csendet zavarta meg Matovič ingerült nyilatkozata?
Amit az váltott ki, hogy egy nacionalista szlovák újságíró az MKP memorandumával összefüggésben autonómiáról kezdett el beszélni, holott ez a kifejezés nincs is benne a dokumentumban. A miniszterelnök erre aztán nagyon rosszul reagált, valahogy úgy, mint amikor egy kisfiút rajtakapnak egy csínytevésen. Azonnal mindent az MKP-ra kent felelőssé téve a memorandum aláíróit, ahelyett hogy higgadtan, államférfi módjára viselkedett volna.
Később aztán bocsánatot kért.
Ebből is látszik, hogy érzékelte, rosszul reagálta le a dolgot. Legyünk azonban őszinték: egy – hivatalos – kormányfői bocsánatkérés azért egészen máshogy néz ki. Egy Facebook-bejegyzés – és most nagyon finoman fogalmazok – azért nagyon sérülékeny ebből a szempontból.
Nem lehet, hogy azért volt ilyen indulatos Matovič reakciója, mert a rá zúduló össztűz alatt felismerte, a szlovák társadalom nincs felkészülve ehhez hasonló gesztusokra?
Ezen a téren valóban nagyon nagy bajok vannak. Nem örül az ember neki, de azok, akik az elmúlt években azt mondogatták, hogy a szlovák társadalomból eltűnt a magyarellenesség, most kaptak egy újabb leckét. De a szlovák politikai elit felelőssége is nagy. Hogyan vehető például komolyan egy olyan államfő, aki úgy alkot véleményt egy dokumentumról, hogy azt nem is olvasta. Egy olyan államfőről beszélünk egyébként, akire rengeteg magyar is szavazott. Azért ez, úgy vélem, sokak számára kijózanítóan hatott.
Azok közül, akik vették a fáradságot, és elolvasták a memorandumot, sokan nem is a tartalmát, hanem a formáját és az időzítését bírálták. Nem gondolja, hogy egy gesztusértékkel bíró találkozón illett volna valamiféleképpen ezt az udvariasságot viszonozni?
Véleményem szerint ez egy téves meglátás. Aki így gondolkozik, menjen el török népviseletbe öltözve Isztambulba, és ünnepelje meg a mohácsi csatát az egykori török szultán lakóhelyén, ahol ez a magyarok számára tragikus történelmi esemény mohácsi győzelemként van feltüntetve.
És ha már itt tartunk: Berényi Józseffel idestova harminc éve ismerjük egymást, egy felkészült politikusnak tartom, ezért is drukkolok neki, hogy fogadja el a kisebbségi kormánybiztos tisztségét, hiszen ezzel fontos szerepet kaphat a kormányzati struktúrákban. De tudnia kell, hogy ez egy csapdahelyzetet is teremthet a számára: el kell ugyanis döntenie, hogy egy ilyen pozícióban a szlovák kormány törekvéseit képviseli a magyar közösség felé vagy a felvidéki magyarságot a szlovák kormány előtt. Előbbit lehet egy darabig csinálni, ám az emberek előbb-utóbb meg fogják kérdezni, hogy mire jó ez. De az utóbbi sem mentes a súrlódásoktól és konfliktusoktól, éppen ellenkezőleg: hiszen lépésről lépésre meg kell próbálni asztalra tenni jogos követeléseinket. Az, ami múlt héten történt, megmutatta, ha ez kicsiben csapdahelyzetet teremthet, nagyban is az lehet.
Berényi szerint az MKP 2010 óta abból a szempontból mindenképpen sikeres kommunikációt folytatott, hogy miközben a felvidéki magyarság követeléseiből nem engedett, azt – amikor erre szükség volt – értelmezhető módon tudta a szlovák közvélemény számára előadni. Mindezt úgy, hogy nem sütötték rá a radikális és szélsőséges jelzőket a pártra. Az MKP memorandumát éppen azért bírálja, mert a dokumentum ezzel a hagyománnyal most szakított, és félő, hogy az MKP ismét egy teljesen elszigetelt helyzetbe kerül.
Nem tudok ezzel egyetérteni, már csak azért sem, mert az MKP sajnos parlamenten kívüli párt volt az elmúlt tíz évben, így igazából módja sem volt rá, hogy „első ligát játsszon”. Azzal előjönni, hogy sikeres kommunikációt folytattunk, miközben sajnos a „nagyok játékába” bele sem szólhattunk – nos, ezt hibás érvelésnek látom. De akkor mondjuk el azt is: ahogyan Igor Matovič, úgy Berényi Jóskának sem volt csütörtök estig semmiféle kifogása a memorandummal. Többször is beszéltünk telefonon, egyetlen alkalommal sem említette, hogy gond lenne. Csak miután Matovič csütörtök este „mellélépett”, lett ez probléma. Egyébként azt, hogy ő nem teljesen ért egyet azzal, ahogyan ez a memorandum asztalra került, tudomásul veszem. Amikor azonban már az első apró konfliktusnál valaki a sajátjai ellen fordul, az nehezebben értelmezhető. Azt gondolom, hogy egy politikusban és egy politikai pártban szükséges, hogy legyen ambíció: lássa meg a helyzetet, és ha kap egy négyzetcentiméternyi területet a focipályán, akkor játssza meg a labdát. Az MKP ezt tette a múlt héten a trianoni évforduló kapcsán, mutatva, hogy megvan benne ez az ambíció – ami számomra egy jó jel.
Olyan kritikákkal is találkozhattunk, hogy a memorandum nem volt kellően előkészítve, csupán rögtönzés volt.
Ebben van némi igazság. Valószínűleg az MKP nem lépett volna a nyilvánosság elé a memorandummal, ha nincs ez a találkozó. Elismerem, hogy egy rögtönzésnek tűnő ötlet hozta ezt elő, de jegyezzük meg akkor azt is, hogy olyannal sem igen találkoztam az elmúlt harminc évben, hogy egy miniszterelnöki szintű keddi fogadásra vagy rendezvényre pénteken este kapjunk meghívást. Fontosabb azonban ennél, hogy a memorandum tette lehetővé, hogy azok a magyarok, akikben még van valami tartás, ne mondjanak nemet a miniszterelnök meghívására. Sokan mentünk el úgy a találkozóra, hogy ha ott valami történik – mert elhangozhatott volna akár egy rossz mondat, egy rossz gesztus – akkor fogjuk magunkat és elmegyünk. tudjuk jól, hogy sokan voltak, akik el sem mentek. Dilemma volt tehát többünknek, hogy miképp viszonyuljunk ehhez a helyzethez.
Jól láttuk, mintha a találkozót övező médiafigyelmet valamennyi felvidéki magyar párt arra használta volna ki, hogy magát – leginkább a többiek kárára – a lehető legkedvezőbb helyzetbe pozicionálja?
Úgy gondolom, hogy elsősorban a miniszterelnök részéről történtek zavarok, az ő hozzáállása nem volt konzisztens. Lehet, hogy nem is gesztust akart gyakorolni, hanem szavazatokra vadászott. Ennek ellenére mi nem sorakoztunk fel a miniszterelnökkel és az OĽaNO-val szemben. Ha valamire, akkor éppen erre és a következő üzenetre szerettem volna felhívni a figyelmet: „miniszterelnök úr, mi készek vagyunk tárgyalni, de előbb ismerd meg az álláspontunkat. Mert egy demokráciában nem lehet bűn az, ha az állampolgárok egy része kimondja: vannak problémái.” Dzurindától kezdve sok szlovák politikus elmondta rólunk, hogy kemény, de megbízható és korrekt partnerek vagyunk.
Ahhoz, hogy a magyar közösség politikai képviselete újra igazán "kemény" partnere lehessen bármely szlovák politikai oldalnak, szükség lenne a pártokon belüli és az azokon túlmutató politikai egység megteremtésére, nem gondolja?
Nem akarom senki érzékenységét megbántani, de jelen pillanatban egy számításba vehető pártunk van, amely egyébként most a szlovákokat egy kicsit meglepte. Ez talán azért történhetett meg, mert azt gondolhatták, az MKP elveszítette jelentőségét, nincs már benne erő. Erre azonban most rácáfoltunk. Bízom benne, hogy ez saját magunknak is tartást ad, hiszen egyetlen írásom után sem kaptam ennyi támogató telefont, üzenetet, emailt, személyes gratulációt, mint most, mikor leírtam, hogy mi indokolta a memorandum elkészítését és megírását. Érzékelem, hogy van a felvidéki magyarságnak egy olyan jelentős rétege, amely ezt a kiállást nagyra értékeli. Ugyanakkor az sem tagadható, hogy az MKP ezer problémával küszködik, és nem olyan kondícióban van, mint amiben látni szeretnénk. Ennek megvannak az okai. De ezen a párton belül a legfontosabb kérdésekben nincsenek véleménykülönbségek.
Vannak ugyanis olyan szereplők, akik nem akarnak mást, csak azt, hogy kizárólag róluk szóljon a történet. Nem szeretném, ha félreértenének: nagy szükség van szabadcsapatokra és partizánokra is, de reguláris csapat nélkül nem tudunk eredményeket elérni. A reguláris sereg pedig jelen pillanatban az MKP.
