Magyar csaták, csatázó magyarok: Inkább kevés oroszlán, mint sok nyúl!
Mohácsi győzelme után Szulejmán kivonta erőit Magyarországról. Az ország nyugati részén Habsburg Ferdinánd, a másik felében pedig Szapolyai János uralkodott. Köztük hosszú évekig tartó háború dúlt, amit végül 1538-ban a váradi béke zárt le. Nem kellett azonban sokat várni az újabb török fenyegetésre!
Ferdinánd ugyan elismerte János királyságát, de úgy szólt az egyezség, annak halála után az egész ország a Habsburgok jogara alatt egyesül. Csakhogy ezután nem sokkal Szapolyai feleségül vette I. Zsigmond lengyel király lányát, Izabellát. Jánosunk nem is tétlenkedett sokáig, mert 1540 júliusában megszületett a fia, János Zsigmond. A büszke apa nem láthatta a fiát, mert két héttel a születése után meghalt.
A váradi béke egy esetleges utódról nem szólt, János Zsigmondra nem várt más csak a szepesi grófi cím.
Apja a halála előtt azonban úgy rendelkezett, mégis csecsemő fia örökölje a trónját. A megbízott gyámjai, többek között Fráter György és Török Bálint segítségével, a Szapolyai párti főurak 1540 szeptemberében királlyá választották a csecsemő II. Jánost. Szulejmán szultánt sem ejtették a fejére, rögtön kinyilvánította védnökségét az új király felett. Ferdinánd természetesen fegyverrel akarta megtorolni a szerződésszegést, csapatai ostrom alá vették Budát. A megérkező tél megakasztotta a hadműveleteket, de annyit sikerült elérni a Habsburg katonaságnak, hogy egy laza ostromgyűrűbe fogták a várost.
Az igazi ostrom a következő év (1541) májusában kezdődött. Heves összecsapások zajlottak a városért, sőt egy belső összeesküvő csoport is igyekezett az ostromlókat segíteni, de végül elbuktak ők is. Közben megérkeztek a „felmentő” szultáni hadak, így Wilhelm Freiherr zu Rogendorf, a Habsburg csapatok vezére felhagyott az ostrommal, de visszavonulni csak nagyon kevesüknek sikerült. Maga Rogendorf is a menekülés közben halt meg.
1541. augusztus 29-én Szulejmán szultán magához kérette a csecsemő királyt és a budai urakat, a kis pólyást a hatalmas szultán a kezébe vette és megcsókolta, miközben janicsárjai megszállták Budát. A magyar uraknak nem esett bántódásuk, kivéve Török Bálintot, akit élete végéig rabságba vetett Szulejmán.
Az ország három részre szakadt: a nyugati, vagyis a Királyi Magyarország (hivatalosan továbbra is Magyar Királyság) Habsburg Ferdinánd birtokában, a középső országrész a törökök által megszállt hódoltsági terület, míg a Keleti Magyar Királyságot, vagyis Erdélyt, a tiszántúli Részeket (Partium) névleg János Zsigmond uralta, helyette azonban Fráter György intézte az ügyeket. Sudár Balázs történész a Nemzeti Nagyvizit egyik adásában a következőképpen fogalmazta meg véleményét a kialakult helyzetről: „
Fráter György belátta, hogy Szulejmánnal „törököt fogott”, és minden erejével azon munkálkodott, hogy János Zsigmond királyságának feladásával a Habsburgok kezében egyesüljön az ország. 1541 végén megkötötték a gyalui egyezményt a váradi béke alapján. Jó szándékát bizonyítandó Fráter átadta Ferdinánd követeinek a koronázási jelvényeket is. Tíz évvel később mindketten úgy vélték, hogy eljött az idő a cselekvésre a kettészakított Magyar Királyság újraegyesítésére, így az év során Castaldo tábornok csapatai megszállták Erdélyt.
Izabella királyné a fia nevében átadta egész Magyarországot és Erdélyt, a Szent Koronával együtt a Habsburgoknak. Fráter közben igyekezett továbbra is egyensúlyozni a török és Habsburgok között, hogy elkerüljön egy török büntető expedíciót, mivel a Ferdinánd által küldött katonai segítség elégtelen volt a török ellen. Ferdinánd azonban gyanakodni kezdett György barát kiismerhetetlen diplomáciai húzásai miatt, ezért 1551 decemberében meggyilkoltatta, majd saját kezébe vette a keleti területek kormányzását.
A király ezzel a lépéssel hatalmasat hibázott, ugyanis a Porta válaszul büntetőhadjáratot szervezett, melynek vezetésével a szultán Kara Ahmed pasát bízta meg.
A hadjáratot megelőző években a török megvetette a lábát a középső országrészben. Elfoglalták Esztergomot, Székesfehérvárt, Tatát, Hatvant, Visegrádot. Kara Ahmed 1552-ben Temesvárt vette ostrom alá, míg a budai pasa, Ali más várakat foglalt el, majd Szolnok alatt egyesültek. E két fontos erősség bevétele után együtt indultak Eger ellen.
Ali „rozzant akolnak” tartotta Egert, védőit sem becsülte sokra. Nem is tévedhetett volna nagyobbat, a várat ugyanis korábban megerősítették, bár az ostrom előtt már nem sikerült befejezni a munkálatokat. Dobó István, Bornemissza Gergely, Mekcsey István mind-mind ismerősen csengő név, és velük 2000 ember valamint az egri nők elszántan készültek a harcra. A várat körülbelül 35-40 ezer ellenséges harcos fogta körül. A Dobó István parancsnoksága alatt álló vár stratégiai fontosságú volt a Felvidék és a bányavárosok védelmében. Eger mögött jószerével erődítetlen városok feküdtek. Sem Kassa, sem a bányavárosok nem készültek fel egy török támadásra, a Felvidék kulcsa volt Eger.
Dobó ezzel tisztában volt, számtalan levelet küldött a királynak erősítésért esedezve.
1552. szeptember 9-én a török körülzárta a várat, felszólította Dobót a megadásra. Gárdonyi Gézától tudjuk Dobó válaszát. „Azért hívattam össze kegyelmeteket - folytatta Dobó -, hogy mindenki számot vethessen magával. Aki többre becsüli a bőrét, mint a nemzet jövendőjét, nyitva még a kapu. Nekem férfiak kellenek. Inkább kevés oroszlán, mint sok nyúl. Akinek reszket az ina a közelgő zivatartól, hagyja el a termet, mielőtt tovább szólanék, mert meg kell esküdnünk a vár védelmére olyan esküvel, hogy ha azt megszegi valaki, meg ne állhasson holta után az örök Isten szeme előtt. Félrenézett, és várt, hogy mozdul-e valaki. A teremben csend volt. Nem mozdult senki.“
Ali és Ahmed pasák a szokásos forgatókönyvet vették elő, rommá akarták lőni a várat, majd egy rohammal bevenni. A védők a szeptember 28-ai, valamint az október 4-ei rohamot is visszaverték. Pedig a második roham során felrobbant a székesegyházban kialakított lőszerraktár. Bornemissza Gergely híres tüzes kereke is nagy ijedtséget váltott ki az ostromlókban. Októberben aztán beköszöntött az ősz, az eső is egyre gyakrabban esett, török krónikás szerint még havazott is. A török táborban egyre nőtt az elégedetlenség.
Október 12-13-én egy utolsó, döntő rohamot vezettek, ekkor már az egri nők és gyermekek is a falakon voltak. Egy német krónikás, Hieronymus Ortelius írta:
Az ostromlók maradékai október 18-án elvonultak a vár alól. A hadjáratuk viszont sikeresnek mondható, hiszen végleg megakadályozták a keleti és nyugati ország egyesülését Ferdinánd királysága alatt.
