Dunajszky Géza a ligetfalui tömegsírokról: Egyszer úgyis szembesülni kell a múlttal

A progresszívnak nevezhető Aktuality portál több cikkben is foglalkozott a ligetfalui tömeggyilkossággal. Legutóbbi cikkében megpróbálta kiforgatni az ön állításait, történészeket sorakoztatva fel, akik minden állítására azt mondták, az nem úgy volt, vagy nem bizonyított. A végén a történész mégis azt állította, ha publikációt kellene írnia a témáról, nem tudna következtetéseket levonni. Hogy van ez? Cáfolni egy újság hasábjain van mersze, de következtetéseket nem tudna vállalni?

Ez is azt mutatja, nem érett annyira a szlovák társadalom, hogy szembesülni tudjon ezekkel a szörnyű bűnökkel. Ligetfalun ugyanis rettenetes bűnöket követtek el. Ilyet a nácik, vagy a sztálinista KGB, a kommunista megsemmisítő gépezet sem csinált. Csecsemőket gondolkodás nélkül még ők sem végeztek ki.

Az az érdekes, hogy ez a bűntény Ligetfalun csak az egyik utolsó fejezete volt a halálkommandó háború utáni ténykedéségének. Megjelent Kováts Judit Hazátlanok című könyve, amely egy késmárki diáklány, Hartmann Lívia naplója alapján dolgozza fel a cipszerek (szepesi németek – a szerk. megj.) üldöztetését.  Sok homályos részletet világít meg. Eddig csak gyanakodtunk, hogy a ligetfalui táborban szolgáló 17. gyalogezred szakasza egy erre specializált különítmény volt. Ők gyilkoltak meg 267 embert Přerov mellett. Kováts Judit írásában név szerint is megemlíti a legnagyobb hóhérok egyikét, Bedřich Smetanát, akinek a vezetésével már május 8-tól a Szudéta-vidéken elkezdték a németek tömeges legyilkolását.

Zűrzavaros kor volt, de ezek ténykedését másképp nem tudom magyarázni, mint hogy olyanok gyilkoltak, akik már szokták ezt, akiknek ez már a természetükké vált. Ez tehát nem lehetett egyedi eset.

A Szlovák Nemzeti Felkelés idején történő kárpáti németek kivégzése Eduard Kosmelhez köthető, aki Rimaszombatból származott, és a visszacsatolás után Klenócra ment a gimnáziumba tanulni. Egy 1968-ban ide bevonuló magyar kiskatona elmondása szerint Érsekújvárott a Tatra szálló vendéglőjében Kosmel galléron ragadta őt, és azt mondta neki magyarul:

 Ez a Kosmel vette át Pazúr přerovi feltartóztatása után a ligetfalui tábor parancsnokságát. Ez a Kosmel engem gyakorló pedagógusként tanított Nyitrán, a katonai tanszéken.  (Távúton 1965-ben pedagógiai képesítést szerzett a Nyitrai Pedagógiai Főiskolán.)

Sajnos a szlovák történészek kerülik a témát, mint macska a forró kását. Ezernyi feljegyzés, tanúságtétel szól ellenük, hiszen ezek maguk dicsekedtek el a tetteikkel. És nem csak pár ember írta le, mondta ki, milyen üldöztetésben volt része,

hogy piros vagy fehér karszalagot kellett viselni, attól függően, hogy Németország keleti vagy nyugati részébe űzik őket. A kutatásaimban elsősorban az elbeszélt történelemmel foglalkoztam, a még élő szemtanúkkal. A levéltárakat Szabó József volt követségi tanácsos kutatta. Együtt minden mondatát leellenőriztük Janics Kálmán nagy visszhangot kiváltott cikkének. Jóska sokáig el sem akarta hinni, hogy amit Janics állít, az igaz lehet.

Janics Kálmán honnan jutott hozzá az információkhoz?

Két demokrata képviselőtől tudta, akik benne voltak abban a parlamenti bizottságban, amelynek 1947-ben vizsgálnia kellett a megtalált tömegsírok ügyét. A vizsgálat azonban elhúzódott, a nyári hőségben nem tudták kiásni az oszló tetemeket, persze féltek is, hiszen 92-en tífuszban haltak meg. Gottwald pedig ’48 februárjában hatalomra került, és a vizsgálat elsikkadt. De nemcsak Ligetfaluról van szó, ott van Szentgyörgy, Szomotor, Torna, Rozsnyó, Ótátrafüred, Pribilina, Nagykemence, Károlyfalu vagy Klenóc! 211 tömegsírról lehet beszélni, amelyekben több mint ötezer ártatlan ember teteme nyugszik.

Nincs is kapcsolat a szlovák történészekkel, akikkel meg lehetne az ügyet beszélni?

A ligetfalui tömegsírra egy pozsonyi hivatalnok eltűnése ügyében vezetett vizsgálat derített fényt. Szabó József kereste a prágai archívumban a peranyagot, a kihantolás jegyzőkönyvét. Dokumentumfilmek készültek. Az említett cikkben pedig nyilatkozik Jerguš Sivoš, aki ismeri az összes kezünkben levő dokumentumot. Együtt is dolgoztunk vele, támogatott bennünket, most pedig teljesen másképp nyilatkozik. Nem tudom megmagyarázni, mi történt.

Érdekes a szlovák reakció. Először elhárítják magukról a felelősséget, hogy 1945 májusában orosz katonák őrizték a tábort, akiket később cseh katonák váltottak fel. Azaz ott szlovák nem is volt?

Benešék nagyon ügyeltek arra, hogy ennek a halálkommandónak ne legyen cseh nemzetiségű tagja. Mind szlovák volt, ráadásul néhányuk anyai ágon zsidó származású.

Ezt az osztagot még a KGB képezte ki a Szovjetunióban, akiket a Szlovák Nemzeti Felkelés alatt dobtak le Szlovákia területén, ahol már irtották a kárpáti németeket, majd a prágai felkelésben és utána a németek lakta falvakban provokáltak ki pogromokat. Kérem az Istent, adjon a szlovákságnak erőt, hogy szembe tudjon nézni ezekkel a cselekedetekkel.

Az egész kérdés kezelése nagyon hasonlatos ahhoz, ahogyan a zsidók deportálását könyvelik el. Itt több tízezer áldozatról van szó, a szlovákok az önálló államiságuk alatt még fizettek is Hitlernek, csak vegyék át a zsidókat, mert európai elsőségre törekedtek ebben is. Az itt élő majd 88 ezres zsidóságból a háború végére alig maradt pár ezer.  

Popély Gyula említi, hogy az akkori belügyminiszter, Alexander Mach a háborús bűntetteit vizsgáló perben azzal védekezett, hogy szerinte a zsidók 90 százaléka magyar volt. Azt is tudni kell, hogy a zsidókat irtotta a Hlinka-gárda is, és irtották a partizánok is. Két tűz közé kerültek. Mindenesetre a bíróság enyhítő körülményként vette ezt figyelembe, és Machot nem is ítélte halálra, még csak nem is kapott életfogytiglanit, csak 30 évet, pedig ő volt az, aki mindezt végrehajtatta.

Érdekes adalék, hogy a Trianon utáni időszakot Szlovákia is megszenvedte, hiszen a csehek gazdaságilag teljesen leépítették. A szlovákság mégis hálásan tekint a nagy testvérre, a csehekre.

Beneš ki nem állhatta a szlovákokat, dehonesztálóan nyilatkozott róluk. Most bukkant elő, Molotovnál azért lobbizott, hogy a szlovákságot méltóképpen büntessék meg a háború alatti cselekedeteiért. Aki valamiképp humanista volt, és próbálta védeni a németeket vagy a magyarokat, az Ligetfalun végezte. Sok szlovákot is lemészároltak itt. A németek és a magyarok likvidálása után a szlovákság következett volna. Nem véletlen, hogy a magyar nagybirtokokon annyi cseh kolóniát létesítettek.

Hogyha valaki Tiso idején kivégzett egy zsidót, az 150–300 korona fejpénzt kapott. Ugyanezt bevezették Benešék is. Ha valaki agyonlőtt egy német vagy magyar családot, elég volt rájuk fogni, hogy nácik, máris rátehette a kezét azok ingatlanára, lakására.

Számtalan példát fel lehetne hozni.

Ez nem népirtás?

De. Az összes feltételezett sírhelyet át kellene világítanunk és feltárnunk.

Elolvastam, hogyan reagáltak a szlovák olvasók az ominózus cikkre. Romantikus, nemzeti szédelgőnek nevezik önt, úgy vélik, jobb lenne, ha a magyarok hallgatnának, hiszen ezer évig elnyomták őket. Milyen ezeréves elnyomás az, ahol több mint egymillió hétszázezren tudtak az új államalakulatba belépni? Inkább arról kellene beszélni, hogy az elmúlt száz évben, míg a szlovákság számbelileg megháromszorozódott, a magyarság száma a száz évvel ezelőtti felére csökkent.

A kisebbségi sorsba került magyaroknak valóban a fele hiányzik, akiket kitelepítettek, elűztek, kitoloncoltak, meggyilkoltak, málenkij robotra vittek, vagy erőszakkal és szelídebb módszerekkel, lelki vagy gazdasági ráhatással arra kényszerítettek, hogy adják fel a magyarságukat. Szólnunk kellene az értelmiségünk lefejezéséről, a közösségünk vagyonfosztásáról a vadprivatizáció módszereivel, vagy a magyarlakta régiók gazdasági kiéheztetéséről.

Ha azt nem tudjuk kibeszélni a szlováksággal, hogy népirtás volt Ligetfalun, ahol „csak” 500-600 ember vesztette az életét, akkor mit kezdjünk azzal a kérdéssel, hogy „rátok, szlovákokra vagyunk bízva száz éve”, aminek nem az a mérlege, hogy a számunk megduplázódott volna, hanem az, hogy a fele alá csökkent.

Tartok tőle, hogy ezeket az érveket soha nem tudják elfogadni. Kialakították magukban a galamblelkű, senkinek nem ártó képet önmagukról. Hiába dicsekedtek maguk az elkövetők a gyilkosságaikkal, a szlovák társadalmat ez nem érinti meg.

Hiába hangoztatta Beneš ’45 után, hogy a magyarokat is likvidálni kell, minderre fátyol borul. Nem igaz az, hogy ezek az esetek nem szervezetten történtek, hiszen maga a hadsereg felügyelte. Kiprovokálni a konfliktust, majd nyugodtan gyilkolni. A přerovi jegyzőkönyv is úgy fogalmaz, hogy magasabb szintekről volt ez elrendelve.

Érdekes, hogy az áldozatok hozzátartozói megtudták a gyilkosok kilétét. Honnan? Dicsekedtek, vagy a lopott tárgyak árulták el őket?

Berúgtak, aztán dicsekedtek. De az is árulkodó volt, hogy a lopott ingatlanokba beköltöztek. Persze ebből a gyilkosoknak nem volt nagy örömük, hiszen retteghettek, hogy fény derül a cselekedetükre.

Az Aktuality nyíltan felvállalja a liberalizmust, a progressziót, amivel nem is lenne semmi baj. Az azonban érdekes, hogy a szlovákság liberális, progresszív része ilyen esetekben illatos keszkenőt tesz az orra elé, és kiáll a nemzeti érdekek mellett, feledve, hogy egy ártatlan ember megölése is az emberiesség elleni bűn.

Az idén az volt a tervem, hogy egy közös megbékélési emlékművet emelünk, és ehhez voltak szlovák partnerek. Remélem, maradtak is, mert aki tudja a valóságot, az látja, mi történhet, ha ezek a bűnök nem kerülnek terítékre, ha nem történik meg az erkölcsi elítélésük.

Mert ugyanez történt Jugoszláviában. Vádolhatnak, hogy képet használtunk a dokumentumfilmben Srebrenicáról, vagy miért nevezte Janics Kálmán Ligetfalut kis Katynnak, de világosan lehet látni, hogy mi volt ezekben az esetekben a közös. A jövő embereit irtották ki, tehetségeket, jövőbeli apákat, amikor a 90 kiskatonát megölték. Ez részükről szegénységi bizonyítvány. Végtelenül sajnálom, hogy még a liberális baloldal szócsöve sem értette meg azt a jelzést, amit a szlovák–magyar megbékélés ügyében küldtem feléjük.

Nem éltek a lehetőséggel, hogy a múlt sebeit közösen bekötözve, egy új fejezetet nyissunk a szlovák–magyar kapcsolatokban.

Ehhez elég lett volna az a gesztus, hogy a megjelölt tömegsírokat közösen felnyitjuk, hogy újratemethessük az áldozatainkat, mert ott, ahol a német és a magyar áldozatok fekszenek, nagyon sok humánus szlovák értelmiségi is nyugszik, akiket a ligetfalui erődrendszer tankárkaiban ezek a hóhérok gyilkoltak le.

A „csontvázak a szekrényből” előbb vagy utóbb ki fognak potyogni, és számukra az igazság okozta szégyen ettől még nagyobb és még fájdalmasabb lesz.

 

Megjelent a Magyar7 hetilap 2020/48. számában.