Magyar csaták, csatázó magyarok: Tudtuk, mi jön!

Hosszú évtizedekig az volt a közvélekedés, hogy „mohácsot” magunknak köszönhetjük, Mátyás aranykora után jöttek a Jagellók, a pénzéhes magyar nemesek, a széthúzás, előjött a turáni átok (amit egyszer s mindenkorra ki kéne már törölnünk a fejünkből) és még sok egyéb. Az új történészi vélekedések már merőben mások (ebben oroszlánrészt vállalt  mások mellett például B. Szabó János), de természetesen ez nem jelenti azt, hogy nem követtek el eleink hibákat, nem lehetett volna másképp csinálni sok mindent. Előző írásunkhoz hasonlóan ismét B. Szabótól idézünk, A mohácsi csata című művéből:

Habsburg Mária királyné még a híres-hírhedt Fuggerektől is megpróbálta elvenni a magyarországi nemesfémek bányászatát.

C. Tóth Norbert egy tanulmányában pedig az ország 1522-es adóbevételeit vizsgálta, ami nem sokkal lehetett kevesebb, mint Mátyás idejében. Szerinte a törökök „három Mohácsot is megvívhattak volna", bevételeik legalább ötszörösei voltak a magyar államénak.

Az Oszmán Birodalom ereje teljében volt, mi csak egy erőteljes külföldi segítségben bízhattunk. Európában azonban ez idő tájt dühöngött a Habsburg – Valois ellentét. I. Valois Ferenc francia király egy szép napon arra ébredt, hogy országát délről és keletről Habsburg tartományok veszik körül, amitől kiverte a hideg verejték. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy Svájc kivételével mindenütt Habsburg, vagy Habsburg-szövetséges birtokokkal volt határos a szárazföldön Franciaország. A Habsburg család sarja, V. Károly nem csak spanyol király volt, hanem német-római császár, valamint birtokolt itáliai területeket és övé volt Németalföld is.

Évtizedeken keresztül dúlt a háború közöttük, s ennek farvizén a franciák még Szulejmánnal is szövetkeztek.

De térjünk vissza a Magyar Királyság déli végeire, Nándorfehérvár eleste utáni években a török folyamatosan támadásokkal zaklatta a végvárakat. 1523-ban aztán Tomori Pál került az itteni határ élére, és sikerült stabilizálnia a helyzetet. Ferhád vezír szerémségi portyáját teljesen szétverte Tomori a töröktől jóval kisebb seregével. Havasalföldön Szapolyai János, erdélyi vajda koppintott a kontyosok orrára.

Szulejmán ugyanakkor nem indult komolyabb hadjáratra, de ez pár év elteltével már nem tetszett a harcias janicsároknak, így 1525-ben már nyílt lázadás fenyegetett.

A szultánnak lépnie kellett. A perzsákkal ép béke honolt, a lengyelek és Velence fegyverszünetet kötött a szultánnal, maradt hát a Magyar Királyság. Bakics Pál egy az országunkba menekült szerb úr hozta a hírt 1525. decemberében, hogy a szultáni dívánban (a szultán tanácsadó testülete) már tervezgetik a magyarországi hadjáratot. Az ország azonban súlyos pénzügyi gondokkal küzdött, nem tudta a katonákat fizetni, de ez érvényes volt a többi európai udvarra is.  Itt kell megjegyezni a pápa szerepét, aki igyekezett pénzügyileg támogatni II. Lajost, hogy zsoldosokat tudjon fogadni. Istvánffy Miklós esztergomi érsek, történetíró írta:

Lássuk mit írt erről Brodarics István, aki a mohácsi csata leghitelesebb leírását adta, az események után egy évvel, s a csatában is jelen volt. „Körülbelül ez volt a dolgok állapotja Magyarországon, mikor jelentették Lajos királynak, hogy Szolimán több évre békét kötött szomszédaival, s most szárazon és vízen ellenséges haddal tör ellene. Hogy pedig ezt megtegye, igen kapóra jött neki az a körülmény, hogy pár évvel előbb Belgrádot és Szabácsot^* hatalmába kerítette, Zalánkemént és valamennyi Száván inneni várost ugyanakkor egészen Péterváradig feldúlta, vagyis azt az országrészt, melyet teljes terjedelmében mind a mai napig ősi (latin) szóval Szerémségnek nevezünk. Ez a helyzet megnyitotta az ellenség útját Magyarország felé, mert valahányszor át akart kelni a Száván és Magyarországra betörni, nehezen lehetett megakadályozni. Akkoriban Pannónia azon alsó részében, mint már mondottuk, Tomori Pál volt a kormányzó. Amint kikémleltette, hogy a török Magyarország ellen indul, nem érte be levelek és hírnökök útján a királynak megjelenteni, mint régebben szokta tenni, hanem gyorsan könnyű kocsi-szekérre^* ülve (amit mi Kócs falváról neveztünk így el) március 20-án hirtelen a királyhoz sietett, aki akkor Visegrádon időzött. Jelentést tett neki az ellenség jöveteléről, felkészültségéről, a veszedelemről, mely a királyságot fenyegeti, elmondta, hogy ereje elégtelen arra, hogy az ellenséget visszatartsa, gyorsaságra van szükség, hogy az ellenséget megakadályozzuk a Száván való átkelésben Belgrád mellett. És hogy noha ez a vállalkozás nehéz, de ha idejében intézkedünk, valóban nem lehetetlen. Ha a szükséges dolgokat rendelkezésére bocsátják, megígéri segítségét. A király felindult e hírek miatt, és minthogy a török jövetelét már több helyről is a legerőteljesebben állították, azok tanácsára, akik akkor vele voltak, országgyűlést hirdetett Szent György^* vértanú napjára, melynek igen közel esett a napja.“

1526 márciusában már biztosan tudható volt a törökök terve az ország megtámadására. Szent György napjára, azaz április 24-re országgyűlést hírdettek. Itt úgy döntöttek, hogy a hadak gyülekezését július 2-ra Tolnára tűzik ki. Szulejmán április 23-án elindult Isztambulból, és még a magyar hadak gyülekezése előtt megérkezett Nándorfehérvárhoz. A hadjárat első célpontja Pétervárad volt, Ibrahim  nagyvezír kapta a feladatot, hogy a ruméliai csapatokkal elfoglalja a várat. Alapi György kapitány ezer emberével bátran védte az erősséget, de a túlerő végül győzött és két heti ostrom után július 27-én a törökök elfoglalták. A védők maradéka, mintegy 90 ember egy toronyba húzódva továbbra is ellenállt. Hősisességüket látva Szulejmán engedélyével elvonulhattak a Duna túlpartján táborozó Tomori embereihez. Ezután elesett Újlak, valamint a kisebb szerémségi várak. Tomori 3-4000 lovasával és a felkelt parasztokkal visszavonult Bács várához, Szulejmán pedig Eszéken keresztül Buda felé indult, Báthori István nádor ugyanis nem tudta megvédeni a Dráva vonalát. Már 1526 augusztusában jártunk...