Gyere ki a hegyoldalba! - Kis-Kárpátok: Detrekőtől Detrekőig
Csallóközi gyerek vagyok, mifelénk egy tisztességes vakondtúrás is magaslatnak számít, így nem meglepő, hogy számomra az első „hegyi élményeket” a hegységnek csak jóindulattal nevezhető Kis-Kárpátok jelentették.
A geográfusok által az Északnyugati-Kárpátok nyugati nyúlványaként kezelt középhegység, annak ellenére, hogy nélkülözi a Tátráéhoz vagy a Fátráéhoz hasonló szép csúcsokat és kilátásokat, ma is az ország egyik legkedveltebb kirándulóhelye. Persze az, hogy közel van Pozsonyhoz, legalább akkora előny, mint amekkora hátrány, az egyre duzzadó fővárosi agglomeráció lakói hétvégén szinte elözönlik a túraútvonalakat. Ha csak tehetjük, ne szombatra vagy vasárnapra időzítsük a barangolást, nem sok örömünk lesz ugyanis a táj és a természet élvezetében.
Szerencsére a Kis-Kárpátok elég túraösvényt kínál mindenkinek, némi utánajárással biztosan találunk olyat, amelyen nem kell kétezer másik emberrel osztoznunk.
Sorozatunk aktuális része a hegység egyik legkedveltebb csúcsát, a 752 méter magas Vápenná-t (szlovákul Roštún néven is ismert, régi magyar térképeken Vapena néven szerepelt) veszi célba, helyenként történelmi, geológiai és biológiai kitérőkkel.
Mivel barátaim nem akartak, a feleségem meg nem tudott eljönni, az aktuális túrát egyedül abszolváltam. A Vápenná számos útvonalon elérhető, a két legegyszerűbbet itt csak a rend kedvéért említjük meg. Úgy Széleskútról (Sološnica), mint Detrekőváraljáról (Plavecké Podhradie) jól jelölt, könnyen követhető úton érhetjük el a Kis-Kárpátok talán legszebb kilátását kínáló hegycsúcsot. A legmagasabb Záruby-val az a baj, hogy az élvezetes túra után a csúcson csalódást keltő panoráma fogad, az utána következő Viszokán (Vysoká) ugyan sokkal jobb a helyzet, csakhogy ott meg az erdő teszi szó szerint egyoldalúvá a kilátást. A Vápennán szerencsére egy 5 méter magas fém kilátóval hidalták át ezt a problémát, csodálatos körpanorámát alkotva ezzel.
Egy februári szombaton tehát egyedül vágtam neki a mintegy 15 kilométeres körtúrának, tartva az esetleges tömegtől, nem sokkal pirkadat után. Utólag derült ki, feleslegesen aggódtam. Az erős szél napokkal korábban tucatjával döntötte ki a fákat, valószínűleg emiatt is kevés volt a látogató.
Egészen a csúcsig mindössze egyetlen emberrel találkoztam, egy futóval, aki, miközben én az életemért küzdöttem az aktuális emelkedőn, vígan elkocogott mellettem.
Detrekőváralján, a lehangoló állapotban tartott XVII. századi Pálffy-kastély mellett hagyva az autót, nekivágtam a falu felett magasodó Detrekő romjainak. Rögtön itt ért az első meglepetés! Feleségemmel túrázva mindig az volt a benyomásom, miatta haladunk lassan, sokkal jobb tempóban is menne a gyaloglás, így a magam ritmusában vágtam neki a várhoz vezető meredek ösvénynek. Nem kellett sokat várnom a kiábrándulásra, kiderült ugyanis, hogy a magam tempóját bizony én sem bírom, a romokhoz vezető néhány száz méter alaposan seggberúgott.
Lihegve, izzadva, égő tüdővel léptem be a XIII. században, V. István királyunk alatt épült vár megmaradt falai közé.
A vesződség azért megérte! Ugyan szegényebb lettem egy önbecsapással, de egy nagy élménnyel gazdagabb. A korai órán teljesen egyedül barangolhattam be a pusztulásában is szép várromot, mivel a műemlékvédelem, nagyon helyesen, a látogatók józan eszére bízza, hova mehet és hova nem, így az egész felfedezhető (a gyerekekre figyeljünk azért, néha 5-10 méternyi semmiben ér véget várfalon belül kanyargó ösvény). A bóklászásba belefeledkezve életemben először eltévedtem egy túrán, szégyenszemre egy várrom belsejében. Tíz-tizenötpercbe telt, mire megtaláltam a "felső várból" kivezető utat.
A vár felfedezése túránk egyik fénypontja volt, elképesztő kilátás nyílik az Erdőháti síkra, tiszta időben még a Schneeberg havas tömbje is világosan kivehető. Innen, követve a kék turistajelzést, kellemes erdei séta következik, az ösvény jól jelölt, eltévedni igen nehéz, bár helyenként kénytelenek vagyok megmászni vagy megkerülni a kidőlt fákat. A vár és "Ámon rétje" (Ámonová lúka) közti szakasz a túra legkönnyebbje, egyetlen küzdelmesebb emelkedő vár ránk mielőtt elérnénk a pihenésre alkalmas, fél futballpályányi rétet.
Figyeljünk, mert innentől a kék turistajelzés mellé becsatlakozik a piros is! Következő fontos állomásunk a 661 méter magas Klokoč (magyar nevét sajnos ennek sem találtuk). Legyünk résen, ugyanis az ösvény alatta vezet el, belefeledkezve a tájba simán elmegyünk mellette, pedig kár kihagyni. A szögekkel és csavarokkal kivert csúcskereszt egészen megdöbbentő látvány és a kilátás is szép.
Szokás szerint egy „Vesszen!“-nel jeleztem a csúcskönyvben, mit is gondolok a hegycsúcs aktuális földrajzi hovatartozásáról, majd mentem is tovább, néhány száz méter után elköszönve a kék turistajelzéstől.
A „Szenes“ (Uhliská) névre hallgató nyeregnél nyugodtan pihenjünk meg, innen meredek kapaszkodó jön egészen a gerincig. A gerincen megtett bő kilométer a túra fénypontja, ugyanis a gyér vegetációval bíró, sziklás útvonal tényleg kínál másznivalót. A kalandvágyóbbak követhetik a gerinc vonalát, baljukon úgy 30-50 méter tátongó mélységgel, a tériszonyosoknak marad a sziklák között kanyargó útvonal egészen a csúcsig.
Itt találkoztam először komolyabb tömeggel, Detrekőváralja és Széleskút felől sokan jöhettek fel, éppen ezért nem is maradtam sokáig. Erőt merítve házikolbászból és fehér kenyérből álló, nem kifejezetten turistás, de laktató ebédemből, innen már csak egy dolgom volt, a sárga ösvényt követve visszatérni kiindulási pontomra. Ez az egész túra legkellemetlenebb néhány kilométere, végig meredeken haladunk lefelé, embert és térdet próbáló út vár ránk a faluig.
Az út végig jól jelölt, könnyen követhető vonalon vezet, egyedül a túra legvégén, Detrekőváralján veszik el a sárga ösvény. Parkolni lehet közvetlenül a vár alatti parkolóban, akkor a túra végén kell többet gyalogolni, vagy benn a faluban is, tulajdonképpen mindegy. A várromok után kövessük a kék jelzést egészen Ámon rétjéig, ahonnan a piros turistajelzéssel közös útvonalon haladunk tovább – nem elfelejtve úgy féltávnál a Klokočról nyíló kilátást – az Uhliská nyeregig. A nyeregnél pihenhetünk egyet a csúcstámadás előtt. A „Hónapos réten“ (Mesačná lúka) a piros mellé becsatlakozik a zöld jelzés, egészen a csúcsig követjük mindkettőt. Ha kigyönyörködtük magunkat a látványban, nincs más dolgunk, mint a sárga jelzést követve visszatérnünk a faluba. Az általam megtett út teljes hossza 15,1 kilométer volt, 682 méternyi szintemelkedéssel és nagyjából ugyanennyi süllyedéssel.
