A nyelv a hazánk
A Csemadok Életműdíjjal kitüntetett, párkányi születésű Török Alfréd már több mint öt évtizede elkötelezetten szolgálja a felvidéki magyar közösséget. Beszélgetésünk során végigmegyünk életútján a kassai diákévektől kezdve a mecenzéfi alapszervezet újjászervezésén át egészen a lévai székházépítésig és a területi elnöki feladatokig. A visszatekintésből egy olyan vezető portréja rajzolódik ki, akit pályája során mindvégig a hazaszeretet és az anyanyelv megőrzése iránti hűség vezérelt.
Ha visszatekint 1969-re, 16 éves diákként mi ösztönözte, hogy belépjen a Csemadokba?
A párkányi alapiskola befejezése után a kassai ipari iskola mellett döntöttem, amelynek a légköre nagyban segítette a diákokat abban, hogy megtalálják a helyüket a világban. Kapaszkodó és iránymutató volt, megalapozta a magyarságtudatomat. Ennek a szellemiségnek a hatására léptem be a Csemadokba. Az osztályfőnököm javaslatára érettségi után a kassai műszaki főiskolán tanultam tovább, így további öt évig a városban maradtam. Kassát a második szülővárosomnak tartom, ahová a mai napig örömmel térek vissza. A főiskolás éveim alatt tagja lettem a Fábry Zoltán Ifjúsági Klubnak, havonta beszélgetéseket, előadásokat szervezve. Úgy érzem, valahol itt kezdődött az a folyamat, amely megalapozta bennem a közösségi munka iránti elkötelezettségemet.
1983-ban Mecenzéfen újraalapította a Csemadok helyi alapszervezetét. Milyen nehézségekkel kellett szembenéznie egy közösség újraépítésekor, és honnan merített ehhez erőt?
Az államvizsga után beléptem az első munkahelyemre, a mecenzéfi Strojsmalt gépgyárba. A szakmailag aránylag jó munkahely mellé lakást is kínáltak, amire az akkori fiatalnak nagy szüksége volt. Mecenzéf lakossága hivatalosan szlovák volt ugyan, a valóságban azonban mánták (németek) lakták. A munkahelyen sokan voltunk magyarok, a környező magyar településekről többen jártak ide. Itt kapcsolódtam be a Csemadok Kassa-vidéki Járási Szervezetének munkájába. Részt vettem a járási gyűléseken, rendezvényeken; megismertem Gál Sándort, Kolár Pétert és Boda Ferencet. A Csemadok mecenzéfi alapszervezetét 24 taggal hoztuk létre. A területi választmány támogatta a kezdeményezésemet, s mivel kulturális szervezetről volt szó, nagy nehézségekkel nem kellett szembenézni.
1988-ban, amikor Lévára került, milyen állapotban találta a helyi magyar közösséget?
Ekkor már a mohi atomerőműben dolgoztam, és Lévára költözésem után tagnak jelentkeztem a Csemadok helyi alapszervezetébe. Megismerkedtem Újváry Lászlóval, Csáky Pállal, Zoller Mihállyal és Dolník Erzsébettel, aki akkor az alapszervezet elnöke volt. Kirándulások és színházlátogatások szervezésével foglalkoztam, s technikusként bekapcsolódtam a Bárka Színpad munkájába. Jobbnál jobb darabokkal jártuk a falvakat, s természetesen a Jókai Napokon is részt vettünk. 1989 áprilisában megszerveztük a győzelmes nagysallói csata emlékünnepségét; itt ismertem meg Kun Ferenczet, a Rákóczi Szövetség alapító tagját. Ekkor már a vezetőség soraiban tevékenykedtem. Dolník Erzsébet 1991-ben lemondott az elnöki posztról, a közgyűlésig Újváry László lett a megbízott elnök. Az akkori vezetőség tagjai közül egyéb elfoglaltságok miatt senki sem vállalta a funkciót; nem lévaiként végül rábeszéltek, hogy legalább egy kis ideig vállaljam el én. Rábólintottam, így Csáky Pál javaslatára 1992 februárjában megválasztottak elnöknek. Valamennyien segítettek, főleg Újváry László, de titkárnőként Csánó Gizella figyelme is mindenre kiterjedt. Ami a lévai magyarságot illeti, a változó politikai környezetben, sajnos, lassan a széthúzás lett a jellemző…
Több mint három évtizeden át vezette a lévai alapszervezetet. Melyek voltak azok a legfontosabb mérföldkövek, rendezvények, ügyek, amelyekre a legbüszkébb?
A székhelyünk kialakítására mindenképpen! 1990-ben lebontották a székháznak számító fabarakkot, s az utcára kerültünk. Kinéztünk egy házat a központhoz közel. Téglajegyeket árultunk a lévai magyarság körében, rengetegen mellénk is álltak, így fizettük a havi részleteket. Közben sikeresen pályáztunk az Illyés Alapítványhoz a ház hitelének kifizetésére és rekonstrukciójára. Ősszel már ott tartottuk a gyűléseinket, a művészeti csoportjaink pedig a próbáikat, majd 1994. január 16-án ünnepélyes keretek között átadtuk székházunkat a rendeltetésének. Azóta ápolgatjuk, bővítgetjük, és dolgozunk a lévai magyarság érdekében. Itt kapott helyet a Lévai Területi Választmány titkársága is.
2025-ben köszönt le a lévai alapszervezet éléről. Hogyan látja a stafétabot átadását, és milyen útravalót adna az utódainak a Csemadok jövőjével kapcsolatban?
A stafétabot átadása természetesen nem ment egyik napról a másikra, hiszen meg kellett találni azt a személyt, aki szívvel-lélekkel tudja folytatni a munkát. Ez a személy Éder Mária lett. Útravalóul a saját tapasztalataimat tudtam átadni. Hiszek abban, hogy a rendszeres munka meghozza gyümölcsét és a lévai Csemadok fáklyája továbbra is lobogni fog.
Nemcsak helyi, hanem területi szinten is vezető szerepet vállalt. Hogyan változott meg a perspektívája, amikor már nemcsak egy város, hanem a lévai régió egészének magyar kulturális életéért felelt?
A Csemadok Lévai Területi Választmányában a 2000-es évek elején nagyon sok probléma merült fel, szinte már a szétesés határára került. 2004-ben elvállaltam, hogy megpróbálom a lehetetlent, a választmány megbízott elnöke lettem. Találtam egy nagyon megfelelő titkárt Duba Ernő személyében, akivel azóta már több mint húsz éve eredményesen dolgozunk együtt a járás érdekében. Az alapszervezeteket ösztönöztük a munkára, az alvó alapszervezetek egy részét sikerült újraindítani, művészeti csoportok alakultak és új rendezvényeket hoztunk létre. Beindítottuk a tényleges együttműködést a környező területi választmányokkal. 2025-ben egy komolyabb egészségi probléma miatt már nem tudtam vállalni teljes bedobással a munkát a területi választmány élén, így a területi konferencián, 2025. június 21-én Kovács Pétert választották meg elnöknek.
Több mint öt évtizednyi munka áll ön mögött a Csemadokban. Mi volt az a belső iránytű vagy hitvallás, amely mindvégig a pályáján tartotta?
A hazaszeretet! Én a nyelvünket tartom a hazánknak, amely nem eladó – ez volt az iránytű. Rengeteg polgári társulás alakult, de azt gondolom, hogy a Csemadok az, amely az egész közösségért dolgozik, mindenféle elvárások nélkül, szabadidőt nem sajnáló tagtársaink segítségével. Azt kívánom, hogy bírjuk még sokáig, és hogy a magyar szó ne haljon ki a Felvidéken!
