Zsarnokság a vallás köntösében – (III.)
„Talibán – ez érdekel titeket, ugye?” – mered ránk a felfegyverzett tálib, amikor vezetőnk épp arról beszél, hogy Afganisztán szépsége vonzott ide minket. Puskák és szögesdrótok között telik az élet az Ázsia szívében fekvő iszlám emirátusban, ahol a tálibok a saria jog szigorú értelmezésére épülő rendszere a középkorba taszította vissza az országot.
Szétnézünk Kabulban, majd észak felé vesszük az irányt – célunk Mazar-e-Sharif, az egykori Északi Szövetség bázisa. Egyidőben a béke szigetének tartották Afganisztánon belül – még 2021-ben is sokan hitték, hogy a város megállítja majd a tálibokat. Nem így lett.
Kabulban az angol temető afféle békés oázis. Azok a brit katonák és újságírók nyugszanak itt, akik a 19. és 20. században vesztették életüket az országban. Itt található a nagy magyar Kelet-kutató, Stein Aurél sírja is.
Útitársam, Zoltán még otthonról hozott egy magyar szalaggal díszített koszorút, amelyet elhelyezünk a síremléken, miután kissé rendbe tesszük. Nem hagyjuk ki a látnivalók közül Bábur kertjét sem, ahol a mogul birodalom megalapítója alussza örök álmát. Ellátogatunk a kabuli Sakhi mecsetbe, Afganisztán legismertebb siíta szentélyébe, ahol már a nők öltözködésén is látszik, hogy lazábban viszonyulnak az előírásokhoz.
Felkaptatunk a Zászlós-hegyre, ahonnan lenyűgöző a kilátás és egy szélben lobogó hatalmas tálib zászló uralja a horizontot. A Marján-hegyen teljesen váratlanul szembe találkozunk Zahir sah, Afganisztán utolsó királyának unokájával. A méltóságos öregúr könnyezve borul nagyapja szarkofágjára. Van abban valami különös, amikor az ember ilyen helyen és ilyen jelenetbe csöppen – egyszerre valóságos és szürreális.
Bejárjuk a legendás Chicken Streetet is, az utcát, ahol a múlt század '60-as és '70-es éveiben a hippik szőnyegekre alkudtak és nem mindig tudták, hol hagyták a sarujukat. És ha már a múlt – nem lehet nem észrevenni a kannabiszmezőket az út szélén. A talibánok papíron tiltják a drogokat, de a gyakorlatban... Nos, úgy tűnik, ha elég magasra nő a növény, valahogy átnéznek rajta.
A Mazaer-e Sharifba induló járatunk késik. Várakozás közben két nővel is szóba elegyedek. Az egyikük férjhez ment az Egyesült Arab Emírségekbe, most látogatóba jöttek vissza a kisfiával. Elég határozottan mondja: semmi pénzért nem költözne vissza Afganisztánba. És – ami még meglepőbb – kijelenti, hogy nem terveznek több gyereket. Egy ilyen közegben ez már-már forradalmi állásfoglalás. A másik nővel nyelvi nehézségek miatt nehezebben megy a beszélgetés, de a szavak helyett a mobiltelefonja mesél. A férje aranyműves – büszkén görgeti a képeket a díszes ékszerekről, mintha csak egy kis katalógust lapozgatnánk. Aztán jönnek a családi fotók – utazások, nevetések, gyerekek…
És egyszer csak egy kép, amin ő maga térd fölé érő szoknyát visel valahol külföldön, egy másik világban. Még csak 31 éves, de már három gyermek édesanyja. Búcsúzóul leveszi kezéről saját készítésű fekete gyöngy karkötőjét, és a csuklómra köti. Csak úgy. Barátságból.
Végül beszállunk. A gép régi fajta, zörög, rázkódik, útitársaim aggódva suttognak: „mindjárt szétesik...” Nem csoda – a Hindukus fölött repülünk, és a hegyek nemcsak a látványukkal, hanem a légörvényeikkel is emlékezetessé teszik az utat.
Afganisztánban minden egyes város- vagy tartományváltáskor jelentkezni kell az idegenrendészeti hivatalban. Kikérdeznek, honnan jöttünk, mi célból, s néhol közös fotóra is hajlandók az elöljárók. Mikor megtudják, Magyarországról jöttünk, orosz kommunikációval próbálkoznak, mindkét nép szovjetekkel való közös múltjára hivatkozva.
Mazar-e-Sharifban a Kék mecset a fő attrakció – a helyiek szerint itt nyugszik Ali, Mohamed veje, bár az iraki Nadzsaf is erősen pályázik ugyanerre a tisztségre. A mecset hófehér galambokkal van tele, melyek a szent hely tisztaságát szimbolizálják.
Bejutási esélyeink nőként a nullához közelítenek, de tudjuk, itt minden „possible” – egy kis egyeztetés, egy kis nyitottság, és már bent is vagyunk. A hangulat felemelő, az egyik hívő még egy vallásos éneket is elénekel nekem a kamerába. Megható pillanat. Legalábbis számomra – a biztonsági őrök szerint már kevésbé, mert bár nem tudni miért, kiparancsolnak a szent területről. Sebaj, irány a piac – gondoljuk, ott mindig zajlik az élet. Csevegünk az árusokkal, fényképezünk, dokumentálunk. Kicsit talán túl lelkesen. Hamarosan valaki rendőrért szalad, aki táskánk legmélyére tetteti el fotózásra alkalmas eszközeinket és kikísér a piac területéről.
A perzselő hőség elől menedéket keresve betérünk az Akram Sarwari fagyizóba, ami nem akármilyen hely, még az útikönyvek is emlegetik. Csakhogy van egy apró bökkenő, a fagyizó is kizárólag férfiak számára látogatható. Helyi nők ide se tehetik be a lábukat. Mi, külföldiek viszont valahogy mindig kívül esünk a szabályokon, vagy legalábbis néha megkerüljük őket. Ránézésre választunk, és amíg a rendelésünk elkészül, bepillantunk a kulisszák mögé. Itt a „kézműves” nem díszlet, hanem valódi, izzadságos munka: motorokon érkeznek a jéggyári tömbök, a meggyet frissen magozzák, a pisztáciát kézzel hámozzák, miközben egy izmos karú fiatalember serényen forgatja a fagylaltos üstöt a jéghideg pultban. Por? Mesterséges aroma? Ételfesték? Ezek itt ismeretlen fogalmak és valószínűleg elérhetetlenek is.
Ami végül az asztalra kerül, az inkább tűnik fagylalt-szobornak, mint édességnek – egy hatalmas, másfél kilós íz- és színbomba, mellé mangódzsúsz pisztáciával, fügével és dióval felturbózva. Megevése egy embernek szinte teljesíthetetlen kihívás – de persze boldogan vágunk bele. A fagyi nem olcsó, afgán viszonylatban kifejezetten luxusnak számít – egy kehely 200–500 afgáni (3–6 euró) között mozog. De hát vannak élmények, amiket nem lehet pénzben mérni.
A következő napokban Mazar környékén bolyongunk. Felkeressük Haji Piyadát, az ország legősibb mecsetét, majd elautózunk Balkhba – a valaha virágzó városba, amit a görögök Bactria néven ismertek. Itt született Roxána, Nagy Sándor felesége, és Balkh volt egykor a zoroasztrizmus és a buddhizmus egyik fontos központja. És ha ez még nem lenne elég, itt született a legendás perzsa költő, Rúmí is.
Megjelent a Magyar7 2025/28.számában.
