Ingatag stabilitás – a negyedik Fico-kormány első éve
Egy éve kormányoz a múlt szeptemberi választásokon győztes Smer–Hlas–SNS koalíció. A kabinet egyik legfőbb ígérete az előző ciklusban hiányzó kormányzati stabilitás visszaállítása volt. A koalíciót ezúttal sem kerülték el a belső viták, de a Matovič–Heger-kormányok időszakához képest több eltérés is mutatkozik.
Noha az aktuális keresztmetszet más képet sugallhat, Robert Fico negyedik kormánya az eltérő politikai viszonyok ellenére a kül- és belpolitikában, ahogy a hatalomtechnikában is számos ponton követi az előző, Smer által dominált kabinetek gyakorlatát.
Fico kormányának ezúttal sincs saját oldali parlamenti ellenzéke, ami a viták ellenére is ütésállóbbá teszi a koalíciót. Szembetűnő viszont, hogy az előző ciklus kormányoldalát romboló Matovič–Sulík konfliktushoz képest a koalíción belüli viszályokat sokkal eredményesebben menedzseli a kormányfő.
A külpolitikában szintén érzékelhető a folyamatosság a 2016–2020 közötti ciklushoz képest, hiszen miközben látványosan javultak Pozsony kapcsolatai a regionális együttműködésre törekvő Budapesttel, a mageurópai térség felé is igyekszik fenntartani a korábbi közeli viszonyt.
A ciklus elején meghozott megosztó vagy népszerűtlen döntések – mint az igazságügyi reform vagy a konszolidációs csomag – szintén a korábbi Fico-kormányok gyakorlatát követik. A kabinet azzal számol, hogy a bekalkulálható politikai veszteséget a ciklus hátralévő háromnegyedében még lesz módjuk ledolgozni.
Vagyis amíg a Matovič–Heger-kormányok önsorsrontó módon a saját nyakukba öntötték a feketelevest, addig a Fico-kabinet a lehető legkisebb politikai veszteséggel igyekszik átvinni a saját választótáborának is keserű pirulát jelentő költségvetési konszolidációt, időt adva magának a társadalmi támogatottsága újjáépítésére.
Jegyezzük meg, Robert Fico negyedik kormányának kétségkívül nagy szerencséje, hogy a 2020–2023 közötti káoszkormányzáshoz képest nehéz olyan optikát találni, amelyben a saját országlása ne tűnne a stabilitás aranykorának.
Márpedig – ne feledjük – a kormányzati stabilitás helyreállítása a 2023 októberében felállt koalíció vezető erejének a legemlékezetesebb választási ígérete volt.
Ha válaszokat keresünk arra, hogy a széles társadalmi csoportokat érintő megszorító intézkedések bejelentése a friss felmérések szerint miért nem kezdte ki szignifikánsan a Smer-SSD támogatottságát, magyarázatul kínálkozhat, hogy a legnagyobb kormánypárt választói továbbra is a kormányzati stabilitás garanciájának tartják Fico pártját.
Persze a kedves olvasó felvetheti, hogy a Matovič–Heger-kormányoknak nemcsak a koronavírus-járvánnyal, de a közvetlen szomszédságunkban zajló orosz–ukrán háború következményeivel is szembe kellett nézniük, vagyis a 2020–2023 közötti – önsorsrontó politika ide vagy oda – atípusos ciklus volt a javából.
Ez mind igaz, ugyanakkor az orosz–ukrán háború máig tombol, nehezen kiszámítható külgazdasági környezetet teremtve, és tegyük hozzá, múlt szeptemberben a szlovákiai politikai előzmények ismeretében ki számolhatott azzal, hogy a kormányfő egy ellene elkövetett merénylet következtében hetekig nem fogja tudni ellátni a feladatát.
Vagyis joggal mondhatjuk, a negyedik Fico-kormány is a rutinszerűtől eltérő, atípusos körülmények között kezdte meg a munkáját. Ezzel együtt is, a választók emlékezetében az utóbbi egy év kormányzati gyakorlata alighanem jóval stabilabbnak, üzemszerűbbnek rögzülhetett, mint az előző három és fél év, ideértve a parlamenti háttér nélküli hivatalnokkormány hónapjait is.
Az elmúlt év kormányzati munkája kapcsán ezzel együtt is érdemes feljegyezni a stabilitást megkérdőjelező, de legalábbis ingataggá tevő tényezők sorát. A Robert Fico elleni májusi merényletet követő hetek jól mutatták, a pártelnök-miniszterelnök (átmeneti) kiesése – megfellebbezhetetlen tekintélyű utódjelölt híján – szinte azonnal a nyilvánosság számára is érzékelhető frakcióharcokat indított el a legnagyobb kormánypárt soraiban.
Vagyis újra megerősítést nyert, hogy a kormányzat stabilitásának legfőbb garanciája maga Robert Fico. A kormányfő pozícióját az is erősíti, hogy Igor Matovičtól eltérően a koalíciós vitákat nem a nyilvánosság előtt üzengetve próbálja kezelni, hanem annak rendje-módja szerint a háttérből menedzseli. Tegyük hozzá, a személyeskedő koalíciós tyúkperek így legfeljebb a közvetlen szereplőkre égnek rá, a kormányfő tekintélyét, politikai integritását nem csorbítják.
Már a választási időszak elején látható volt, hogy a hármas koalíció leggyengébb láncszeme a Szlovák Nemzeti Párt. Miután a nemzetiek parlamenti képviselőcsoportjába szinte kivétel nélkül idegenlégiósok kerültek, a frakciófegyelem eleve kétségesnek mutatkozott. Andrej Danko pártelnöknek csak átmenetileg sikerült biztosítani a frakció egységét, az első kormányzati év végére a Rudolf Huliak körül csoportosuló triumvirátus távozásával a nemzetiek frakcióját csak egy smeres honatya átülésével sikerült megmenteni.
Az SNS és Danko súlya a koalíción belül ezzel arányosan szállt alacsonyabb szintre. Hiába nélkülözhetetlen a nemzetiek parlamenti gombnyomása a koalíciós többség fenntartásához, az SNS-nek szinte teljesen sikerült lenulláznia az alkupozícióját. Jegyezzük fel azt is, sem Dankónak, sem a frakcióból távozóknak nincs gyakorlati esélye, hogy ellenzéki erőként szervezzék meg magukat, ezért Fico joggal számolhat úgy, hogy az SNS listáján mandátumot szerzett képviselők, így vagy úgy, de a kormányoldalon maradnak.
A 2023. szeptember 30-i választás fontos tanulsága, hogy a Smer és a Hlas által kínált két baloldali lista nagy matematikai valószínűséggel több szavazatot gyűjtött be, mint tette volna azt egy Robert Fico által vezetett egységes smeres lista. Vagyis mindebből az következne, hogy a 2027-ben esedékes parlamenti választásokon is Peter Pellegrini államfővé választása azonban érzékelhetően újraosztotta a lapokat a szlovák baloldalon.
A Hlas elveszítette legtekintélyesebb politikusát, ha úgy tetszik, a márkaarcát, ezáltal kétségessé vált a párt jövője.
Bár a friss felmérések szerint sikerült konszolidálni a Hlas támogatottságát, a júniusi európai parlamenti választások eredményei azt mutatják, a Pellegrini-árvák nem a nagypárti szerepért, hanem a parlamenti küszöb átlépéséért futnak majd versenyt. Márpedig, ha ez a tendencia az aktuális felmérésekben is tartósan érvényesül, akkor a Hlas önálló indulása aligha lesz kifizetődő opció 2027-ben.
Végezetül jegyezzük meg, a negyedik Fico-kormány stabilitásának legfőbb garanciája maga a parlamenti ellenzék, és legfőképp a legnagyobb parlamenti ellenzéki frakció, a PS. A progresszívek éppen elég erősnek látszanak ahhoz, hogy összetartsák a koalíciót, s nem mellesleg annak választóit, de nem elég erősek ahhoz, hogy tényleges kormányváltó alternatívát kínáljanak.
Márpedig amíg az ellenzék képtelen a társadalom többségét felsorakoztatni maga mögé, addig a Fico-kabinet több sebből vérző stabilitása is kikezdhetetlen marad.
Megjelent a MAGYAR7 45. számában.
