Zsarnokság a vallás köntösében (IV.) - KÉPEKKEL
„Talibán – ez érdekel titeket, ugye?” – mered ránk a felfegyverzett tálib, amikor vezetőnk épp arról beszél, hogy Afganisztán szépsége vonzott ide minket. Puskák és szögesdrótok között telik az élet az Ázsia szívében fekvő iszlám emirátusban, ahol a tálibok a saría jog szigorú értelmezésére épülő rendszere a középkorba taszította vissza az országot.
Ezúttal Afganisztán nyugati felébe, Herát városába repülünk. Felszállás előtt a váróteremben hirtelen érzem, hogy a szívem eszeveszetten elkezd kalimpálni. Nem ijedek meg, hiszen nem először történik velem ilyesmi, és eddig mindig elmúlt tíz perc alatt. Most viszont nem akar csillapodni. A levegőben sem lett jobb. Érzem a vérem őrült keringését, tréfával próbálom feloldani a helyzetet, a mellettem ülő útitársamnak mondom, ne haragudjanak, ha a rosszullétem – vagy éppen a halálom – felborítja az útitervet.
A gép egy óra múlva leszállt, de a szívverésem nem csillapodott. Teljesen Isten kezébe helyezem az életem, lefekszem a reptér hűvös padlójára. Behunyt szemmel pihenni próbálok, amikor érzem, valaki mellém térdel.
Egy helyi asszony. Nem kérdez semmit, csendesen a szívemre teszi a kezét, ráolvasással imát mormol, majd a homlokomat is megérinti. Szinte nyomban megszűnik a szívem őrült zakatolása. Nemcsak jobban, de egészen jól lettem, mintha friss, üdítő álomból ébrednék. A reptér némán figyel, minden szem ránk szegeződik. A nő az égre mutat: Istené az érdem. Átölelem és sírunk mindketten. Nincs közös nyelv, de nincs is rá szükség.
Így lépek be Herátba, újult erővel, jókedvvel. Jóízűen eszem a saslikot, bár napok óta mást se eszünk. Úgy osztom be, maradjon annak az utcán üldögélő koldusasszonynak, akit kinéztem magamnak. A doboz étellel kilépek az étterem ajtaján, szememmel az asszonyt keresem. Ekkor egy gyerek a semmiből előtűnve kikapja a kezemből a dobozt és elszalad. A többiek utána, földre rántják, a hús a porba hull. Onnan eszi meg, aki éri. Fájdalmas nézni.
Péntek van, a muszlim világ pihenőnapja, így az idegenrendészeti hivatal zárva. Kíváncsian figyeljük, hogyan pihennek az emberek a tiltások szorításában. Látunk ligetekben piknikező családokat, motorversenyt néző férfiakat, vízparton ücsörgőket, a hídon bicikliző gyerekeket. A tehetősebbek amerikai terepjárókban száguldoznak, motorok zúgása tölti be a levegőt.
Másnap hivatalos jelenésünk van a hivatalban, ahol magyar vezetőnkkel „riportot” készítenek a hivatal dolgozói. Rácsatolják a mikrofont a kamerát felállítják vele szemben és a „riporter” arról kérdezgeti, miért jöttünk és tetszik-e nekünk itt. A beszélgetés végén megnyílnak irányunkban és még azt is megtudjuk, hogy a fiatal elöljárónak már két felesége van. Megkapjuk a tartózkodási engedélyt – nem úgy, mint egy belga utazó, akitől ismeretlen okból megtagadják.
A pénzváltás egyszerű, ki se kell szállnunk az autóból, csak kinyújtjuk a beváltandó valutát és már kapjuk is az afgánit, tisztességes árfolyamon. Igaz, a bankjegyek néha félig hiányoznak vagy rongyosak, de még így is elfogadják őket.
A város felfedezésre csábít. Bejárjuk a bazárt, meglátogatjuk Timur menyének mauzóleumát, és elidőzünk a gyönyörű Péntek mecsetben, amelynek csak Szamarkandban van párja. Itt őrzik azt a 14. századi bronzüstöt is, amelyből a legenda szerint maga Timur Lenk itta a serbetet. Felkapaszkodunk Herát frissen felújított fellegvárába és rácsodálkozunk Khoja Ansári, a szúfi költő szent sírjára. A hely nyugalma és szépsége egészen megérinti a lelkünket.
Az utolsó este különösen szívhez szóló. A szállásunk tulajdonosa mesél a régi időkről, elsősorban Masszúdról, az Északi Szövetség legendás hadvezéréről, aki megvédte hazáját a szovjetekkel és a tálibokkal szemben is, mígnem 2001-ben merénylet áldozata lett. Beszélgetésünk végén, meghatódva a társaságunktól, mindannyiunknak ajándékot ad: egy faliórát és egy töltőtollat – emlékül Herátból, ahol a szívem is megnyugodott.
A hazautat szépen megterveztük – aztán a valóság nagyon más lett. Még a program közben jött a hír: a Kabul–Taskent repülő egy hét csúszással indul. Nem tudtuk, sírjunk-e vagy nevessünk a lehetetlen hír hallatán. Gyors újratervezés, és már tudtuk, ez most terepjárós kaland lesz. Két napig zötykölődünk keresztül a Hindukuson, hogy valahogyan elérjük az üzbég Termezt, ahonnan már tényleg indul egy gép Taskent felé. Csakhogy az üzbég határátkelők... nos, éppen mind zárva van. Így jön a C-terv: Tádzsikisztánon át!
Kabulból kifelé koldusok hosszú sora kíséri utunkat. Gyerekek üldögélnek a forgalmas úton, anyjuk kéreget, mi meg osztjuk az aprót kilométereken keresztül. Van, aki koldulás helyett „vállalkozik”, főtt tojást, kefirt, fügét kínál. A sofőrünk is vesz három tojást. Na, ez remek mulatság lett az ellenőrzőpontnál: a katonák kocogtatják, feltörik, fotózzák – mi meg csak nézünk, hogy ez most valami különleges tojásvizsgálat, vagy TikTok-trend?
Néha stopposokat is felveszünk, az út hol állatvásárokon át vezet, hol tankmezők mellett kanyarog. Rozsdamarta monstrumok ezek a régi szovjet harckocsik, évtizedek óta ott árválkodnak, mert az amerikaiaknak még egy csavar sem kellett belőlük.
A Salang-alagút felé haladunk, amelyet még a szovjetek építettek a múlt század ötvenes éveiben. A 3400 méter tengerszint feletti magasságban húzódó alagút stratégiai jelentőségű: összeköti Kabult az ország északi területeivel, jelentősen lerövidíti az utazási időt, és egész évben biztosítja az átjárást. Az alagút felé vezető úton hosszú, fedett folyosók kígyóznak – ezeket is az oroszok építették, hogy csapataik mozgását ne lehessen könnyen felfedezni a környező hegyekből. Ma már az utak az alagutak mellett vezetnek, mert bent a por úgy felverődik, hogy szinte semmit sem lehet látni.
Afgán vezetőnk is egyre felszabadultabb. Bekapcsolja a zenét, amely a fővárostól való távolság arányában hangosodik. A hosszú utat az iszlám népszerűsítésére is felhasználja, felajánlja, ingyen küld mindannyiunknak Koránt arany bőrkötésben, mert szerinte ennél csodálatosabb vallás nincs is a világon.
Bár egész nap autózunk, még az országból sem sikerül kijutni. Valahol a tadzsik határ közelében alszunk. Másnap változik a táj: termőföldeket látunk, nomádokkal találkozunk, néha meg is állunk beszélgetni velük. Dél körül elérjük a pici határátkelőt – és hurrá Tádzsikisztán! Fellélegezünk. Itt már nem kell attól félni, hogy valaki kitörölteti a képeinket vagy elkobozza a memóriakártyákat. És ami a legjobb: végre kendő sem kell!
De a kalandnak még nincs vége! Délután van, reggel óta nem ettünk, de a tádzsik sofőrök már várnak, hogy Dusanbe érintésével elvigyenek az üzbég határhoz. Sebaj, majd ott eszünk! – gondoljuk. De nem. Egyik útitársunkat, akinél sok gyógyszert találnak, a határon feltartóztatják, azt feltételezvén, tán drogot csempészik. Így annyira elment az idő, hogy csak gyorsan átpattanunk az üzbégek autóiba, mondván: eszünk majd a reptéren. Csakhogy a mi autónk eltéved, majd tankolni kell és még a rendőr is leinti, mint valami vígjátékban. Az utolsó pillanatban érünk a termezi reptérre – gyors csekkolás, biztonsági ellenőrzés és futás a géphez! Aznap csak éjjel 11-kor, Taskentben jutunk ételhez. Életemben nem ettem olyan jó szalámis kiflit.
Megjelent a Magyar7 2025/30. számában.
