Száz éve kapta vissza Magyarország Somoskőt és Somoskőújfalut
Már több mint egy évszázad telt el a trianoni békediktátum gyalázata óta. Somoskő és Somoskőújfalu esetére talán nem irányult akkora figyelem, mint a soproni népszavazás történéseire, de azért itt is egy csekély győzelemről beszélhetünk. Öröm az ürömben.
A XIII. század második felében épült Somoskő vára a XX. század viharaiban elszakadt a településtől, melynek urai egykor emelték. Míg az 1977 előtt önálló, azóta Salgótarján részét képező Somoskő Magyarországon fekszik, a vár már szlovák oldalon magasodik.
A magasodik kifejezést nem pusztán a stilizálás szándékával illesztettük a bevezető végére. Az igazságtalan trianoni határ meghúzásakor a határ menti magaslatokat rendre Csehszlovákiának juttaták, a vár pedig egy 526 méteres dombra épült. A tüzérséget, mint fegyvernemet sokat temették, Szlovákia például fel is számolta az egykori Csehszlovák Néphadseregtől megörökölt tüzérségi állományt, csak annyi tarackot hagyva meg, hogy az államfő beiktatásakor legyen, amiből leadják a díszlövéseket.
A szomszédunkban dúló háború aztán megmutatta, korai volt gyászszalagot kötni az ágyúcsövekre. Az I. világháborút követően azonban a tüzérség szerepe még egyértelmű volt, az ütegeket pedig ildomos a másikénál magasabbra telepíteni. A magaslatoknak a felderítésnél is kulcsszerepük volt, a légierő még csak gyerekcipőben járt.
Párizsban még konferenciáztak a győztes hatalmak, nemzetek sorsáról döntve az íróasztal mellett, de közben a győztes hatalmak által már elismert prágai kormány már a békekonferencia megnyitása előtt katonailag elfoglalta az által igényelt területek túlnyomó többségét. A határok pontos meghúzására határmegállapító bizottságokat jelöltek ki.
A bizottságnak angol elnöke volt, és a magyar és a csehszlovák mellett egy olasz, egy francia és egy japán tagja. Patthelyzet esetén az elnök szavazata döntött. Fontos megjegyezni, hogy a bizottságok lényegileg nem változtathattak a kijelölt határszakaszon, csupán kisebb, helyi korrekciókat eszközölhettek.
A Salgótarján környéki térségben katonai, gazdasági és etnikai szempontok egyaránt szerepet kaptak. A környéken csehszlovák részről Karancs hegyvonulatának komoly katonai jelentőséget tulajdonítottak. Az etnikai érv Somoskő esetében egyértelműen a település magyar többség mellett szólt. Aztán ott voltak a Salgó-medence szénbányái, illetve a térségben található bazaltbányák, melyek végtermékének az utcakövek készítésénél volt nagy szerepe.
Somoskő esetében is patthelyzet alakult ki. Az angol elnök a voksával Magyarország mellé állt, de a bizottsági patthelyzet esetén az ő döntésük nem volt elégséges: ilyenkor a Nagykövetek Tanácsa volt illetékes dönteni.
Ők viszont visszadobták a döntés lehetőségét, határozottabb állásfoglalásra buzdítva a bizottságot. Végül a Népszövetség Tanácsára bízták a döntést. 1923. április 17. és 23. között a Genfben ülésező Tanács tárgyalta meg és fogadta el egyhangúlag a katonai albizottság által kidolgozott javaslatot. Magyarország visszakapta az általa igényelt terület nagyobbik részét, összesen 20,5 km2-t. Somoskő vára viszont a csehszlovákoké maradt, bár a benne rejlő katonai potenciált soha nem használták ki.
Az 1920-1923 között eltelt időszak történéseiről, a határmegállapító bizottság munkájáról, Somoskő és Somoskőújfalu visszacsatolásáról Szarka László történésszel, a Rubicon Intézet munkatársával beszélgettünk. A vele készült interjút a MAGYAR7 jövő heti, 17. számában olvashatják.
