Magyar csaták, csatázó magyarok: Nemzeti nagylétünk nagy temetője
Előző cikkünket ott fejeztük be, hogy a szultáni hadak Újlak elfoglalása után augusztus közepén elérték Eszéket. Ettől fogva a Dráva vonalának tartása esélytelenné vált a magyar erők számára. Mikor a ruméliai (a török birodalom európai része) csapatok elérték Eszéket, II. Lajos csapatai Szekszárdnál tartózkodtak. Tomori Pál kalocsai érsek visszavonta embereit, úgy gondolta, majd a Karasica patak mocsarainál megállítja az időközben Dráván átkelt törököket. A magyar lovasság folyamatosan csatázott a török előőrsökkel, sőt egy szekértábort is állítottak, hogy az Eszékről jövő utat lezárják.
A magyar fősereg végül Mohácsnál táborozott le, itt szándékoztak megvívni a csatát Szulejmánnal. Szapolyai János erdélyi csapataival messze volt, Frangepán Kristóf horvátjai még szintén nem érkeztek meg. Mindkét főúr azt javasolta II. Lajosnak, vonuljon vissza és várja meg a segédhadak megérkezését. Rajtuk kívül még egy nagyobb cseh zsoldos sereg is úton volt. Tomori csapatai azonban nem akartak hátrálni, ők a harcot sürgették. Sőt azt követelték, a királyi sereg hagyja el a mohácsi táborát és hozzájuk csatlakozzék. Hatalmas volt a feszültség a táboron belül, végül augusztus 24-re haditanácsot hirdettek, ahol elvetették a visszavonulást, de azt is, hogy a Karasica mocsaraihoz vonuljanak.
A csata helyszínéül a mohácsi síkot jelölték ki.
Ide vonták vissza Tomori erőit is a Karasica pataktól. A magyar sereg létszáma körülbelül 25 ezer fő lehetett – magyarok, csehek, lengyelek, horvátok, németek. Ez a sereg a korabeli Európában óriásinak volt mondható, mégis a török csapatok háromszoros fölényben voltak. A magyar sereg főparancsnokai Tomori Pál és Szapolyai György lettek. Tomorit Szakály Ferenc, A mohácsi csata című könyvében így jellemezte:
A történelmet kedvelők és a történészek körében is sok vita folyt arról, miért pont Mohács lett a választott helyszín. Mohács akkoriban egy népes (600 lakosú) mezőváros volt, közelében széles mezők, ami alkalmas volt a magyar nehéz és könnyű lovasságnak. S van még egy fontos szempont, amit Négyesi Lajos hadtörténész, a csatatér kutatója vetett fel. Mégpedig a dunai kikötő. A korszakban a hadakozás legfontosabb eleme az utánpótlás szállítása volt – élelem, fegyverek, hadianyag. A mohácsi táborba még az ütközet előtti napon is érkezett felszerelés. Fontos volt tehát a kikötő birtoklása, megvédése a töröktől.
Lássuk mit írt Brodarics István a csata előtti napokról, a haditanácsról: „A tanácskozásokon jelen volt Tomori Pál is, akit az éjjel emiatt hívták oda. Ő láthatólag nem idegenkedett attól, hogy csatába bocsátkozzanak az ellenséggel. A király elcsodálkozott, hogy honnan meríti a bátorságát, és az egész gyűlés előtt megkérdeztette – már csak azért is, hogy szándékától eltérítse – először a saját, azután az ellenség száma felől. Tudta a király, hogy ő mindenki másnál inkább tisztában van evvel a sok kém és szökevény révén, aki állandóan jön hozzá. Az első kérdésre azt felelte, hogy mind a királyi táborban, mind a magáéban (mert mint mondottuk fentebb széjjel voltak válva) véleménye szerint nincs több húszezer fegyveresnél. Biztos forrásból tudja, hogy az ellenség táborában viszont – mondotta – körülbelül háromszázezer ember van. S mivel ez a körülmény: a mieinknek az ellenséghez viszonyított óriási hátránya mindenkit megdöbbentett, sietve hozzáfűzte, hogy azért nem kell nagyon tartani tőlük, mert ez a sokaság nagyrészt tehetetlen és nem harcképes. Erre a király újból sürgetve megkérdezte, mit gondol, az ellenségből hány ezer a harcra kész, a válogatott katonaság? Azt felelte, hogy hetvenezer. Ez a szám is nyilvánvalóan sokszorosan felülmúlta a mi hadseregünkét, különösen mikor megmondta, hogy csak a nagyobb ágyúfajtából is több mint háromszáz van nekik. Mégis hosszasan, sokat tanácskoztak, és a Barát tanácsára is, meg már önmaguktól is majdnem mindenki a csata mellett határozott lelkében egy-két kivétellel, akik valami oktalan félelemből nem merték nyíltán bevallani, amit gondoltak. … Nekifogtak tehát a csata előkészületeinek. Mindenekelőtt Tomori átment a saját táborába, mely, mint mondottuk, mellettünk volt. Itt nagy nehezen elérte övéinél, hogy valamelyest hátrább vonuljanak, és eltűrjék, hogy a királyi sereggel egyesüljenek. Így a következő napon a mi táborunk és a kb. fél mérföldre levő másik tábor Mohács alatt egyesült, azonban mégis olyanformán, hogy még ott sem keveredtek a mieink azokkal, hanem hagytak egy kis helyet a mi és az ő táboruk között. Ugyanekkor érkeztek meg Budáról a hajók nagyobb és kisebb ágyúkkal meg puskaporral és még más, csatához való alkalmatossággal megrakodva: kilenc darab Bécsből küldött hadigépet is hoztak.”
Hosszú évekig az volt az elfogadott vélemény, hogy elsősorban Tomori hibái okolhatóak a vereségért. Ez a bűnbak szerep a legújabb kutatások fényében már erősen megkérdőjelezhető. A haditerv egyik központi kérdése volt, hogy megakadályozzák a magyar vonalak átkarolását. A magyar sereg bal oldalán ott volt a Duna, illetve annak partjai mentén a mocsarak. Felmerült, hogy a jobbszárnyat szekérvárral stabilizálják. Fontos szempont volt a király személyének védelme, élénken élt még az emlékezetben a várnai csatavesztés és I. Ulászló szomorú sorsa. Tomori már a híres győzelménél, Ferhád pasa ellen is részenként verte meg a túlerőben lévő ellenséget. Valami hasonlóra készült most is.
A magyar sereg fele gyalogos katona volt, kb. 12-13 ezren. Ezek döntő része az első vonalakban állt fel, míg a második vonalban az ellentámadásra szánt nehézlovasok sorakoztak, szárnyaikon a biztosításukra rendelt kisebb gyalogosegységekkel és könnyűlovasokkal. A sereg egyértelműen védekező harcra rendezkedett be.
Az első harcrendben állt tehát két szárnyra bontva a gyalogság és a könnyűlovasság nagy része, mintegy 15–20 000 ember, akik égtek a harci vágytól. A könnyűlovasság és a gyalogság közé állították fel az ágyúkat, ebből körülbelül 80 darab volt. Ezután következett a második harcrend, ennek centrumában az előkelők és csapataik között állt a király, a háta mögött ezer vértessel. A király testi épségének őrzésére, menekítésére még egy kisebb könnyűlovas csapatot is elkülönítettek. Augusztus 29-én déltájban megérkezett a mohácsi síkra a Pargali Ibrahim nagyvezír vezette ruméliai sereg. A görög származású vezér nem volt katona, egy, inkább mai szóval élve, karrierdiplomata volt. Gyermekkorában rabszolgaként került a szultáni udvarba, jó barátságba került Szulejmánnal, ennek köszönhette előre jutását. A kiváló diplomata, a szultán egyik húgának a férje volt, bár ez sem kímélte meg attól, hogy udvari intrikák miatt, tíz évvel Mohács után, kivégezzék. Summa-summarum, mikor meglátta a magyar csatarendet, parancsot adott a táborverésre, hogy várják be a szultáni hadakat, és másnap majd összecsapnak a hitetlenekkel.
Folytatjuk…
