A politikai helyett szakmai választ kell adni energiakérdésben

Már több mint másfél éve tart az orosz–ukrán háború, az erre adott EU-s válaszoknak „köszönhetően” komoly problémákkal kellett szembenézni a földgázimport kérdésében. Mennyire sikerült válaszokat találni a kihívásokra?

Jelenleg ott tartunk, hogy az ukránok le akarják állítani a gáztranzitot, a bolgárok extra adóval fenyegetnek, tehát joggal érezzük úgy, hogy mindenki hasznot akar húzni a kialakult helyzetből. Eközben pedig az Unió lényegében nem tesz semmit. Pedig egyértelműen arról van szó, hogy aki teheti, le akarja húzni a sápot, miközben mindenki az LNG-től vagyis a cseppfolyós földgáztól várja a megváltást.

Valóban mindenki, vagy csupán az Európai Unió vezetői?

Felmerül a kérdés, ha a vezetékes földgáz nem jó az oroszoktól, akkor vajon a cseppfolyós miért igen? Egyúttal jelenleg 211 milliárd köbméter LNG-t kellene feldolgoznunk, vagyis visszaalakítani gáz halmazállapotúra, és ezeket az LNG-terminálokat 400 milliárd nagyságúra szeretnék növelni. A másik oldalon elindult egy olyan hullám, hogy a gázüzemű erőműveket nem támogatják. Szó volt arról is, hogy Németországban betiltják a gázkazánokat, vagyis ilyen típusú új kazánokat nem lehet telepíteni, a régieket pedig le kell cserélni hőszivattyúra.

Márpedig azzal is könnyen szembesülhetnek a németek, hogy nem minden esetben megfelelő megoldás a hőszivattyú, főleg a régebbi házak esetében.

Így van. Ha valaki padlófűtéses házban lakik, akkor jó megoldás a hőszivattyú, de a radiátoros fűtés esetén már sokkal nagyobb teljesítményű szivattyúra van szükség, vagyis a hatékonyság korántsem olyan mértékű. Ezt látják Németországban és az EU-ban a polgárok, azt már kevésbé, hogy az Unió egyszerűen lecserélte az orosz gázt amerikaira, miközben a katariaktól is amerikai kereskedőkön keresztül jut el Európába az LNG. Az orosz függőség helyett tehát érkezik a tőzsdefüggés, a kérdés az, melyik a jobb? Az orosz megoldásnak megvolt az az előnye, hogy hosszú távú szerződésekben rögzített fix áron vásároltuk a gázt, most meg a tőzsdétől függünk. Az újrahasznosítható források miatt az elmúlt évtized közepén Németország úgy döntött, hogy leállítja széntüzelésű hőerőműveit, majd fokozatosan az atomerőműveket is, és a zöldenergia-forrásokra koncentrál a továbbiakban. Ezek után létrehoztak egy energiatőzsdét, s hogy ne legyenek lépéselőnyben az atomerőművek és a zöldenergiából áramot előállítók, a villamos energia árát összekötötték a földgáz árával. Az ötlet akkor jó volt és hatékonyan működött is, de jött a háborús konfliktus, amely azt eredményezte, hogy kizártuk a piac bizonyos szereplőit, ami miatt a gáz ára a viszonylag kiegyensúlyozott szintről egy bizonytalan állapotba került. Ebben a helyzetben tehát, amikor nincsenek saját forrásaink LNG-ből, az árversenyben mindig többet fogunk fizetni, mivel, ha nem teszünk így, nem jutunk nyersanyaghoz. Az LNG-t hajóval szállítják, ebből is nyilvánvaló, hogy a vezetékes földgázhoz képest sokkal könnyebben eladható új vagy éppen más piacokon. A vezetékes földgáz esetében a vezetékek adottak, az is, hogy hova lehet rajtuk keresztül eljuttatni a gázt, és az új vezetékek lefektetése költséges. Akik ezt az LNG felé vezető utat választották, nem gondolták át annak lehetséges következményeit.

Nem lehet, hogy éppen egy másfajta gazdasági függőség kialakulása volt a cél?

Jelenleg az EU gázszükségleteinek 55 százalékát az Egyesült Államokból biztosítja, ebből adódóan, ha esetleg nem jutna hozzánk amerikai LNG, akkor hogyan tudnánk azt pótolni? Elég csak néhány pillantást vetni a tőzsdei árakra, a gáz ára az palesztin–izraeli konfliktus miatt nagyon sokat mozog, de a közel-keleti helyzet bizonytalansága miatt az is előfordulhat, hogy a katari gáz is veszélybe kerül, amely további több mint 15 százalék kiesését jelenthetné. A lakossági energiaárak mellett arra is gondolnunk kell, hogy a szankciók miatt elveszítettük a versenyképességünket a nemzetközi piacon, ennek pedig jelentős következményei lesznek a gazdaságunkra.

Ha az európai szintről a szlovákiaira közelítünk, akkor szintén nem rózsás a helyzet. A megbukott Heger-kormány tavaly még legalább a háztartások számára fixálni tudta az energiaárakat, vélhetően a közelgő választásokra is gondolva, az önkormányzatokat és a vállatokat viszont érezhető segítség nélkül hagyta. Jó megoldás volt ez az ország számára?

Annyi bizonyos, hogy jelentős költségvetési forrásokat vett igénybe a lakossági energiaár támogatása. Az önkormányzatok kapcsán elmondanám, hogy minden település számolt bizonyos áremelkedéssel, de a valóság minden várakozást felülmúlt. A magas számlákkal a nagyobb városok még csak-csak megbirkóztak és most is megbirkóznak valahogy, de egy kisebb önkormányzat számára lehetetlen forrásokat szerezni az energiaárak fedezésére, csupán a kormánytámogatásban bízhatnak. Sajnos az előző kormányzatok elsősorban a piaci mechanizmusok által generált megoldásokban hittek, amelyek normális esetben működnek is, de nem akkor, amikor a határainkon túl egy háború zajlik, s eközben Európa egyre mélyebb válságba kerül, tehát csupán a piacra nem lehet bízni a helyzetet.

A villamos energia esetében megértem és helyeslem az állam lépéseit. Ami a 2024-es évet illeti, az új kormány vélhetően a lakossági energiaárak esetében igyekszik majd olyan megoldást találni, amely a hatásokat minimalizálja. Erre ugyanis a társadalmi béke szempontjából szükség van. Az, hogy milyen áron történik majd mindez, már más kérdés. Bizonyos adóemelésekre számítani kell, de vélhetően ezek részleteit pontosan még a pénzügyminiszter sem tudja. Az önkormányzatoknál mindenképpen szükség lesz valamilyen támogatásra. Vegyük például az én városomat, Somorját, hiába számoltunk kétszeres költségekkel az energiára, az sem volt elegendő. Az Ódor-kormány önkormányzatokat akart volna összevonni megtakarítási célból, de ez nem jelentett volna megoldást. A vállalkozók viszont továbbra is jelentős áremelkedésre számíthatnak, hiszen láthatjuk, milyen állapotban van az államkassza. Ennek következményeként pedig munkahelyek is veszélybe kerülhetnek. Azt gondolom, az igazi megoldáshoz európai szinten kellett volna megszüntetni a piaci alapú árképzést, amelyhez szigorú irányításra volna szükség, és legalább a háborús időszakra biztosítani kellett volna a kiegyensúlyozott energiaárakat.

Ez egyáltalán megvalósítható lenne a gáz és a villamos energia területén? 

Gazdasági szempontból megoldhatónak tartom, de ehhez kellene az őszinte megközelítés, mert hiába állítják azt az EU-ban, hogy megszabadultunk az orosz gáztól, ha azt csak átcsomagoltuk indiainak. Ez az egyik probléma, a másik az Európai Unió sokszínűsége. Ha az európai térképre vetünk egy pillantást, látni fogjuk, az északi országok norvég gázt kapnak, Portugália, Spanyolország és a déli régió afrikai gázt használ, nekik tehát teljesen mindegy mi történik az orosz nyersanyaggal.

És akkor az egyszerű újságíróban vagy hírfogyasztóban is felmerül a kérdés, vajon csupán a szakmai felkészültség hiánya miatt történik mindez, vagy más is van e mögött?

Bizonyos termékek már két éve csak korlátozott mennyiségben érhetők el az ipari szereplők számára. Vegyi anyagokra gondolok, és láthattuk a vágsellyei Duslo esetében, hogy a gázáremelkedés a termelés leállását eredményezte. Hasonlóan nehéz helyzetben van több vegyipari vállalat, ahol a gáz az alapanyag, s ha az ára háromszorosára növekszik, az nyilvánvalóan jelentkezni fog a termékek árában. Képesek leszünk-e ezt az emelt árú terméket eladni a piacon, amikor az ázsiai nagyhatalmak rákapcsolódnak az orosz gázra? Ne legyünk naivak, a számok nem engednek! Eközben az iskolák, a kórházak is a fűtésen spórolnak, mert a fenntartóik számára nincs más lehetőség, mint a takarékoskodás. Vajon itt kell tartanunk Európában?

Kaptunk viszont kormányzati és egyéb szintről is bőven javaslatot, hogyan kellene 15 vagy éppen 30 százalékot megtakarítani az energián?

Azt gondolom, hogy a szakmai kérdések apolitikus megközelítést érdemelnek.  Az iskolákat említettem, amelyeket ugyan részben az állam finanszíroz, de az önkormányzat működteti. Mennyire valószínű, hogy egy önkormányzat rövid időn belül, az emelkedő kiadások időszakában ki tudja cserélni az ablakokat, modernizálni tudja a megvilágítást és esetleg még szigeteli az iskolát, hogy spórolni tudjon?

Somorja városában utánanéztünk, hogy a szlovák alapiskola fénytest cseréje több tízezer euróba került volna. És itt csupán egy intézményről beszéltünk, a városok esetében óvodából és iskolából is több van, arról nem is beszélve, hogy egy község számára még az egy óvoda vagy iskola is hatalmas kiadást jelent az éves költségvetés szempontjából.

Javaslatok vannak, de további források bevonására már alig van lehetőség. Tegyük hozzá, a fűtés modernizációja kapcsán is érkeznek új és okos ötletek, például, hogy térjünk át a biomasszára, a geotermikus energiára, újrahasznosított forrásokra. Erre viszont az a válaszom, hogy a szél nem fúj, a nap nem süt az év minden egyes napján 0–24 órában. Én elhiszem, hogy vannak nagyon progresszív ötletek, de nem hiszem, hogy erre kellene építenünk az ország jövőjét.

Akkor tehát úgy gondolja, nem jött még el az ideje annak, hogy teljesen lemondjunk az orosz gázról?

Nem mi fogunk erről dönteni. Amennyiben megerősödne a V4-ek, akkor lehet, hogy lenne beleszólásunk, de ez jelenleg nagyban a lengyel kormányalakítás függvénye is. Amit viszont már látunk, hogy Németország leállította az atomerőműveket és visszatért a barnaszén tüzelésű erőművekre. Elindult egy olyan folyamat, amely azt fogja eredményezni – legalábbis az én véleményem szerint –, hogy egy idő után visszatérnek az atomerőművekhez. Az atomenergia tiszta energia, a zöldek természetesen másképp gondolják.

A franciaországi példák is azt mutatják, hogy visszakapcsolják az erőműveket, viszont ott folyóhűtéses rendszerek vannak, nem úgy, mint nálunk, Mohin vagy Jászapátiban, ahol hűtőtornyok vannak. Azt gondolom, hogy Németország fogja eldönteni a kérdést, s mivel a német gazdaság számára már most is hatalmas gondot jelent az orosz gáz hiánya, ez a válasz is egyre egyértelműbb. Az LNG-vel folyó termelés végén a termékeink drágák, nem tudunk versenyképesek lenni a nemzetközi piacon. Persze az is nagy kérdés, hogy mi lesz akkor, ha az LNG-terminálok megépülnek és végül nem tudjuk majd őket használni. A helyzet sajnos úgy néz ki, hogy átgondolatlan politikai döntések révén beavatkoztunk a piaci folyamatokba és a történelem már sokszor megmutatta, ennek nem lehet jó vége.

CV:

Dr. Élesztős Pál (1973) – fejlesztőmérnök, energiaügyi szakember, a Szövetség elnökének a tanácsadója. Pozsonyban, a Szlovák Műszaki Egyetemen doktorált, disszertációjában atomerőművek műszaki vonatkozásaival foglalkozott. Somorján él, nős, két leánygyermek édesapja.

Megjelent a MAGYAR7 45. számában.