Bős
Bős Dunaszerdahelytől 12 km-re délre, a Duna bal partjának közelében, a Csiliz-patak partján fekszik. A bősi vízierőmű alvízcsatornája és a Duna főága közötti sziget déli része is Bőshöz tartozik. Nyugatról Baka, északról Nyékvárkony, délkeletről Csilizpatas, Balony, Csiliznyárad és Szap, délnyugatról pedig Lipót és Ásványráró községekkel határos. Délnyugati határát (mely egyben országhatár is) a Duna alkotja. Bőst az 506-os út köti össze a medvei Duna-híddal (15 km), valamint Bacsfával (22 km). Az 507-es út Dunaszerdahely (11 km) felé teremt összeköttetést Nyékvárkonyon keresztül. Mellékút köti össze Csilizradvánnyal (12 km) és a vízierőművel (3 km).
A Nagyszombati kerület Dunaszerdahelyi járásához tartozó község. 1920-ig Pozsony vármegye Dunaszerdahelyi járásához tartozott nagyközségként (1871 előtt mezőváros). A csehszlovák közigazgatásban végig a Dunaszerdahelyi járáshoz tartozott. 1938-1945 között visszacsatolták Magyarországhoz (Komárom vármegye Dunaszerdahelyi járás). 1920-ban, a korábban Győr és Moson vármegyékhez tartozó, a Duna északi partjára átnyúló területeket Bőshöz csatolták, területe azóta csak kis mértékben változott (1921 - 51,01 km², 1939 - 53,01 km², 2001 - 52,40 km²).
Bős egyike Szlovákia legnépesebb községeinek, melyek nem kapták meg a városi rangot. Népessége folyamatosan növekszik, 1921-hez képest megkétszereződött. 2011-ben 5361 fős lakosságának döntő többsége magyar, ám a magyarok aránya az elmúlt két évtizedben csökkent, miközben a szlovákoké megkétszereződött, jelenleg a lakosság 1/10-ét teszik ki. A korábban csaknem kizárólag magyarok lakta településre a második világháború utáni belső telepítések során érkeztek szlovákok az Erdőhátról (1928-ban 5 család kapott birtokot Kotlibamajorban). A falu lakosainak döntő többsége római katolikus. 1944 előtt zsidó közösség is élt Bősön.
Területén római, illetve avar kori temetőt találtak, a magyar törzsek pedig már a honfoglalás után megtelepedtek itt. Írásban 1102-ben említik először, Beys alakban. A község régi besenyő település volt, majd IV. Béla adományozta az Amadé családnak, s ők egészen a 19. századig, a család férfiágon történő kihalásáig birtokolták a falut, nőágon pedig azután is. 1468-ban hetivásár-tartási jogot kapott Mátyás királytól, és már mezővárosi rangot viselt. Kastélya hajdan tornyokkal és vizesárokkal védett várkastély volt. A 16. században német telepesek érkeztek, az általuk alapított Németbős azonban később egyesült Magyarbőssel, és lakossága három évszázad alatt elmagyarosodott. Az Amadé család uradalmi központjaként majorság, szeszfőzde, sörgyár és több vízimalom működött a fejlett mezőgazdasággal büszkélkedő faluban. A 19. században híres volt az itt található ménes és tehenészet, az 1855-76 között működő cukorgyár pedig Pozsony vármegye legnagyobb ipari létesítménye volt akkoriban. Iskoláját nem tudni, mikor hozták létre, viszont 1856-tól újépítésű épületben működött. A szabadságharc során, 1848-ban kisebb ütközetet vívtak a határában a honvédek a császáriakkal, míg 1861-ben és 1867-ben tűzvész és több alkalommal árvíz pusztította. A községben posta, távíró és gőzhajó-állomás működött. A trianoni békeszerződés Csehszlovákiához csatolta 1920-ban, 1931-ben alapított szeszgyára két évtizedig működött. Az I. bécsi döntés értelmében, 1938. november 2-tól ismét Magyarország része volt, 1945-től ismét Csehszlovákia fennhatósága alá került, 1993-tól pedig Szlovákia része. A község kiterjedt határában korábban számos lakott puszta és major volt, de ezek ma már elpusztultak (Tejke, Telke, Kis- és Nagyvarjas, Kotliba), illetve nincs állandó lakosuk (Feketeerdő). Az 1992 óta a falutól az üzemvízcsatornával elválasztott Falusziget és Malomhely ma üdülőövezet.
A rendszerváltás után határában menekülttábort létesítettek. Ennek közelében, a Duna elterelt vizével táplált csatornán felépített, komoly környezetvédelmi és jogi vitákat kiváltó vízierőművet 1992 szeptemberében indították be, melynek üzemvízcsatornája a község területét két részre vágta. A községben magyar és szlovák alapiskola, magyar művészeti alapiskola, valamint könyvtár működik. Az eredetileg késő reneszánsz Amade-kastély a 17. század végén épült egy középkori vízivár helyén, a 18. sz. közepén barokk-klasszicista stílusban alakították át. Római katolikus (Antióchiai Szt. Margit-) templomát a 14. század közepén gótikus stílusban építették, a 18. század második felében barokkosították; historizáló stílusú zsinagógáját a 19. század végén emelték.