Gyere ki a hegyoldalba - Téli túra a Lengyel-Tátrában
Gyorsan az elején szögezzük le, a cím kissé félrevezető lehet. Aki egy komoly, nagy gyalogtúrára számít a Lengyel-Tátra legzordabb vidékein, csalódni fog. Aktuális írásunkban ugyanis egy vízálló bakancs és két működő láb birtokában bárki által teljesíthető, rövidebb, alig tízkilométeres gyalogtúrát ajánlunk. Igaz, legalább a Lengyel-Tátrában.
Hogy kipihenjünk a mögöttünk álló hetek fáradalmait, feleségemmel úgy döntöttünk, november végén hosszú hétvégére indulunk. Ő pezsgőfürdőt és szaunát akart, én hegyeket és túraösvényeket, így kompromisszumos megoldásként a lengyelországi Zakopanét választottuk úti cél gyanánt. A Tátra felénk eső oldalán ilyenkorra a legtöbb ösvény már téli álmát alussza, érvénybe lép a természetvédelmi zárlat. A Magas-Tátra ismert útvonalainak nagy része november 1-e és június 15-e között csak külön engedéllyel járható, így, ha túrázni akartunk, kénytelenek voltunk a túloldalon szállást keresni.
A lengyelek "téli fővárosaként" számon tartott Zakopané kiváló célpont, ebben nagyjából az összes vonatkozó útikönyv egyetért.
Azt már ritkábban hangsúlyozzák ki, mennyire. Jártam itt korábban nyáron is, olyankor egy kissé túlzsúfolt, "piacos" városkának tűnik, tele sajtot és tejkaramellát áruló bódékkal meg jópofa gorál épületekkel, de télen, valószínűleg a hó és a hideg miatt, egészen más arcát mutatja. Már november végén karácsonyi hangulat uralkodik, de nem a plázás, giccses, őszintétlen fajtából, Zakopanéban valahogy ez működik, pedig itt is minden a fogyasztásról szól. Nehéz megmagyarázni mitől, talán a sűrű havazás öröme miatt, de nagyon élveztük az esti sétákat, még úgy is, hogy ilyenkor óriási a nyüzsgés a város bevásárlóutcáján, a Krupówkin. Három-négy napot, de akár egy szűk hetet is simán el lehet tölteni itt és környékén, még akkor is, ha a pokolra kívánjuk a gyaloglást és a hegyeket.
Zakopanénak talán egy baja van, az utóbbi években rendkívül népszerű lett, a helyiek meg mindenből igyekeznek pénzt csinálni. Másként nem lehet megmagyarázni az "egérmúzeumot", ahol az öteurós belépőért cserébe mindenféle maketteken mászkáló egereket nézegethetünk (egér a Marson, egér egy középkori kastélyban, egér a pályaudvaron, egér a Mikulás műhelyében), illetve azt a kávézóba oltott állatsimogatót, ahol le nem fogyasztható belépőért cserébe macskákat lehet dögönyözni miközben rossz kávét ihatunk, drágán.
Nagyon nem is reklamálhattam, ugyanis kedvemért végül hajlandó volt kikászálódni a termálvízből, hogy egy rövid túrát tegyünk a Tátrai Nemzeti Parkban. A park felfedezéséhez ideális kiindulópont Zakopané, tulajdonképpen ott fekszik a bejáratánál. Ha jól választjuk meg szállásunkat, gyakorlatilag egy bemelegítő sétával elérhető a nemzeti park, nem kell parkolóhelyet keresgetnünk, vagy a kocsi hátsó ülésén átöltöznünk a túracuccba. Egyszerűen kilépünk a hotel ajtaján, pár perc séta és már ott is vagyunk az első fizetőkapunál...
Bizony, a Lengyel-Tátrában található nemzeti park "fizetős".
Mivel a pénztárosok nem szívesen másznak elő a meleg kuckóikból a téli hidegben, bliccelni lehet, de felesleges, a belépőjegy ára igen szimbolikus (2022-ben például 1,70 eurónyi zloty). Zakopanéból gyakorlatilag a Lengyel-Tátra összes fontos túraútvonala elérhető. A lengyelek "nemzeti hegye", a Giewont (1895 m) szinte mindenhonnan látszik a városban, tulajdonképpen Zakopané jelképe. Aztán kicsit távolabb ott van a Gáspár-csúcs (Kasprowy Wierch - 1987 m), ami felvonóval is elérhető, de a városból igen közel van a Lengyel-Tátra legendás túraútvonala a Sas-út (Orla Perć) is, amelyet ma az egész Kárpátok talán legnehezebb, hegymászófelszerelés és bármiféle engedélyek nélkül bejárható túrájának tartanak.
Megfelelő felszerelés és az ilyesmihez szükséges halálvágy híján nem jutott eszünkbe egy kétnapos havazás után magashegyi túrát tenni a nemzeti parkban, így hosszas böngészés után egy igen népszerű célpontra, a Zakopanétól alig pár kilométerre található Siklawica vízesésre esett a választásunk.
A Siklawica Zakopanéból több útvonalon is elérhető. A legegyszerűbb, minimális kihívást tartogató, szinte végig aszfaltozott úton vezető ösvény egy jól kiépített városszéli parkolóból indul. Ennek az útvonalnak épp ez a "kényelem" a legnagyobb baja. Ottjártunkkor túrázásra legkevésbé sem alkalmas sportcipőkben (egy valaki prémes, bélelt papucsban!), melegítőnadrágokban és szövetkabátokban kiránduló emberek tucatjai igyekeztek a vízeséshez a csúszós, jeges köveken – a műfaj királya kétségtelenül az az édesapa volt, aki kétévesforma fiával a nyakában, sima talpú bőrcipőben igyekezett átverekedni magát a vízeséshez vezető akadályokon.
Mivel az útvonal nagyjából annyira tekinthető túrának, mintha Pozsonyban felsétálnánk a Slavínra vagy Budán a Gellért-hegyre, igyekeztünk megbonyolítani kicsit az útvonalat. A nemzeti parkba így egy másik, hotelünktől alig néhány száz méterre található bejáraton hatoltunk be, a Fehér-patak mentén (Bialy potok) a Fehér-völgybe (Dolina Białego). Rögtön feltűnt, hogy a frissen hullott hó és a mesebeli táj ellenére alig akad ember rajtunk kívül ezen az útvonalon, így az eltévedés iránt páni félelmet tápláló feleségem miatt tízpercenként a térképet vizslattuk, még mindig jó irányba megyünk-e.
A nemzeti park első néhány száz métere kellemes síkvidékkel fogad, s bár az egész túra szintkülönbsége mindössze 550 méter (egy tátrai 2000-es megmászásánál nagyjából 1200-1500 méter a szintkülönbség), később igen meredek kaptatókra bukkanhatunk. Szerencsére a kilátás, a téli hangulat, az erdő hóval tompított jellegzetes neszei kárpótolnak mindenféle fáradtságért. A túra legnehezebb szakasza a Vörös-hágó (Czerwona Przełęcz - nem összekeverendő a sokkal ismertebb, a Tátra túloldalán lévő Vörös-torony-hágóval) felé tartó emelkedő, amely mindkét irányból igen nagy kihívást tartogat.
A hágó tetejéről szép időben (vagy hágóvasak birtokában) felkapaszkodhatunk az igen barátságos nevű, de meglepően zord Őzike-sziklához (Sarnią Skała) vagy, ha ehhez már túl fáradtak vagyunk, akkor folytathatjuk utunkat a Palánkos-völgy (Dolina Strążyska) irányába. Egy igen meredek sziklalépcső végén jutunk le a völgybe, ahonnan pár száz méteres kitérővel elérhető a Siklawica vízesés. Mivel a nejem cikkeim lelkes, de igen kritikus olvasója, kénytelen vagyok elmesélni, milyen dicstelenül sikerült megérkeznem az egyébként idilli Palánkos-völgybe. A sziklalépcső sikeres teljesítése ugyanis akkora bizalommal töltött el bakancsom csúszásállósága iránt, hogy az utolsó métereket már fenéken tettem meg, nem csak életem párja, de a völgyben bámészkodó néhány tucat turista legnagyobb derültségére. Az önbecsülésemen (és tomporomon) esett csorbát végül a völgyben található kicsi, de annál kellemesebb kis faházikóban pihentem ki, ahol százéves sparhelten sütik a környékre oly' jellemző finom, sós juhsajtot. Az émelyítően édes áfonyalekvárral kínált egyszerre sós és egyszerre füstízű sajt csodálatos. Zakopané főutcáján is lépten-nyomon kapni, érdeme kipróbálni.
Ha jóllaktunk és megnéztük a télen nem különösebben látványos vízesést, nincs más hátra, mint előre. Innentől egy viszonylag hosszú, de sík gyaloglás következik előbb a piros turistajelzés mentén egy nagy parkolóig, majd egy jobbkanyar után a feketén, vissza túránk kiindulópontjához.
