Zsarnokság, a vallás köntösében (I.)
„Talibán – ez érdekel titeket, ugye?” – mered ránk a felfegyverzett tálib, amikor vezetőnk épp arról beszél, hogy az ország szépsége vonzott minket Afganisztánba. Puskák és szögesdrótok között telik az élet az Ázsia szívében fekvő iszlám emirátusban, ahol a tálibok a saría jog szigorú értelmezésére épülő rendszere a középkorba taszította vissza az országot.
Nem volt ez mindig így. A hetvenes években Afganisztán a nyugati fiatalok egyik kedvenc úti célja volt – a hippik Mekkája. Amikor a világhálón előkerülnek a régi Citroënek és Volkswagenek mellett mosolygó, hosszú hajú, farmeres fiúk és lányok fényképei, nem akarunk hinni a szemünknek. Aztán jött a szovjet megszállás, a polgárháború, a tálib hatalomátvétel, az amerikai intervenció, újabb háború, és megint a tálib uralom. A régi emlékek feledésbe merültek, helyüket új félelmek és bizonytalanságok váltották fel.
Pakisztán felől közelítjük meg az országot, mivel afgán vízumot csak ott lehet szerezni. Éjjel érkezünk meg Islamabadba és a sofőrön kívül hatan zsúfolódtunk be egy ötszemélyes autóba. Egyik útitársamat, Andreát, szó szerint a bőröndök közé préseli a sofőr. Idegenvezetőnk az első ülésen utazik, ölében a feleségével. Így teszünk meg majdnem kétszáz kilométert, Peshawarig.
Szerencsére visszajött és végre beléphetünk a konzulátusra. Mi, nők kizárólag a nekünk fenntartott ajtón keresztül. A beléptetés után burkát kapunk, poros, büdös és elnyűtt darabokat. Az enyém még kicsi is. A sapka nem fér a fejemre, így a rácsos rész nem a szememnél, hanem a homlokomon van. Erőlködve húzom lefelé, hogy legalább lássak valamit. Az irodában a tálib tisztek felszólítanak, libbentsük fel a burkát, hogy azonosíthassanak. Fél óra múlva a vízum az útlevelünkben van.
Indulhatnánk is Torkham, az egyetlen nyitva tartó pakisztáni–afgán határátkelő felé, de mi még két napot turistáskodtunk az Afganisztánhoz képest liberális Pakisztánban. Úgy látszik, a fegyveres kíséret errefelé kötelező, mindenütt megy előttünk két katona vagy rendőr, nyitott kis teherautón, puskáik készenlétben. Nincs ezen mit csodálkozni, gyakoriak errefelé a terrortámadások, és öngyilkos merénylőkből sincs hiány.
A határátkelő egy porfészek. Nejlonfóliából összetákolt, lepusztult bazár közepén tesz ki bennünket a sofőr, és olyan feltűnést keltünk, hogy percekre megáll az élet. Megrohamoznak a házilag összetákolt, tolókocsikkal felszerelkezett hordárok, valósággal kikapják a kezünkből a gurulós bőröndöket. Jól teszik, mert ezekkel valóban kínkeserves gyötrelem lenne végigmenni a tekervényes, mindkét oldalról szögesdróttal erősített hosszú folyosón.
Van, aki öt-hat hatalmas csomagot cipel egymaga, más egy ágykeretet visz a fején, amely minden lépésnél valakit fejbe ver. Előttünk horrorjelenet játszódik: egy idős asszony sikít, miközben a motozók a melltartójából szednek elő különböző dolgokat, a férje teljes erejéből húzza kifelé az épületből. Minket csak felületesen ellenőriznek. Kérdezik, mennyi pénzt viszek, mondom, négyszáz dollárt. „Nem négyezret?” – kérdeznek vissza hitetlenkedve, mert a helyiek minden európait két lábon járó banknak néznek.
Egy szűkebb alagúthoz érve felszólítanak, tátsuk ki a szánkat. Már csak ámulatunkban is engedelmeskedünk és minden magyarázat nélkül belecseppentenek valamit. A körmünkre lemoshatatlan jelet tesznek. Csak visszafordulva látjuk a kiírást, gyermekbénulás elleni szer. Emberi jogokra errefelé még gondolni is hiábavaló.
Kéregetőknek se szeri, se száma. Gyerekkorú hordárunkat és még pár fiatalt lefényképezek, ők a későbbiekben a hátizsákom próbálják kinyitni. Egyik útitársam akadályozza meg őket ebben. Mutatom nekik a róluk készített fényképet és mondom, azonnal rendőrt hívok.
A „police” szó hat, nyomban eltűnnek a környékről. Bár szinte kibírhatatlan a gyerekek pimaszsága és erőszakossága, valahol megértem őket. Lehet, ők a család eltartói, és nekik ez a határtalan tolakodás a túlélést jelenti. Bemenekülünk a ránk váró autóba és indulunk a főváros, Kabul felé. Átgázolunk egy úton hömpölygő patakon. Ellenőrzőpontok sorozatán mutatjuk iratainkat.
Dzsalálábád közelében egy tóparton ebédelünk. Már evés közben gyülekeznek a gyerekek, akik a maradékból jól is laknak. De újabbak jönnek és nekik már nincs mit adni. Egy kislány a tányéromról bekap egy húsdarabot, amit én nem bírtam megrágni. Elszörnyedek, mennyire éhesek lehetnek. Farid, az afgán vezetőnk azt mondja, a lakosság hetven százaléka nyomorban él és éhezik. Nem csoda. Az ország zöme hegyvidéki pusztaság, a mezőgazdaság csak a folyók mentén lehetséges. A nők – a társadalom fele – nem dolgozhat, a rendőrök és katonák sokaságát is el kell tartani, ráadásul a nemzetközi humanitárius segélyek is megszűntek.
Estére érünk Kabulba, ahol egy háromszorosan megerősített védelmű szálláson kapunk szobát. Páncélajtókon át fémdetektoros ellenőrzés és motozás után léphetünk be. Tamás, a magyar idegenvezetőnk keserűen megjegyzi:
A terror és a nyomor árnyékában másnap belekezdünk utazásunk legnehezebb részébe, az afgán mindennapok felfedezésébe.
Megjelent a Magyar7 2025/24. számában.
