Magyar csaták, csatázó magyarok: Nemzeti nagylétünk nagy temetője - II. rész
Déltájban megérkezett a mohácsi síkra az Ibrahim nagyvezír vezette ruméliai sereg. Ibrahim, aki nem volt különösebben tehetséges hadvezér, parancsot adott a táborverésre, hogy majd másnap, mikor megérkeznek a szultáni csapatok is, bedarálják a gyaurokat. Ugyanakkor egy több ezer fős könnyűlovas csapatnak megparancsolta, hogy lesállást foglaljon el a magyarok hátában, seregének többi része pedig harcrendben várakozzék a magyarok jobb szárnyával szemben.
Augusztus 29-én reggel a magyar sereg már csatarendben állt a mohácsi síkon. II. Lajos király és a nádor, Báthory István fedetlen fővel elvonult a katonák előtt, hogy azok lássák, a vezéreik sem kímélik magukat, nem bújnak el a harc elől. A török lovassági fölény miatt a magyar portyázók visszaszorultak a mohácsi síkra, így nem voltak pontos ismereteik a török sereg mozgásáról.
Délután két és három óra körül a magyar jobbszárnytól nem messze meglátták a vonuló török lovasok lándzsáit.
Tomori Pál, a sereg vezére ekkor parancsot adott Ráskay Gáspár lovasainak, hogy derítsék ki, mi történik. Ráskay csapatának eredetileg a király védelme lett volna a feladata, így nem szívesen indult el, de a parancs az parancs. A pár száz magyar lovas kettévágta a vonuló akindzsik (török könnyűlovasok nem túl nagy harcértékkel) sorát, de a túlerő végül legyűrte őket. Délután négy óra tájban már biztosnak tűnt, hogy a török nem akar támadni aznap. Többen javasolták a királynak, hogy a sereg térjen vissza a táborába, Tomori és vezértársai azonban tisztában voltak vele, ha a török a szokásos felvonulási terve szerint jön, másnapra megérkezik a szultáni had is. Akkor pedig többszörös fölényben lesznek a törökök.
Az első csatasorból a királyhoz sietve megparancsolta Ráskay Gáspárnak és még két másiknak, akikről említettük, hogy a király személyének a védelmére voltak kijelölve, hogy kémleljék ki, miben fáradoznak amazok, és ha lehetséges, térítsék őket le az útról, amelyen elindultak. Ő azonban nem feledkezett el arról, amit előbb bíztak rá, vagyis a király védelméről, és amennyire lehetett, tisztelettudóan visszautasította a megbízatást, de végül is, mikor látta, hogy a Barát sem enged, és a király sem mond ellent a Barát parancsának, nehogy gyávaságra vagy félelemre magyarázzák azt, amit nem nyomós ok nélkül cselekedett, megsarkantyúzta a lovát, és oda sietett társaival meg a vezetése alatt álló lovassággal, ahová küldték. Remélte egyébként, hogy mire a királynak szüksége lenne rá, addigra egykönnyen visszatér, ami nem is látszott kétségesnek, hiszen mikor eltávoztak, még nem volt bizonyos, vajon az ellenség lehetővé teszi-e a harcot azon a napon, mert már körülbelül délután három óra volt. A főurak között voltak is olyanok, akik a hosszas várakozást elunva azt tanácsolták, hogy meg kell fújni a takarodó trombitajelét, és visszatérni a táborba.
Mikor a Barát (Tomori Pál) ezt meghallotta, gyorsan a királyhoz sietett társával együtt, figyelmeztette, hogy a csatát semmiképpen el ne halasszák, kisebb a veszély most, mintha másnap az egész haddal kell szembeszállniuk. Semmi kétség, hogy győzni fognak! E szóra a király nyomban megfúvatta a kürtöket, és a harsonazengéssel, dobpergéssel együtt kiáltás, vagy jobban mondva ének szállt fel a mieink ajkán: Jézusnak, Üdvözítőnknek nevét hívták régi szokás szerint. Ugyanebben a pillanatban megpillantottuk az ellenség beláthatatlan tömegét, amint kivehetően lefelé indult a velünk szemben levő dombról, ahol a török császár is volt. Ekkor végre a király fejére is feltették a sisakot: abban a pillanatban halálos sápadtság ömlött el az arcán, mintha előre érezte volna jövendő végzetét.
Ágyúink valamennyien eldördültek, de a harc csak kis kárt tett az ellenségben, noha a mieink számához képest elég heves volt, és többen estek el az ellenség közül, mint a mieinkből. Végre a mieink kemény viaskodására az ellenség hátrálni kezdett, akár mivel a mieink rohama erre kényszerítette, akár azért, hogy bennünket az ágyúk irányába tereljen. Hirtelen odasiet a királyhoz Báthory András azzal, hogy az ellenség menekülőben van, miénk a győzelem, törjünk hát előre, és segítsük a mieinket a hátráló ellenség üldözésében!“
- tudósított a szemtanú, Brodarics István."
Délután négy körül, tehát kilőtték az ágyúkat majd megindult a magyar jobbszárny támadása. Tomori maga állt a támadás élére, rövid harc után át is törték a ruméliai lovasság sorait. A magyar roham egészen a ruméliai hadtest centrumában elhelyezett ágyúkig és a janicsárok vonaláig vetette vissza a törököket. A magyar lovasság kitért a török tüzérség elől, majd a két oldalon álló szpáhikra vetették magukat. A török tábor közelsége miatt azonban nem egy vitéz elcsábult és fosztogatni indult. Eközben a menekülő törökök elérték a közeledő Szulejmán csapatait, és hírét vitték, hogy az ütközet elkezdődött. Ugyanakkor a magyar és horvát vitézek sorai is ritkultak, ezért Tomorinak erősítésre volt szüksége.
Megindult hát a magyarok második vonala a királlyal együtt.
A küzdelem alatt, a már emlegetett akindzsik sem maradtak tétlenek, és rátörtek a magyar táborra. A király öreg szakácsa is meghalt az akindzsik csapásaitól. A magyar balszárny viszont a helyén maradt, ugyanis senki nem adott parancsot a megindulásukra. A ruméliai hadtest komoly veszteségeket szenvedett, csakhogy megérkeztek erőltetett menetben az anatóliai csapatok. A beavatkozásuk eldöntötte a csatát, Tomori elesett, II. Lajost pedig Buda felé menekítették - ma már tudjuk, mindhiába.
Az eddig érintetlen magyar balszárnyat is legyűrte a túlerő, a janicsárok puskái és a hátulról őket megtámadó akindzsik. Ahogy Négyesi Lajos írta:
Illetve szintén ő: „Nem tudhatjuk, hogy a szultán lemondott volna-e a hadjárat folytatásáról, ha 29-én a magyar sereg arat győzelmet, de mindezek alapján kijelenthetjük, hogy erre megvolt az esély.“
Egy azonban biztos, az ország vezetése a csatamezőn maradt.
