Zsarnokság vallás köntösében (II.) - KÉPEKKEL
„Talibán – ez érdekel titeket, ugye?” – mered ránk a felfegyverzett tálib, amikor vezetőnk épp arról beszél, hogy az ország szépsége vonzott ide minket. Puskák és szögesdrótok között telik az élet az Ázsia szívében fekvő iszlám emirátusban, ahol a tálibok a saría jog szigorú értelmezésére épülő rendszere a középkorba taszította vissza az országot. Folytatjuk afganisztáni beszámolónkat.
Kábul felfedezését későbbre hagyva, hajnalban már úton vagyunk a Bámiján-völgy felé. Oda, ahol valaha hatalmas, aranyozott Buddha-szobrok őrizték a hegyek csendjét. Ma már csak tátongó üregek maradtak utánuk, mert a tálibok vallási fanatizmusból 2001-ben felrobbantották. Mégis, a hely különös vonzerővel bír, hiszen a hiány is a történelemről mesél.
A hosszabb, de jobb minőségű alsó utat választjuk. Az út mentén egymást érik az épülő mecsetek, mindegyik körül egy férfi ugrándozik, zöld zászlót lengetve megállásra buzdítja a közlekedőket: „Adakozz az építkezés jó ügyére, testvér!” Gyümölcstermő vidéken járunk, a gyerekek úton-útfélen almát, barackot, fügét, sűrű, sötét mézet kínálnak.
Az agyagtéglából épített házak mintha belenőttek volna a tájba, a falvak oly természetesen simulnak a föld színébe, mintha egy minimalista építész álmodta volna őket ide. Az úton birkanyájak vonulnak, a házak falán golyónyomok – néma tanúi a végeláthatatlan háborúknak.
Az útvonalat katonai ellenőrzőpontok tarkítják, húsz-harminc kilométerenként mutatjuk útleveleinket, papírjainkat. Már egészen közel járunk Bámijánhoz, amikor egy posztnál megállítanak. Bár vezetőnk a miniszterhelyettes aláírásával szentesített engedélyeinket mutatja, a katonák nem engednek tovább. Mit nekik a központi hatalom pecsétje! „Ez csak egy darab papír” – mondják, és egyre ingerültebben hadonásznak a fegyvereikkel: Hátra arc! Nem ám néhány kilométert, hanem egészen Kabulig, mert a hegyeken át csak gyalogutak vezetnek.
A sofőr, hogy időt spóroljon, levág egy harminc kilométeres szakaszt. Hepehupás földúton nyeljük a port és kapaszkodunk, amikor végre egy épülő útra érünk. Megállni nincs idő, afgán vezetőnk az út melletti bódéból vesz nekünk olajban tocsogó, krumplival töltött háromszögeket, mindezt koreai újságpapírba csomagolva.
Egy városkapunál újabb ellenőrzés – ezúttal a kocsiból is ki kell szállnunk. Ahogy várakozunk, egy másik jármű gördül be. Utasa, meglátva minket, kiugrik, és kezet ráz a férfiakkal. A helyiek elárulják: egykor híres színész volt, ma már az imafüzért morzsolgatja, de szívesen beszél olyanokkal, akik a régi életére emlékeztetik.
Csak estefelé érünk a sziklába vájt üregekhez, ahol valaha a monumentális, aranyozott Buddha-szobrok álltak. A szobrok helyén ásító fülkék dermesztő mementói a vallási fanatizmusnak. Meg se tudjuk beszélni a látottakat, mert azonnal tömeg vesz körül – én szokás szerint mindenkivel szóba elegyedek, de Farid odasúgja: „Vigyázz, ő besúgó!”
Vezetőnk egyébként fél, gyakran csak akkor kezd beszélni, ha előbb alaposan körülnéz. Óvatossága teljesen érthető, hiszen negyvenévesen hat gyermekről kell gondoskodnia, miközben sikeres turisztikai vállalkozást vezet.
A két terepjáró is az övé, alkalmazottai pedig a családtagjai. Bár bírálatokat is megfogalmaz a rendszerrel szemben, mégis érezzük, ő ebben a kaotikus világban megtalálta a helyét. Meséli, hogy a lányok legfeljebb tizenkét éves korukig járhatnak iskolába. Az ő idősebb lánya se tanulhatna már, de okos trükkhöz folyamodtak: papíron Korán-iskolába jár, valójában magántanárok oktatják mindenféle tudományra és nyelvekre. Élénken érdeklődik afelől, hogy a mi gyerekeink milyen felsőfokú tanulmányokat folytattak és mely országokban – mert elhatározta, ha a lányai felnőnek, elhagyják az országot. És hogy harmincéves felesége mivel tölti a napjait? „Otthon van, és neveli a gyerekeimet” – mondja büszkén, majd hozzáteszi, hogy még egy takarítónőt is alkalmaz, hogy megkönnyítse felesége dolgát.
Szállásunk egy bájos, perzsaszőnyegekkel borított családi panzió, tadzsik tulajdonban. Mindez magas fallal körülvéve, az őrtoronyban géppuskaállvány, a zászlórúdon a tálibok fehér-fekete lobogójával. A kontraszt szürreális. Meglep, hogy errefelé alig látunk burkát viselő nőket, bár kötelező. Talán azért, mert itt többségben tadzsikok élnek, és ők a saját hagyományaikat követik az öltözködésben is.
A nemzeti parkba nehéz bejutni, nőként pedig szinte lehetetlen. Farid higgadtan ismétli, „all is possible”, minden lehetséges. Kora reggel a városházán ki is járja az engedélyt, amit még láttamoztatnunk kell a vallási hivatallal. A vallási hivatal végül rányomja a pecsétet az engedélyre, de újabb akadályt gördít elénk – négy fegyveres kísérőt kell szereznünk. Kezdődik hát a „katonavadászat”. A település szélén találunk egy kaszárnyát, Farid hosszasan egyeztet, majd visszatér a hírrel: nincs ember. Megyünk tovább, újabb laktanya, újabb próbálkozás – semmi.
A harmadik helyen is csak a fejüket ingatják. Más lehetőség nem lévén, elhatározzuk, hogy megnézzük a közeli romvárost, hátha közben megoldódik a helyzet. Épp a lépcsőkön kapaszkodunk felfelé, amikor megcsörren a telefon: megvannak a fegyveresek, indulhatunk! Rohanunk lefelé, hogy még napvilágnál láthassunk valamit a nemzeti parkból. Sietnénk, de észrevesszük, hogy a kísérőink autója eltűnt mögülünk. Hiába sietünk, ők közben megálltak teázni – más értelmet nyer itt az „indulásra készen” kifejezés.
Délután kettőre végre bejutunk a parkba. A látvány álomszerű: a türkizkék tóban az égbolt tükröződik, a meredek sziklafalakról több száz kis vízesés szakad a mélybe, a panoráma egyszerűen lenyűgöző. Egy szabályt azonban a lelkünkre kötnek, fegyveres kísérőket tilos fényképezni. Aztán tíz perc múlva már közös szelfit kérnek, és ők is kattintgatnak családi albumukba. A vízesés alatt egy apuka áll három gyerekkel – a fővárosból jöttek, mert a legkisebb rosszul alszik, és bíznak benne, hogy a csodatévő víz segít. Mi is kipróbáljuk a vizes élményeket, de kevésbé spirituális módon. Egy motoros hajóval járjuk körbe a tavat, melynek mélysége néhol a 400 métert is eléri. A hattyús vízibiciklik a vízen sorakoznak, ezekben a tálibok is fotózkodtak, amikor legutóbb hatalomra kerültek. Még én is emlékszem a képsorokra a tévéből, hogy gyerek módjára örvendeztek, puskáikat a magasba hajigálva.
Már készülődik az este, amikor visszatérünk Shahr-e-Golgola romjaihoz, ott folytatjuk a felfedezést, ahol délelőtt abbahagytuk. A települést Dzsingisz kán földig rombolta, de a barlanglakások és a tornyok makacsul ellenálltak az időnek. Mire felérünk a csúcsra, már leszállt az éj. A csillagok ragyognak, elült minden zaj.
A meleg szellő halk suttogással járja körbe a köveket, a hely békéje szinte tapintható. Kísérőink leterítik imaszőnyegeiket.
Visszatérve a fővárosba, a hotelben találkozom Aminával, a szobalánnyal.
A „motozókon” kívül ő az első dolgozó nő, akivel az országban összefutok. Annyira megörülök neki, hogy hirtelen felindulásból a markába csúsztatok egy ötdollárost. Innentől kezdve sugárzó boldogsággal sürög-forog körülöttünk, azt sem tudja, hogyan fejezze ki az örömét – még a ruháinkat is felkapja, hogy kimossa.
Később egy levélkével tér vissza. Mivel nem beszél angolul, valakivel megíratta. A sorokból kiderül, hogy három gyermeke van, a férje pedig féllábú, minden támogatás hatalmas segítséget jelentene számukra. Átölelem, és együttérzően mondom, hogy hát ez tényleg kemény, de megnézném a családi fényképeket a nála lévő mobiljában. Ahogy sejtettem, ilyesmivel nem tud szolgálni. Sebaj – mondom –, pár nap múlva visszatérünk, addig készítsen néhányat. Nem láttam többet, még a kimosott ruhákat is a recepción kellett visszaszereznünk. Ennek ellenére jó szívvel emlékszem vissza rá.
Indulunk Kabulba, majd északra repülünk Mazar-e-Sharif városába, amely egykor az Északi Szövetség bázisa volt.
Megjelent a Magyar7 2025/26. számában.
