Amikor még a fűnyírók is elhallgatnak a faluban – itt a Vízsodorta históriák legújabb epizódja – VIDEÓVAL
Feneketlen mély a múltnak a kútja. Tudják ezt a Vízsodorta históriák dokumentumfilm-sorozat alkotói, Zalka Lóránt és Kósa Lőrinc is, akik újabb, ezúttal három alsó-csallóközi település múltjába engednek betekintést. Csicsón, Komáromfüssön és Nagykeszin forgatták az értékmentő sorozat újabb részeit. Mindhárom helyszínen négy epizód készült. Az alkotók azonban már tervezik Baka és Szap múltjának feltárását, bemutatását és a Kis-Csallóköz – Vajka, Doborgaz és Bodak – is a látókörükbe került. A ma7 médiacsalád támogatásával létrejött sorozat Csicsóról készült első két részét szombaton 18.00 órakor nézhetik meg portálunkon, a ma7.sk-n.
Eredetileg rövidebb dokumentumfilmeket terveztek, ám menet közben kiderült, hogy egy-egy falu emlékekben annyira gazdag és olyan sok adatközlővel dolgoznak együtt, hogy sokszor nincs értelme a rövidítésnek.
Azt a bizonyos lécet is magasabbra tették. Több lett az adatközlő, akik jól emlékeznek arra, mi történt a faluban régen és egyre több mozzanatát elevenítik fel a múltnak, lelkes amatőrök, falubeliek szereplésével.
„Szeretnénk, ha az értékek nem vesznének kárba és azok emléke is megmaradna, akik ezekben a filmekben vallanak a múltról, esetleg szerepelnek. Egyáltalán nem tartjuk hibának azt sem, ha több ember mondja el ugyanazt, az egyik szinte megerősíti a másik állítását. Értéknek tartom például azt is, hogy a komáromfüssiek közül többen is elmondták, hogy a faluba Békéscsaba környékéről betelepült szlovákok teljes mértékben beilleszkedtek a lakosság közé és leszármazottaik a mai napig tiszteletreméltó emberek. Ezen meg is lepődtünk, méghozzá kellemesen” – meséli Zalka Lóránt, a sorozat szerkesztője és forgatókönyvírója, aki úgy ismeri a Csallóközt, mint a tenyerét.
A Vízsodorta históriák másik erőssége, hogy apró jelenetek, megtörtént események is bekerülnek az epizódokba, amit a helyiek játszanak el. Olyan emberek, akik még életükben nem álltak mikrofon és kamera előtt, hirtelen színészekké avanzsálnak.
Ezeket a jeleneteket persze többször is felveszik, mire úgy sikerülnek, ahogy szeretnék. Sokszor bizony nevetésbe fullad a felvétel. De rengeteg olyan jelenet is van, ami igencsak megérinti az embert.
„Egyszer egy filmbeli családot alakított egy valódi család, de ahogy beöltöztek a jelmezekbe, csak nem bírták abbahagyni a nevetést. Miközben maga a történés, amit el kellett játszani, meglehetősen drámai volt. Egy komáromi hivatalnok lefizetését kellett visszaidézni. A szülők ezzel próbálták meg elérni, hogy a börtönből engedjék ki a fiukat, akit a hadbíróság már akasztófával fenyegetett meg. Egy szökevény leventéről volt szó, akinek a neve is elhangzik a jelenetben. Ő pedig nem más, mint az a Kulacs Ernő, akit a szülei megmentettek és aki nekünk ezt a történetet elmesélte. A helyiek még korabeli pénzt is szereztek, hogy minél élethűbb legyen a dolog” – fűzi tovább a forgatásokra való visszaemlékezést Lóránt.
Néha bizony túlságosan is hitelesre sikerül egy-egy kis jelenet. Az egyik visszaemlékező elmesélte azt, amikor 1946-ban teherautóval vittek el a kisgyermekeket, és azok, fent a platón sírtak. Gondolták, hogy ezt is eljátszatják a falu gyermekeivel.
A forgatások egy-egy helyszínen több egész napot vesznek igénybe. A vágás és utómunka pedig heteket is. A gyerekek verseket is mondanak, amiket Lóránt ír, mégpedig a forgatások végén. Nem felejti el hangsúlyozni, hogy az egyes helyszíneken az emberek, a falubeliek mennyire magukénak érzik a filmet és segítik annak készítését.
Ő maga komoly hely- és történelmi ismeretekkel érkezik egy-egy helyszínre, de mint mondja, ezek nem befolyásolhatják, mert a Vízsodorta históriák lényege éppen az, hogy az kerüljön megörökítésre, ami nincs benne a történelemkönyvekben.
Sok új dolog kiderül számára is, mint például az, hogy Kulcsodról azért nem telepítettek ki magyarokat a második világháborút követő jogfosztottság éveiben, mert akkora hó volt, hogy egyszerűen nem tudtak bejönni a faluba a teherautók.
A teltházas bemutatók hangulata leírhatatlan. Ilyen volt a legutóbbi, augusztus végi csicsói vetítés is. Röviden talán úgy lehetne jellemezni, szem nem marad szárazon. Hol az örömtől, hogy egy-egy drámai jelenet láttán csordul ki a nézők könnye.
Lóránt számára a legmeghatóbb pillanat mindig az, mikor a vetítés után megkéri azokat, akik a filmben beszéltek, visszaemlékeztek, hogy álljanak fel és forduljanak szembe a közönséggel.
Jár nekik egy ölelés, egy szál virág és egy kis taps. Amit elmondtak a régmúltból, örökre megmarad az emlékezetnek, az utókornak.
A Vízsodorta históriák képi világáért és hanganyagáért Kósa Lőrinc operatőr felel, aki most éppen a komáromfüssi részekkel finisel, amit késő ősszel szeretnének bemutatni. Ahogy portálunknak elmondta, sok jó jelenetük van. A filmekbe, ahogy már megszokhattuk, drónfelvételek is kerülnek, hogy madártávlatból is láttassák a gyönyörű településeket.
A fiatalokat is igyekszünk bevonni, mert mi ketten, Lóránttal nem tudjuk az egész Felvidéket „lefedni”. Azt szeretnénk átadni, hogyan lehet egy ilyen múltidéző filmet készíteni. Talán kedvet kapnak ők is” – mondja jókedvűen.
Elárulja azt is, nagyon élvezhető jelenetek, jó kis dialógusok láthatók az új részekben, nem is beszélve a karakterekről, a szerepek mély átéléséről. Lőrinc nagy szerencsének tartja, hogy az ottani emberek mindenben a segítségükre vannak. A valaha Nagykeszihez tartozó Érseklél településrészt a szocializmusban a földdel tették egyenlővé, de ezt is fel akarták dolgozni a filmben. A falubeliek pedig viszonylag gyorsan össze tudtak szedni legalább 50 embert, akik az érsekléli húsvéti vonuláshoz kellettek, mi több, még az eredeti zászlójukért is elmentek a szomszédos Ekelre.
Rengeteg felejthetetlen élménnyel gazdagodtunk. Volt olyan, hogy éjjel fél kettőkor értünk haza, mert éjféli misét forgattunk betlehemmel, karácsonyfával. De ez még mind semmi, mert a majdnem teli füssi templomban, ahol a szereplők háromnegyede református volt, megtanultuk a Fel nagy örömre című katolikus éneket és ettől zengett a templom. Kifele menet mindenkit figyelmeztettem, hogy ne tessenek hógolyózni, ugyanis térdig érő havat varázsoltak a templom elé a tűzoltók. Mi ez, ha nem maga a csoda?” – idézi fel egyik feledhetetlen élményüket.
És folytatja azzal, hogy a füssiek nem ismertek lehetetlent. Ennek szép példája, hogy volt egy elképzelésük, miszerint filmre lehetne venni azt, amikor az árvíz már vonult vissza s a még ott maradt vízből a gyerekek fogdosták ki a halakat. Amikor Lőrinc rákérdezett a falubelieknél, meg lehetne-e ezt oldani, a válasz igenlő volt. Külön szólt nekik, hogy akkor valami rendesebb, termetesebb halakat szerezzenek be hozzá, ne pedig méreten aluliakat.
„Már a szerepek iránt is nagyobb volt az érdeklődés, mint gondoltuk. Eredetileg három nyolc-kilencéves korú gyerek szedte volna vesszőkosárba a halakat, de végül hat gyerkőc lett, mert annyian „jelentkeztek” a szerepre.
– osztja meg velünk a forgatás egyik emlékezetes mozzanatát.
