Sajó-szennyezés: reméljük, a papírmunkát tettek is követik
Az elmúlt hét leglényegesebb eseménye a permanens koalíciós válság mellett újabban erdőtüzekkel is sújtott Szlovákiában, hogy a kormány rendkívüli helyzetet hirdetett a Sajó szennyezése kapcsán.
Bár ez így ebben a formában egy kimondottan szakpolitikai kérdés, de a döntéshozatal folyamata mondhatni leképezi a hazai politikai cselekvéseket más területeken is.
Ha nem egy folyó teljes élővilágának kiirtásáról, egy mikrorégió teljes ökoszisztémájának veszélyeztetéséről lenne szó, akkor lehetne szenvtelenül elemezni, miért tart Szlovákiában fél évig, hogy az arra hivatottak elkezdjenek egy nagyon súlyos problémával foglalkozni. Így, hogy az állami tétlenség – de ugyanezt más, "t" betűvel kezdődő, és fosztóképzővel végződő kifejezéssel is illethetnénk – egy teljes régiót sodor ökológiai és gazdasági szinten is veszélybe, nehéz indulatok nélkül beszélni arról, ami itt február óta (nem) történik.
Tágabb értelemben a Sajó-szennyezés problémája oda vezethető vissza, hogy a környezetvédelem a hazai politikában tartósan alul volt és van reprezentálva. Most kezdünk csak komolyabban e problematika felé fordulni, mikor már igazán nagy a baj. (Tulajdonképpen nagyon kifejező a környezetvédelmi politika szlovák politikai struktúrákban mért súlyáról az a tény, hogy ez volt az a minisztérium, amit a szlovákok elsőként vetettek oda, ha a magyaroknak kormányzati szerep jutott, de e jelenség minden politikai áthallásának elemzése messzire vezetne...)
E múltbéli tehertételünk, megint csak az általánosságok szintjén, ugyanarról a tőről fakad, mint a jogutód nélkül megszűnt mezőgazdasági szövetkezetek permetraktáriból a talajvízbe szivárgó vegyszerek; a megszűnt vegyi üzemek beszakadt palatetejű raktáraiban (m)álló, rozsdaette, isten tudja mit tartalmazó fémhordók; a lepárlás után kvázi tavakban felfogott, minden nagyobb esőzésnél túlcsordulással fenyegető gudron kérdése. A környezetszennyező, veszélyes anyagokat legfeljebb tárolták, felhalmozták, szakszerű megsemmisítésükre hiányzott a forrás. A problémával a járási hivataloknak kellett volna megküzdeni, ám források és kapacitás hiányában erre általában nem került sor. Aztán amikor lejárt permetszerek nyomai bukkantak fel az ivóvízben, ihatatlanná téve azt, akkor mindenki csodálkozott.
A bányaművelés az egyik leginkább környezetszennyező és -romboló ipari tevékenység. Maga a kitermelés folyamata is az, és a keletkező hulladékot, meddőt, zagyot is tárolni kell valahol, ami további szennyezések és balesetek forrása lehet. Aki pedig pár perc alatt szeretné megérteni, milyen hatással van a bányászat egy terült felszíni és felszín alatti vizeire, elég, ha ellátogat Tatára, a Fényes-tanösvényre, mely ennek a problematikának az állatorvosi lova, szerencsére pozitív végkifejlettel. A helyi karsztforrások itt 1973-ra az intenzív bányaműveléssel járó vízszivattyúzás miatt elapadtak, és a terület jellege három évtizedre megváltozott. A kétezres éves elején, miután a vértesi bányákat bezárták, a láp újra visszafoglalta, ami korábban az övé volt. A víz már csak ilyen, utat talál.
A szennyezésről az első információk február közepén érkeztek. A minisztérium a füle botját se mozdította. Orosz Örsnek, a Szövetség politikusának volt egy performansza a minisztérium épülete előtt, melynek során egy tartálynyi szennyezett vizet locsolt ki a Štúr térre, de Ján Budaj biztosan a medvékkel volt elfoglalva, mert csak nem akart a Sajóval foglalkozni. Az egész államigazgatási bohózat e sorok írója számára legirritálóbb része az volt, amikor a környezetvédelmi tárca, és a Belügyminisztérium irányítása alá tartozó járási hivatal azon kezdett szájkaratezni, hogy miért a másiknak kellett volna kihirdetni a vészhelyzetet.
Azt nem tudni, Zuzana Čaputová köztársasági elnöknek, és a magyar kezdeményezésű európai parlamenti mozgolódásnak mekkora szerepe volt benne, de a kormány fél év elteltével végre elkezdte helyén kezelni a dolgokat, rendkívüli helyzetet hirdetett, és tárcaközi válságstábot hozott létre. Reméljük, a papírmunkát tettek is követik, bár akárhogy is lesz, a döglött halakat az már nem támasztja fel.
