Kétlábú szlovák politika, magyar útkeresés
Az elmúlt kilenc hónapban három választást rendeztek Szlovákiában, amelyek alapvetően rendezték át a politikai szcénát. A szlovák politika nagy lépést tett a kétpólusú pártrendszer felé, a magyar érdekképviselet pedig a sorozatos kudarcok után újrafogalmazási kényszerben van.
A múlt szeptemberi parlamenti választás eredményei világosan igazolták, hogy a 2020-ban felállt koalíció pártjai sikerrel abszolválták a „Ficót visszahozni” háziversenyt. A júniusi európai parlamenti választás után az is látható, hogy mostanra a 2020-as koalíció valamennyi pártja küszöb alá lavírozta magát.
Boris Kollár politikai családja már múlt szeptemberben, Igor Matovič és Richard Sulík pedig most júniusban került jó kakasként a szlovák politika baromfiudvarának hulladékkupacára.
Kollárnak és Matovičnak erről a Mečiarhoz, Slotához és a feledés jótékony homályába merülő társaikhoz hasonló kiválóságokat felhalmozó közéleti szemétdombról már aligha van esélye visszatérni a politikai baromfiudvar gondosan egyengetett talajára. Richard Sulík esetében a szisztematikus munkával megszolgált közéleti megsemmisülés talán még egy lépéssel odébb van.
Júniusra az is szemmagasságba került, hogy a Ficót visszahozni háziverseny tavalyi győztesei közül egyedül a Smer lehet igazán elégedett. Andrej Danko pártja az EP-választáson, szépreményű ejtőernyősök ide vagy oda, mélyen a közélet radara alatt végzett – nem elválaszthatatlanul attól a történéstől, hogy a mélyszlovák választók Danko ingatag jelzőlámpája helyett ezúttal a kotlebai örökséget bakancs helyett lakkcipőben tovább vivő Republika felé tájékozódtak.
A júniusi EP-választás a legnagyobb kormánypártnak is szolgált tanulságokkal. A Smer végeredményben úgy veszített, hogy számára a koalíciós partnerei előtt utcahosszal behúzott kényelmes második hely is felért a győzelemmel. Legfeljebb utólag azon tanakodhatnak az Alkony utcában, hogy a Robert Fico elleni merényletet követő össztársadalmi megrendülés után hogyan sikerült a Smernek minden előzetes várakozással szemben ledolgoznia magát a dobogó második fokára. Ebben persze alighanem döntő tényező volt, hogy a kormányfő az életére törő merénylet utáni első megszólalásában azonnal tettrekész pártvezérnek mutatta magát a megsebzett államférfi póza helyett.
Tegyük azt is hozzá, a dobogó második foka még egy okból kamatozhat a legnagyobb kormánypártnak. Amellett, hogy a Smer vitathatatlanul erőpozíciót mutatott a koalíciós partnereivel szemben, egy belpolitikai szempontból tulajdonképpen tét nélküli választáson a sorozatos kudarcok miatt velejéig frusztrált ellenzék kapott egy szépségtapaszt.
Az oppozíció ezzel egy lépéssel sem jutott közelebb a kormányváltáshoz, annál inkább hozzájárulhatott viszont a kormányzásnak is akadályokat állító mély társadalmi ellentétek konszolidálásához.
A PS ráadásul hiába húzta be az EP-választást, egyelőre a komolyan vehető forgatókönyvek egyike sem számol azzal, hogy ha a következő hónapokban a pozsonyi parlamentbe választanánk képviselőket, akkor sikerülne leváltaniuk a Fico-kabinetet. Annyi azonban az ellenzéki térfélen is világosan látható, hogy a választók keresik az alternatívát, amellyel egy jövőbeli kormányváltás a legvalószínűbbnek látszik. Ezzel magyarázható, hogy a PS-nek nagy számban sikerült begyűjtenie olyan ellenzéki választókat is, akiket aligha a progresszív-balliberális ideológiával szólított meg.
Ezzel egyidejűleg az ellenzéki térfélen a PS mellett még a KDH-nak sikerült megkapaszkodnia, de a kereszténydemokraták eredményéből egyáltalán nem következik, hogy egy jövőbeli parlamenti választáson nem buknak el újra a küszöbben, ahogy abban már volt részük. A KDH számára a járható út minden bizonnyal egy önálló konzervatív(abb) pólus megteremtése lenne az oppozíción belül.
Ami még jól látható, a már-már polgárháborús szembefeszülés a szlovák politika táborai között – amely az Ivan Korčok vereségét hozó államfőválasztás után ért a csúcsára –, a Fico elleni merénylet sokkja után egy röpke pillanatra dermedt csendbe fagyott, de az európai parlamenti választásokat követően sem erősödött fel érzékelhetően. A pártok ugyan minden jel szerint a régi nótát fújják, és a híveikben is minden bizonnyal megmaradt az engesztelhetetlenség a másik fél irányába, de a szembenállás éle az elmúlt hetek történéseinek hatására mégis tompult.
A szeptemberi választások óta eltelt kilenc hónap summázataként elmondható, hogy egyre inkább kétlábúvá válik a szlovák politika, amelyben a tömbösödő kormányoldal mellett körvonalazódik egy ellenzéki pólus. Felvidéki magyar szemmel pedig leginkább az látható, hogy az ismétlődő választási kudarcok miatt nyilvánvalóvá vált, a magyar érdekképviselet megújulásához és ütőképessé válásához több kell egyszerű ráncfelvarrásnál.
Egy biztos, az etnikai politizálást nem lehet, nem szabad feladni. Ahogy az is biztos, hogy önsorsrontó belső harcok helyett újra vonzóvá kell tenni a magyar politikát a Felvidéken. Ehhez pedig semmitmondás helyett határozott kiállásra, éles észre és jó magyar szívre van szükség. A helyzet nehéz, de nem reménytelen. Ha a sokadik nekirugaszkodás sem sikerülne, hiába okoljuk majd a külső tényezőket, a kudarc okozói akkor is mi magunk leszünk.
Megjelent a Magyar7 2024/27. számában.
