Beleszeretett a pakisztáni hegyekbe a magyar lány
Pomázban és Pakisztánban vélhetően csak annyi a közös, hogy mindkettő p betűvel kezdődik. A pomázi Szabó Virág egy hosszabb ázsiai körutazás során előbb csak Pakisztánba szeretett bele, később élete párját is itt találta meg. Ma Pakisztán északkeleti hegyvidékén él, ahol a helybeliek nem értik, hogy lehet egy egész ország alacsonyabban, mint az ő falujuk.
Akinek olyan szomszédai vannak, mint Kína, Irán vagy India, nem engedheti meg magának, hogy ne tartson atomfegyvert. Pakisztán a leggyakrabban az Indiával a második világháború óta Kasmír tartomány miatt fennáló, állandósult geopolitikai feszültség, vagy a pakisztáni-afganisztáni határon aktív heroincsempészet miatt kerül be a sajtóba. A magyar MOL egyik olajmezője elleni terrortámadásról a Ma7 hasábjain is beszámoltunk.
Amikor Pakisztánról van szó, nem az az első gondolatunk, hogy itt egy európai nő nyugodtan stoppolhat egyedül. Pedig de. A pomázi származású Szabó Virág nyolcéves angliai munka után gondolta úgy, ideje szünetet tartani, és 2018 szeptemberében egy hosszabb ázsiai útra indult. Csak egyirányú jegyet vett, mivel nem tudta, hogy útja hol és mikor végződik, és ez igazából nem is volt fontos. Ennek az útnak a során vetődött el Pakisztánba is.
Egykori bűnügyi tudósítóként az ország biztonsági helyzete is foglalkoztat, a világsajtóban olvasható információk mellett van nagyon kicsi alulnézeti ablakom: egy barátom évek óta kint dolgozik, egy európaiak számára épített, körülzárt, őrzött lakóparkban él, ha pedig sportolni, vagy a munkahelyére indul, fegyveresek kísérik. Tőle hallottam a világsajtó ingerküszöbét el nem érő, ám a helyi biztonság szempontjából fontos információkat. Virág útja más.
Haibar-Pahtúnhva tartományban például kimondottan intenzív a fegyveres erők jelenléte. A külföldi autók esetében gyakoribb az útlevelek, vízumok ellenőrzése. A turistacsoportok csak katonai kísérettel utazhatnak. Én azonban a leggyakrabban stoppal utaztam, és tapasztalataim alapján nem feltétlenül látom indokoltnak ezt a kiterjedt ellenőrzést.”
Tinderezős világunkban egyre távolabb kerülünk az offline ismerkedés szépségeitől, pedig telefonunkat pörgetve ki tudja, mennyi, tényleg az utcán szembe jövő lehetőséget hagyunk ki. Virág például itt találkozott a férjével, Sultan Safdarral.
Itt ez egy nagy közösségi esemény, két-háromszáz ember is részt vesz rajta, és két-három, de akár négy napig is tart. Ez általában úgy néz ki, hogy kinek-kinek a saját településén zajlik az első két nap, majd a két rokonság az utolsó napon találkozik, és együtt is mulatnak. A tehetősebbek jakot vágnak, de tehenet vagy bikát mindenképp, és még vagy 6-8 juhot vagy kecskét. A nők ez alkalomból henna festéssel díszítik egymást, ami egy nagyon bensőséges dolog. Az esküvő után még ott maradtam, túráztunk, mert a falunkból indul egy ismert hegyi túraútvonal. Utána hosszabb ideig távkapcsolatban éltünk, majd mi is összeházasodtunk. Igaz, akkor csak két hétig voltam az országban, tehát a mi lagzink kicsit szerényebb volt, csak egy napig tartott. A menyasszonyi ruhám is helyi volt, európai stílusú, fehér menyasszonyi ruha csak a déli nagyvárosokban dívik, itt ugyanis a férfiak viselnek fehér ruhát az esküvőn. Az én ruhám a férjem egyik rokonától volt, akivel már korábban kiderült, hogy azonos a méretünk."
Virág férjével Pakisztán egy Kasmírhoz hasonlóan vitatott területén, Gilgit-Baltisztánban él, ami pakisztáni közigazgatás alatt álló területnek minősül, de a helybeliek például nem szavazhatnak a választásokon. A régió az ország északi részén, az afganisztáni és a kínai határ közelében fekszik. A település neve Dzsámálábád. A térképen is jól látható, ez a 881 ezer négyzetkilométeres – 18 szlovákiányi – ország hegyvidéki régiójában található. "Még a legalacsonyabban fekvő település is 1500 méteres tengerszint feletti magasságban található, a többi annál magasabban. Amikor a rokonaimnak vagy a falubelieknek Magyarországról mesélek, nehezen tudják elképzelni, hogy az ország legmagasabb csúcsa is alacsonyabban van, mint itt a legalacsonyabban fekvő város."
A régióban évszázadok óta a saját államiság nélküli vahi emberek élnek, akivel a magyarok könnyen sorsközösséget tudnak vállalni, nem csak nomád gyökereik okán: a vahik ugyanis, egy felettük, a megkérdezésük nélkül született nagyhatalmi döntés miatt egyszer csak négy különböző országban találták magukat. A XIX. század végén a cári Oroszország és a Brit Birodalom között zajlott a történelemben "nagy játéknak" nevezett geopolitikai küzdelem az Afganisztán, Perzsia és Tibet, illetve tágabb értelemben a Közép-Ázsia feletti befolyás megszerzése végett. Az egész XIX. századot átható geopolitikai vetélkedés 1895-ben, a Pamíri Határbizottság jegyzőkönyvének aláírásával zárult, mely megállapította Afganisztán és Oroszország határát. A területek ellenőrzésében csak a "boldog békeidőkben", 1907-ben sikerült megegyezni, aztán az első világháború, illetve az oroszországi államfordulat sok mindent felülírt, de ennek taglalása messzire vezetne. A lényeg: szegény vahik Afganisztán, Pakisztán, Kína és Tádzsikisztán területén szóródtak szét.
A népcsoport a muszlim vallás iszmáilita ágát követi, mely a második legnagyobb csoport a síitákon belül. A 20 milliós, jelenleg Aga Khan által vezetett vallási közösség az iszlám "lazább" ágát képviseli, a Koránt is elvetik, mint külsőséget. Ha van, akkor fogyasztanak alkoholt is, elfogyasztják a disznóhúsból készült ételt is, a muharrami tilalmakat és a ramadáni böjtöt sem ülik meg. Az „igazi” muszlimok éppen ezért az iszmáilitákat nem is tartják igazi muszlimoknak. A vahik kelet-iráni nyelvet beszélnek, melynek az írott formája most van kialakulóban. Pakisztán hivatalos nyelve egyébként a világszerte mintegy 100 millió ember által beszélt urdu, és az egykori gyarmattartó nyelve, az angol. Mindkét nyelv egyben lingua franca is a törzsi nyelveket beszélők között.
A közösségi médiában például a kommentek nagy része angol nyelvű, vagy latin betűvel írt urdu, így írják az emaileket, sms-eket is, a hagyományos urdu ábécét egyre kevesebben használják. Persze, egy tízmilliós országból nézve óvatosan kell kezelni az ilyen mennyiségalapú hasonlítgatásokat, hogy sokan vagy kevesen, Pakisztánban 223 millióan élnek..."
Virág, körútja során Indiából érkezett Pakisztánba, ahol a déli síksági városok, történelmi okokból, nagyon hasonlóak az indiai városokhoz.
Útjaim során stoppolni szoktam, egyrészt mert a tömegközlekedés errefelé elég gyenge, másrészt így jobban tudok kapcsolódni a helyi emberekhez. A helyiek egyébként nagyon kedvesek, segítőkészek. Volt egy hosszabb völgy, amelyen öt napig tartott átkelnem. Az emberek behívtak a házukba, étellel, szállással kínáltak, megmutatták, hogy készítik az alapvető ételeiket, ebből magam is sokat megtanultam. Ez pár kilométerre volt a mostani falunktól, később többükről kiderült, hogy a férjem rokonai.”
Virág kiemelte, mivel ez egy olyan régió, ahol a burkolt úthálózat csak nemrégiben alakult ki, illetve a nagyobb városok felé csak egy-két évtizede kötötték össze a vidéket utakkal, a helyi közösség megőrizte a hagyományait. Ehhez az írásbeliség hiányából fakadó erős szóbeliség is hozzájárult. "Itt még együtt élnek a generációk. Ennek részben az is az oka, hogy hiányzik az Európában ismert nyugdíjrendszer, nincsenek idősotthonok sem. A nagycsaládban mindenkinek megvan a maga szerepe. Ami a párkapcsolatokat illeti, az általunk ismert, esetenként hosszú időn át tartó udvarlás hiányzik. Ha a fiatalok szimpatikusak egymásnak, a férfi gyakran rövid idő után megkéri a nő kezét az apjától, mivel ez az egyetlen módja, hogy közel kerülhessenek egymáshoz. Az például, hogy egymásnál aludjanak házasság előtt, elképzelhetetlen."
Bár az iszmáiliták nem követik a Koránt, a vahik ennek ellenére ritkán fogyasztanak alkoholt. Ennek több oka is van, egyrészt a kultúrájuknak ez nem eleme, másrészt kevés olyan növény terem meg azokban a magasságokban, amiből főzni lehetne – bár sárgabarack ott is van –, éppen ezért, és harmadrészt nehéz hozzájutni. A területre beérkező alkohol főként Kínából származik, mert Afganisztánban szintén nem isznak, ott inkább a fehér pornak hódolnak, de ennek csempészete más határszakaszon történik.
Most éppen Angliában vagyok, április elején megyek haza, de még nagyon hideg lesz akkor is. Télen a mínusz húsz fok alatti hőmérsékletek sem ritkák, a mi házunkban pedig egyelőre nincs fűtés. Télen áram is csak napi pár órára van, az is gyenge, tehát a villanyfűtés sem alternatíva. Aludtam már sátorban ebben a hőmérsékleti tartományban, de tartósan még nehezen bírom. Ezért úgy segítem a családomat, hogy a leghidegebb hónapokra Angliában vállalok munkát, az év többi részét pedig Pakisztánban töltöm. De mivel ez nem ideális, a jövőben szeretnék a nagyobb pakisztáni városokban munkát vállalni a téli hónapokban. Amikor nálunk, 2800 méteren mínusz 27 fok van, délen kiskabátban járnak az emberek. Amikor otthon vagyok, a családi gazdaságban dolgozunk, illetve most építjük a vendégházunkat. Idéntől pedig túrákat is fogok vezetni a hegyekbe, turistáknak.”
A vidéken kövekből és vályogból építkeznek. Mivel a környéken főleg mezőgazdaságból, és a megtermelt termények eladásából tesznek szert szerény bevételre a helyiek, gyakori, hogy a ház egyik szobáját kiadják turistáknak. Virágék háza kőből épült, a teteje pedig fából van. Ami az idegen számára azonnal szembetűnik, hogy a házakon nincsenek ablakok, a helyiek így szeretnék minimalizálni a hőveszteséget. A természetes fény egy tetőnyíláson át érkezik.
Ami a mindennapi gasztronómiát illeti, az természetesen nem vethető össze a magyarral, de hát az utazóknak nyitottnak kell lenni az újdonságokra. A nálunk ismert klasszikus hentesbolt például nincs arrafelé.
Ha nem baromfit vág, hanem nagyobbat, akkor vagy meg kell enni az egészet a nagycsaládban, vagy tartósítani kell. Emiatt viszonylag kevés húst fogyasztunk. A kertünkben viszont tavasztól őszig rengeteg zöldség terem. Ezek között vannak Európában is ismertek, például itt is sok krumplit és hagymát termesztünk, ezt télire is eltesszük; illetve vannak kizárólag ázsiai, Magyarországon nem honos növények is. Az itteniek nem kedvelik a csípős fogásokat, aminek örülök, mert én sem.”
Aki a fentieket olvasva azt gondolná, miként maga a szerző is, hogy Szabó Virág az egyetlen európai nő széles e pakisztáni hegyvidéken, téved. "Úgy érzem, a helybeliek teljesen maguk közé fogadtak, de az itteni népeknek egyébként ilyen a habitusuk, nagyon nyitottak, barátságosak. Egyébként, én nem vagyok kuriózum. Amióta utak épültek, és ez a régió is jobban elérhető, egyre több az itt letelepedő nyugati, szinte minden faluban köttettek már vegyes házasságok, ám a fiatalok ezt követően gyakran elköltöztek Pakisztánból Európába, Amerikába. A férjemmel főként angolul beszélünk. Angolul a fiatalabb generáció tagjaival bárhol szót lehet érteni. A vahi nyelvet viszont csak gyakorlatban, hallás útján tudom tanulni, mivel nincs írásbeliségük, nyelvkönyveik sincsenek, így kicsit nehezebben megy."
Virág várja a Pakisztánba látogató magyar turistákat. Arra a kérdésemre, mit üzen az ide készülő honfitársainak, ezt mondta:
A hegyekben mindenképpen helyi, nem városból kitelepült vezetővel túrázzanak. Itt mifelénk fantasztikus helyek vannak. A főútról pár órányi túrával csodálatos gleccserekhez juthatunk. Szállást is mindenképp érdemes a helyieknél kivenni. Így jobban tudunk kapcsolódni hozzájuk, és szerény bevételeiket is növelhetik. A hegyvidék egyébként nagyon biztonságos, amióta itt élek, a legdurvább bűncselekmény az volt, hogy valakinek kilopták a benzint a motorbiciklijéből.”
