Emlékezni és emlékeztetni harminc év távlatából (II.)
A bősi vízerőmű elleni tiltakozások óta több mint harminc év telt el. Felnőtt egy újabb nemzedék, amely nem ismeri az erőmű építésének hátterét, bonyodalmait, de az idősebbek emlékezetét sem árt feleleveníteni. A múltkori lapszámunkban a kezdetekről, illetve a Duna eltereléséről és a hágai perről szólt írásunk, most a következményeket vesszük sorra, és ajánljuk a három elszakított falunak, Vajkának, Doborgaznak és Nagybodaknak.
A Felső-Csallóközön végighúzódó üzemvízcsatorna hossza 52 kilométer. A csatorna megépítéséhez kisajátítottak 2 600 ha termőföldet, 2 900 ha erdőt és 3 800 ha parlagon fekvő, illetve vízzel borított területet. Ennek fő kárvallottjai az erőmű közelségében élő magyarok, akiktől diktatórikus módszerrel vették el, sajátították ki termőföldjeiket, erdeiket. Néhányuknak nevetséges összeget, állítólag négyzetméterenként 40 fillért fizettek, mások fel sem vették, mert abban bíztak, hogy a későbbiekben kárpótlást kapnak. Nincs tudomásom arról, hogy ez megtörtént volna.
A három falu, Vajka, Doborgaz és Bodak kálváriája azzal kezdődött, hogy a felvízcsatorna beindításával szigetre kerültek, s gyakorlatilag elvágták őket a külvilágtól. Az összeköttetést szolgáló kompjárattal rengeteg a probléma, időigényes és bizonytalan. Szél, köd, jegesedés esetében, vagy ha leállítják a folyami hajózást, a komp nem üzemel. Kinek panaszkodhatnak az érintettek? Eleinte híddal, majd a Duna alatti átjáró kiszélesítésével is ámították őket. Az építkezés előtt és annak folyamán az erőmű szomszédságában lévő falvak számára olcsó villanyáramot, olcsó vizet és szennyvízelvezető csatornarendszer kiépítését is ígérték az állami szervek, ám akkor csupán az elzárt három faluban és Bősön, a templomtól az erőműig lévő utcában valósult meg. A Duna bal partján lévő községekben ez a beruházás elmaradt.
A villanyáram sem lett olcsóbb, a víz pedig még drágább, mint Bazin környékén.
További hátrány, és az erőmű környékén élőknek – újfent a magyarok hátrányára, mert ők alkotják az erőmű mellett élők döntő többségét – lélektani teher, hogy a fejük felett 20-30 méteres magasságban 220 millió köbméter víz hömpölyög. Ha háború, földrengés, vagy műszaki hiba következtében ez a víztömeg elszabadul, az isten legyen irgalmas mindannyiunkhoz, mert jómagam is Somorján, ennek a „víziszörnynek” a közelségében élek. Megfigyeltem, hogy a felvízcsatorna vízmagassága Baka község mellett a helyi római katolikus templom tornyának magasságával egyenlő.
Időközben szakemberekből álló két bizottság (Kanadából és az Egyesült Államokból) értékelte az erőművet, a biztonság és a környezetvédelem szempontjából. Egyik bizottság sem marasztalta el saját szakterületén az erőművet, de senki sem várhatta el tőlük, hogy a kész építményt negatívan értékeljék. Hiszen ők a vízerőmű-építés hallgatólagos támogatói, és érdekük, hogy a világon újak épüljenek.
Szlovákia számára a bősi erőmű felépítése presztízskérdés volt.1992-ben a parlament kávézójában a szomszéd asztalnál beszélgettek a szlovák kollégák. A téma a bősi erőmű volt. A hangfoszlányokból egy félmondat ütötte meg a fülemet: „így legalább, be lesz betonozva a trianoni határ”. Egy szűkebb körű sajtótájékoztatón, ahol a Népszabadság akkori szlovákiai tudósítója is jelen volt, (erről a nyilatkozónak nem volt tudomása) Július Binder, a vízerőmű „atyja” kijelentette:
Július Binder jóslata megvalósulni látszik. Vajka és Nagybodak kataszterében 240 ház épült, építési engedély nélkül, szigorúan védett területen. Ezekre adót sem lehet kivetni, hiszen hivatalosan nem is léteznek. Doborgaz térségében 15 hektárt építettek be, főleg betelepülők. Ennek ellenére a település bejelentett lakosságának a száma csökken. 1991-ben Vajka lakosságának a 91,94 százaléka magyar nemzetiségű volt, ami 2021-ben 61 százalékra zsugorodott. Ebben nincsenek benne azok, akik nem jelentkeztek be. Azokkal a lakosság nemzetiségi aránya tovább romlana, és 50 százalék alatt lenne.
Ezekhez a tényekhez nem kell kommentár. Talán csak annyi, hogy tudtommal
a Duna elterelése ellen egyetlen szlovák szervezet vagy intézmény sem tiltakozott. Az építkezés befejezése után az erőmű, „búcsújáró” hellyé, a szlovákok „győzelmi szimbólumává” vált a magyarok felett.
Vladimír Mečiar regnálása idején északról és keletről autóbuszokkal szállították Bősre az érdeklődő szlovákokat, ahol az erőmű megtekintése után ingyen ebédet is kaptak. A látogatók a szlovák identitásuk megerősítéséhez Bősön muníciót kaptak.
A zsilipkamrákat irányító torony alatti táblán egyfajta deklaráció olvasható: „Szlovákia polgárainak, akik 1938–1945 között, Dél-Szlovákia magyar megszállásának idején szenvedtek és életüket adták a Szlovák Köztársaság területi egységéért és szuverenitásáért. Valamint mindazoknak, akik tudásukat, szorgalmukat és életüket fektették ebbe az építkezésbe Szlovákia felemelkedéséért”. A szöveg alatt balról: Vízgazdálkodási Építővállalat S.P. Jobbról: Matica Slovenská. Legalul középen: A szlovákok világéve –1998.
Ennek a táblának az üzenete, egyértelműen a történelemhamisítás és a gyűlöletkeltés.
Azt a látszatot kelti, mintha 1938-ban a Csehszlovákiától Magyarországhoz visszatért felvidéki területeken többségében szlovákok éltek volna, holott erről szó sincs, ellenkezőleg, döntő többségben – 86,5 %-ban – magyarok voltak, akik virágesővel fogadták a bevonuló magyar katonákat, hiszen a trianoni diktátum után 18 évvel visszakerültek ezeréves hazájukba.
A szlovákoknak nem kellett a visszacsatolásért életüket áldozniuk, mert mindkét határkiigazítás nagyhatalmi döntés volt.
Véleményem szerint a tábla szövegét a Matica slovenská sugallhatta, fokozva a szlovákok magyarellenességét, ami ezt az amúgy sem könnyű mentális terhet még növelhette.
Mindent összevetve, a Duna elterelésével nemcsak a fauna és a növényvilág sérült súlyosan, hanem megváltozott az itt élő emberek élete is. Elrabolták földjeiket, tönkretették környezetüket, fokozták gazdasági, társadalmi és egyéni problémáikat, majd cserbenhagyták őket. A problémák nagyobb hányadát napjainkban is orvosolni lehetne, ha a cserbenhagyók részéről lenne ehhez politikai akarat. Ez szolgáljon mementóként az utánunk következő generációk számára.
Megjelent a Magyar7 hetilap 47. számában.
