Az összmagyar nemzeti emlékezet kovászai
Hat héttel azután, hogy Európában elhallgattak a fegyverek volt egy ország, Csehszlovákiai, ahol Edvard Beneš, a magát önhatalmúlag kinevező köztársasági elnök parancsot ad a Moszkvában 1945. január 25-én megalakult csehszlovák katonai titkosszolgálat (hivatalos nevén Obranné spravodajstvo – OBS) embereinek: „Minden módon és eszközzel tüntessék el Csehországból a németeket és hasonló módon Szlovákiából a kárpáti németeket és magyarokat.”
Szűrőállomások létesülnek a nyugati és déli határrészek átkelőhelyein, és a nyugati frontról a háború borzalmait túlélő katonák, leventék és civilek ezrei hazatérőben új ellenséggel néznek szembe, amit a történészek „Beneš cseh nemzetállami törekvésének vagy a vad kitelepítések korszakának” neveznek. Megfeledkezve arról, hogy ez a parancs a gyakorlatban a népirtás fogalmával azonos cselekedetek végrehajtását eredményezte, és legalább 109 település mellett létesültek gyűjtő táborok és tömegsírok.
Pozsonyligetfalu volt az a hely, ahol ilyen új táborra nem volt szükség, hiszen épen, kihasználatlanul maradt rájuk a magyar zsidó munkaszolgálatosok után 1800 fő befogadására alkalmas koncentrációs tábor.
Ez a haláltábor csak gazdát cserélt, de küldetést nem. Előbb a módosabb német és magyar pozsonyi polgárok, majd a hazatérő katonák, leventék és civilek kerültek az OBS felügyeletére bízott barakkokba.
Így került a tábor lakói közé a müncheni amerikai átvilágítás után majd 100 14-17 éves levente is a Felvidék keleti (Ung-vidék, Bodrogköz, Hernád-, Bódva- és Sajó-mente) régióiból. 1945. július 14-én délután lépték át a Ligetfalu-Köpcsény határátkelőt, ahol a szovjet határőrök rögtön riasztották a csehszlovák katonai titkosszolgálat embereit, akik a volt haláltáborba vitték a frissen érkező gyermekkatonákat. Hatukat még aznap agyonlőtték, mert nem tettek eleget a parancsnak, nem ürítették ki a zsebeiket. Akinél cigarettát találtak, azt a helyszínen tarkón lőtték. Erről az a három katona egyike számolt be rokonainak, akinek három nappal később két társával együtt sikerült – helyismeretüknek köszönhetően – a ligetfalui haláltáborból megszöknie.
Ez 1945. július 17-én történt. Sikerükhöz kiváló fizikai adottságaik és úszni tudásuk is hozzájárult. A Dunát Főrévnél átúszva előbb a Csallóközbe, majd másnap Magyarországra szöktek. A szökést szervező Kajali P. László álnéven később visszatért Szlovákiába, és ő volt az, aki a történtekről beszámolt a bizalmasának számító keresztlányának. Arról is, mi lett a sorsa a társainak. Katonatisztként nem volt nehéz számára feltárni a szökésüket követő eseményeket.
Még aznap 15 társukat vitték a BS-6-os Fűz nevű erődhöz kivégezni. Az utolsó leventekivégzésre 1945. július 22-én került sor, a hat nap alatt összesen 90 társukat gyilkolták le.
Rájuk is ez a sors várt volna, ha nem szöknek meg. Így nem csoda, hogy László volt az, aki a kivégzések helyszínére vitette azt a gránit tömböt, amelyre 2015-ben az emléktáblát elhelyeztük. A sors kegye, hogy őt pont akkor helyezték a sírjába a ligetfalui temetőben, mint amikor a tábla avatóünnepségén – 2015. június 20-án – a temetőtől háromszáz méterre az áldozatok emlékére a magyar himnusz megszólalt. A temetőben, László sírjánál csak a keresztlánya tudta a családból, hogy nemzeti imádságunk az ő tiszteletéri is szól.
Ennek a vérengzésnek voltak más tanúi is, akik az 1947. április 28-ától május 25-éig tartó Bakušan-perben tettek vallomást.
Erről a korabeli napilapok részletesen beszámoltak. Aki kíváncsi a perre és a vallomásokra, az a Demokrata párt napilapját, a Čas nevű újság akkori számait kérje ki az Egyetemi Könyvtár archívumból és böngéssze át azokat.
El kell viszont mondani, hogy 1948. február 25-én, Klement Gottwald és kommunista társai hatalomátvétele után, ezek a súlyos bűnök hadititokká lettek nyilvánítva, és üldözték azokat, akik beszélni mertek róla.
1964-ben, amikor ennek ellenére néhány magyar értelmiségi megpróbálta a vétkeseket bíróság elé állítani, a kísérletnek súlyos ára lett.
Megfenyegették őket, állásukba és párttagságuk megszüntetésébe került a kezdeményezés. A pert kezdeményező O. János egyetemi tanár pedig gyanús körülmények között, egy rutinműtét után, tetanuszmérgezésben elhunyt. Egy valakit nem tudtak elhallgattatni, ezt az embert Janics Kálmánnak hívták. Neki köszönhetjük, hogy volt bizonyíték és utalás azokra a dokumentumokra, amelyek segítettek a történtek feltárásában, a kutatómunkánkban.
Bármennyire is súlyosak a ligetfalu határában elkövetett bűnök, az összmagyar nemzeti emlékezetnek csak nehezen váltak részévé. Az a generáció, amely ezt a kort átélte, az élet rendje szerint már távozott az élők sorából. Mivel tilos volt Beneš és az ügynökei által elkövetett népirtásról beszélni, a közbeszédben sem terjedt el a téma, kevesen hallottak róla. Csupán néhány ügybuzgó ember él Pozsonyban és környékén is, akinek szívügye az emlékezés a pozsonyligetfalui vérontásra. Ők azok, akik a covid járvány ellenére is, a tragédia évfordulóján mindig kijöttek a kivégzések színhelyére emlékezni.
Nekik is jár a tisztelet és megbecsülés, a kitartásuk és az elhivatottságuk példaértéke miatt, mert ők a magyar nemzeti emlékezet kovászai.
Akik tudják és vallják, múltunk emlékezete nélkül nincs jelenünk, sem jövőnk, mert annak ismerete nélkül arra ítéljük saját magunkat és nemzetünket, hogy tragédiáinkat újra átéljük.
Mi ezt, remélem, hogy sokan, a szomszédunkban zajló, értelmetlen véres harcok miatt sem szeretnénk. Nincs az a politikai és gazdasági érdek, amely a béke értékét a háborús vérontással és a civilek lemészárlásával felülírná!
