Udvardy Zoltán, a Népirtás Pozsonyligetfalun rendezője: Példátlan, ami a háború utáni Csehszlovákiában történt
Portálunk többízben is foglalkozott a Pozsonyligetfalunál, a második világháború végén történt tömeggyilkosságokkal. Dunajszky Géza és a Szabó József, a téma két legelismertebb kutatója külön cikksorozatot szentelt a tragédiának a ma7-en. Legalább ennyire érdekes azonban a történtekről készült megrázó dokumentumfilm sorsa is. Skrabski Fruzsina, a Népirtás Pozsonyligetfalun producere néhány hete adott nekünk interjút, most pedig a film társrendezőjét, Udvardy Zoltánt kérdeztük.
Fődíjas lett a filmjük a Magyar Mozgókép Fesztivál dokumentumfilmes kategóriájában. Az előzmények fényében mennyiben jelent ez elégtételt?
Nem igazán. A kutya ugat, a karaván halad. Tesszük a dolgunkat.
Akkor, ha már itt tartunk, miként találkozott először a Ligetfalunál, illetve Přerovnál történt tömeggyilkosságok történetével?
A kilencvenes években az Új Magyarországnál dolgoztam külpolitikai újságíróként, hozzám tartoztak a határon túli területek is. Egyik nap bekísértek hozzám egy idős urat, Mezzey Sándort, azzal, hogy hozott valami felvidéki témát. Így kerültem kapcsolatba az üggyel. Ő mesélt nekem először a ligetfalui haláltáborról, rokonát, Mezzey Istvánt is odahurcolták, nem került ki élve, agyonverték. Akkor én írtam ebből egy cikket, a történetet pedig elraktároztam magamban. Néhány éve felvetetettem Skrabski Fruzsinának a témát, ő, majd pályázatunk után a Magyar Média Mecenatúra is látott ebben fantáziát. Lett pénz és posztó is, így elkészülhetett egy ötvenperces, úgy nevezett rövid dokumentumfilm.
Hosszas nyomozás, előkészület előzte meg a forgatást?
Ez érdekes kérdés, ugyanis kicsit úgy jártunk az oknyomozással, mint Kolumbusz Kristóf Amerikával. Egy haláltábort, egy tömeggyilkosságot akartunk felderíteni, de találtunk egy másikat is.
Tulajdonképpen az oknyomozás során derült ki számunkra, hogy Přerov és Ligetfalu tragédiája mennyire összefügg.
Tudtam mindkét esetről és a kettő közötti összefüggésről is, de azt, hogy ennyire szerves kapcsolat áll fenn a két mészárlás között, korábban nem láttam át. Mindkét tömeggyilkossággal foglalkoztak már korábban, jelentek meg cikkek, könyvek, filmek, a Svéd Sáncokról például az 1996-os Kapu-film, a Magukért nem felel senki. Nekünk feltett szándékunk volt, hogy túlélőket találjunk, akik ott voltak Ligetfalun. Nagyon furcsa volt, hogy eleinte bárkivel beszéltünk, mindenki azt mondta, nincsenek túlélők, nincsenek szemtanúk, nincs kivel beszélni. Ezt nem hittük el, családtagoknak, leszármazottaknak lennie kell. A véletlen folytán kerültünk kapcsolatba az azóta sajnos elhunyt Petráš Amáliával, a Pozsonyligetfalui Emlékmű-előkészítő Társaság egyik tagjával. Rajta keresztül jutottunk el végül a filmben megszólaló túlélőkhöz. František Hýbl nevét is muszáj még kiemelni, a přerovi múzeum nyugalmazott igazgatójaként felbecsülhetetlen segítséget nyújtott nekünk. A forgatás során tulajdonképpen közösen fedeztük fel, milyen szorosan összefügg a két tömeggyilkosság. A filmünk elkészítésében szintén sokat segítő Szabó József óriási tudása és dokumentációja nélkül még ma is egy helyben toporognánk. Rengeteget köszönhetünk Dunajszky Géza szervezőmunkájának, támogatásának is, vagy Samarjay Zoltán dokumentumainak és személyes segítségének.
Ezek szerint Hýbl is egyetért például Szabó Józseffel abban, hogy a ligetfalui és a přerovi mészárlás egyazon lánc szemei?
Nézze, ez nem egyetértés kérdése. Ez a bizonyítékaink fényében olyan szintű evidencia, minthogy nappal világos, éjjel meg sötét van.
A 17. gyalogezred 1. zászlóalja követte el mindkettőt. Hýbl beszélt nekünk Beneš felelősségéről is, a későbbi köztársasági elnök katonák előtt elmondott, uszító hangvételű beszéde ugyanis térben és időben is közvetlen előzménye a gyilkosságoknak: a mészárlás elkövetői a prágai bevagonozás előtt hallgatták meg a beszédet, ezután keltek útra Pozsonyba. Útközben követték el a přerovi mészárlást. Hýbl természetesen nem foglalkozik a mai Szlovákia területén történt atrocitásokkal, az nem az ő szakterülete.
Skrabski Fruzsina korábbi interjúnkban elmondta, a szlovák állam igyekszik hátráltatni a film bemutatását. Mi a helyzet a szlovák hatósággal, tapasztaltak bármiféle akadályoztatást a forgatás során?
Közvetlen ráhatást, akadályozást nem tapasztaltunk, hazugság lenne az ellenkezőjét állítani, de volt néhány furcsa esetünk.
Például?
Indirekt dolgok voltak. Az egyik nagyon fontos, bizonyító erejű dokumentum, egy temetői jegyzőkönyv, ami ’45 óta megvolt, Dunajszky Géza többször látta is, eltűnt. Mit ad Isten, amikor kimentünk volna lefilmezni, közölték, elveszett az irat. Azóta sem láttuk.
Egy alkalommal meg rendőrségi helikopter körözött fölöttünk a forgatás idején, egy mezőn. Abbahagytuk a filmezést, elment, folytattuk, visszajött.
Ez egy elhagyott, városszéli helyszín volt. Továbbmentünk, egyszer csak a semmi közepén megjelent mögöttünk egy rendőrautó. Gondoltuk, a határ közelében vagyunk, igazoltatnak, aztán megy mindenki a maga dolgára. Nincs ebben semmi különös. A különös az volt, hogy végül ki sem szálltak a kocsiból. Megálltunk, erre ők is megálltak. Kipakoltuk a cuccainkat, forgattunk, a rendőrök ezt végignézték. Mikor befejeztük, elmentek úgy, hogy egy szót sem váltottak velünk. Egészen furcsa, kafkai jelenet volt.
Mi lett azzal a szlovák történésszel, aki eredetileg megszólalt a filmben, majd utólag kivágatta a jeleneteit? Matej Medveckýről van szó, ha jól tudom.
Igen, eleinte nagyon normális, korrekt volt a viszonyunk. Készséges volt, az általa adott nyilatkozat szöges ellentétben állt a minket most támadó történészek állításaival. Őt azért szólítottuk meg, mert rengeteget foglalkozott Ervin Bacušan ügyével (erről lásd Szabó József sorozatának második részét - a szerk. megj.). A táborokról csak szőrmentén beszélt, de ő volt az, aki elismerte, hogy a ligetfalui táborokat nem a szovjetek felügyelték, hanem egyik felét a csehszlovák belügy, másik felét a hadsereg.
A szlovák történészek egyik tipikus érve, hogy a ligetfalui tábort a szovjetek irányították, ha onnan el is tűntek emberek, azokat nem megölték, hanem a Gulágra kerültek, ott veszett végül nyomuk.
Medvecký a filmben megcáfolta ezt az állítást, nem is említett szovjet hadsereget, ő inkább a német és magyar tábor létezését kente el, de erre meg közvetlen, bizonyítékaink, például fényképeink, vannak. Amikor elküldtük neki, az első televíziós vetítés előtt, a film kópiáját, levélben kérte, hogy azonnal vegyük ki őt a filmből. Medvecký és a szlovák történészszakma egy részének véleménye szerint a Bacušan holttestének keresése során megtalált, tömegsírban fekvő emberek pusztán egy anarchikus időszakban történt túlkapás áldozatai.
Ők csak az itt megtalált holttestekről hajlandók beszélni, hol 60, hol 30 halottat emlegetve.
Szerinte mi „történelmet hamisítunk“ azzal, hogy több száz, szervezetten legyilkolt áldozatról beszélünk. Holott szó sincs semmiféle történelemhamisításról, ezt szlovák források is alátámasztják. Csak egy példa: 2009. július 5-én a pozsonyi Pravdában Vladimír Jancura cikket publikált „Bedřich Smetananak volt a névrokona. A tömeggyilkos németeket terrorizált” címmel. Jancura a ligetfalui tábor kapcsán, hogy e fontos cikkből csak néhány elemet ragadjak ki, ír a ligetfalui koncentrációs táborban lévő nők megerőszakolásáról; idézi a táborban szolgáló Juraj Mráz közlegény vallomását arról, hogy letartóztatottak csoportját vezették Janikovsky Dvor felé, ahonnan aztán „géppisztolysorozatokat lehetett hallani”; idézi Ján Majer századost, aki legkevesebb 60 embernek az osztrák határ mentén történt megöléséről adott számot. Olvashatunk ebben a cikkben Peter Vatta közlegényről, aki egy kábé 80 fős, többségükben a szentgyörgyi német táborból érkező, 2 férfiból, nőkből és ölben hordott, 12 kisgyermekből álló transzportról számol be. Elmondja: „.A kisgyermekeket a magasba emelték és úgy lőtték le őket.” Vagy akár vessünk egy pillantást Aristid Jamnický neves pozsonyi polihisztor és ügyvéd 2002-ben, Pozsonyban megjelent Oprášené histórie című memoárkötetére. Ennek a Tömeggyilkosságok Přerov mellett és Ligetfaluban című fejezetében a szerző leírja, hogy az áldozatok száma Ligetfaluban kétszer annyi volt, mint Přerovban. Egy szó mint száz, Medvecký úr a filmből kivágatta magát, s mi e kérésének eleget tettünk, az újabb, bemutatásra kerülő kópián már nem szerepel.
Mi a helyzet a filmben illusztrációként használt katyni és srebrenicai fotókkal? A filmet támadó szlovák történészek az alkotók szemére vetették, hogy ezzel manipulálnak.
Aki látta a filmet, bizonyára emlékszik rá, hogy abban a neves magyar építész, az azóta sajnos már elhunyt Callmeyer Ferenc is megszólal. A filmben Callmeyer kinyit egy dossziét, abban láthatóak az Ön által említett felvételek. Ez a dosszié az ő gyűjteménye tulajdonképpen, saját emlékeit, régi újságkivágásokat, fotókat gyűjtött benne össze.
A kifogásolt felvételek valójában egy évtizedekkel ezelőtt megjelent, a ligetfalui gyilkosságokról szóló újságcikk illusztrációi voltak, az eredeti cikket nem láttam, gondolom a megfelelő sajtóetikai szabályok szerint fel volt tüntetve, milyen képekről van szó.
Mi Feri bácsi emlékeit videóztuk le, nem Katynnal illusztráltuk a Ligetfalunál történteket.
Mit gondol, az Önök által feldolgozott két tömeggyilkosság lehet az egyetlen ilyen a térségben a háború után?
Nem, semmi esetre sem. Az áldozatok számát tekintve a Szlovákia területén számos helyen végrehajtott kivégzések közül ez az eset mindenképpen kiemelkedik, abban a tekintetben is, hogy itt egy internáló- és haláltábor működött.
Terjedelmi okokból nem említjük filmünkben a Ligetfaluval kapcsolatos, tudomásunkra jutott történések mindegyikét.
Két példa erre: kimaradt a pozsonyszentgyörgyi táborból Ligetfalura szállított és itt legyilkolt német családok története, s egy másik eset is. Egy hatvanfős levente csoportról Samarjay Emil ír korabeli naplójában. Ezek a srácok hajón utaztak hazafelé a háború után, Pozsonynál egy hídpillérnek ütköztek és éppen valahol a tábor könyékén értek partot. Hogy mi lett velük, azt csak találgatni lehet. Samarjay tudomása szerint továbbengedték őket. Igen, de meddig? Számos olyan kivégzésről tudunk, ahol a látszólag futni hagyott vagy határátkelésre irányított csoportokat egy elhagyatottabb helyen váratlanul bekerítették és legyilkolták. Ennek a történetnek is érdemes lenne utána nézni.
Ha eltekintünk a támadásoktól, milyen a film utóélete? Előkerültek esetleg újabb bizonyítékok, adatok, információk?
A témában írt könyvem, a Sóval hintették be készen van, kiadásra vár, Popély Gyula írta az utószót hozzá. Az írás során rengeteg korabeli magyar sajtóforrást is átnéztem. Egészen elképesztő, de 1945 és 1947 között a magyar sajtó szinte naponta foglalkozott a Pozsonyligetfalunál történtekkel. Nem csak újságírók, politikusok is, döbbenetes, de még a sztálinista nagykutyák is.
Révai József például a Szabad Nép 1945. július 15-i számának első oldalán tiltakozott a pozsonyi gyakorlat ellen, megemlítve Ligetfalut, hogy polgári személyeket, civileket zárnak tömegével gyűjtőtáborokba.
Révai e cikkben felszólal az ellen is, hogy Kassán M betűvel jelölik meg a magyarokat vagy hogy százszámra üldöznek a határra magyarokat 20-30 kilós csomaggal, ami ugye azt jelenti, hogy minden egyéb ingó és ingatlan tulajdonukat elveszik. Gondoljunk bele, még a nemzeti érzelmeikről nem igazán ismert magyarországi kommunistáknak is kellemetlen volt, ami történt.
Történik mindez a háború befejezése után...
Így van, bár magyarellenes kilengések voltak korábban Romániában és Jugoszláviában, Kárpátaljáról pedig egy időben a teljes magyar férfi lakosságot elhajtották, az, ami Csehszlovákiában történt, a módszereit tekintve mégis példátlannak nevezhető. Fontos megjegyezni: a lakóhelyükön, tízezrével lemészárolt délvidéki magyarok és németek, vagy az erdélyi Szárazajtán baltával lefejezett magyar férfiak, vagy a szolyvai és más lágerekben, iszonyatos körülmények között elpusztult kárpátaljai magyar kamaszok, férfiak és idős emberek története sem vall éppen civilizált viszonyokra az utódállamokban 1944-45 fordulóján.
Csehszlovákiában 1945 nyarán legfeljebb bizonyos fáziskéséről beszélhetünk, a magyar-és németellenes tömegmészárlások addigra a többi országban nagyjából véget értek. Visszatérve a magyar sajtóra, 1947 végétől, mintha elvágnák, hirtelen nem jelenik meg több cikk, és hatvan évre feledésbe merül ez a téma.
Mi volt az elvégzett munka legmegdöbbentőbb tanulsága?
Számomra talán az, hogy két évvel a második világháború befejezése után újra krematóriumok füstje szennyezte be az európai égboltot. Ez világtörténelmi jelentőségű.
Krematóriumok?
Igen. A Přerovnál legyilkolt 267 embert 1945-ben jelöletlen tömegsírba temették, a föld még másnap is mozgott. Két évre rá, 1947-re már nem lehetett tovább titkolózni, jöttek a hozzátartozók, újságírók szaglásztak a környéken, ENSZ-jelentés is készült. Az év októberében a hadsereg ezért körülzárta a területet, kiásták a teljes tömegsírt, a férfiakat újratemették egy másik, természetesen jelöletlen tömegsírba. A nők és a gyermekek holttesteit azonban krematóriumba küldték, a maradványokat duplán hamvasztották, biztosra mentek. A hamvakat tartalmazó ládákat az olmützi sírkert fala mellé temették. A rendszerváltás után aztán kutathatóvá válták a katonai archívumok, Hýbl úrnak így sikerült a nyomukra bukkannia.
Van bármi arra utaló jel, hogy ugyanez Ligetfalunál is megtörtént?
A dolgok logikája akár ezt diktálhatja, de jogosan vádolhatnának minket történelemhamisítással, ha mi ilyesmit állítanánk.
Az előbb a tanulságokról kérdezett. A film talán egyik legfontosabb feladata, hogy azt a tarthatatlan állapotot, miszerint Magyarországon nem ismerjük a ligetfalui szörnyűségeket, megszüntesse. Budapestről Pozsony felé autózva ott megyünk el az áldozatok mellett. Legyenek olyan magyarok, akik legalább néha meg-megállnak ott egy-egy virággal vagy mécsessel.
