Mi lesz veled, Dimitrovka? Pusztuló vegyi szemölcs Pozsony testén
Emlékszem, amikor rövid vegyészeti főiskolás pályafutásom megkezdése előtt nyári idénymunkára vittek bennünket Pozsony híres vegyi üzemébe, a Dimitrovkába. A nekünk akkor hatalmasnak tűnő gyárterületen a tájékozódást nagyban segítette a gyár területén keresztül folyó „Sárga folyó”. Na nem az az igazi, amely az Észak-Kína fennsíkjairól magával hozott nagy mennyiségű sárga löszről kapta a nevét. Ez a „miénk” kisebb is volt meg talán sárgább is, azoktól a beléje eresztett , ki tudja milyen bűzös vegyi anyagoktól, amelyek a patakocskát sárgára színezték. Kezdő vegyészeti hallgatókként nem tudtuk mi az, de azt ösztönösen éreztük, hogy nagyon nem jó, s amikor elhaladtunk mellette, mindig befogtuk az orrunkat.
És sokat nem is tévedtünk. Ma már mindenki számára világos, hogy a Juraj Dimitrov Vegyi Üzem, rövidebb nevén: Dimitrovka olyasvalami, amivel a város nem nagyon büszkélkedhet. Akkor sem, ha évekig sok embernek nyújtott biztos megélhetést, s hozzájárult a város fejlődéséhez is, amiért azonban nagy árat fizettünk.
A Dynamit Nobel részvénytársaságból lett Juraj Dimitrov Vegyi Üzem több ezer családnak adott munkát és megélhetést, miközben fű alatt szennyezte a környezetet, és a hatása ökológiai katasztrófához vezetett. A ma már Istrochem néven ismert vegyi üzemmel a Sme napilap foglalkozott A szocializmus hegei című sorozatában.
A laikus azt kérdezhetné, vajon ki engedélyezte, hogy a fővárosban felépítsenek egy ilyen vegyi óriást. A válasz a történelemben keresendő. A 19. század hatvanas-hetvenes éveinek fordulóján a feltaláló és vállalkozó Alfred Nobel konszern vezetői helyet kerestek az újabb dinamitgyáruknak… és Pozsonyra, helyesebben akkor még Prešporokra esett a választásuk.
Ebben persze több tényező is szerepet játszott, a város stratégiai helyzetétől kezdve egészen a tényig, hogy az akkori Ausztria-Magyarország területén megnőtt a dinamit iránti érdeklődés, és a Prága melletti gyár már képtelen volt a keresletnek eleget tenni.
Nobelék egy olyan területet választottak, amely aránylag távol esett az akkori Pozsony lakónegyedeitől. Bár az is igaz, hogy a városrendezési tervekről és a városfejlesztés szabályozásáról akkor még nem sok szó esett. A fontos az volt, hogy a terület vasúton megközelíthető legyen. A gyárépítés 1873-ban kezdődött, és mai szemmel nézve is hatalmas területet foglalt el, csaknem 160 hektárnyit. Ennek okát azonban nemcsak a nagyszabású tervek képezték, mindenekelőtt pragmatikus döntésről volt szó. Alfred Nobel gyára ugyanis dinamitot készült gyártani, s hogy az esetleges balesetek (azaz a robbanások) hatásai kiküszöbölhetők legyenek, a gyár egyes részei megfelelő távolságra kellett, hogy legyenek egymástól. Esetenként akár fél kilométernyire is. Érdekes tény azonban, hogy gyártócsarnokokon kívül a komplexumnak lakások, sőt egy kaszinó is a része volt.
Nobelnek Európa több országában is volt gyára. Ennek a pozsonyinak a történelmi Magyarország szempontjából volt nagy jelentősége, mivel az első világháborúig robbanóanyagokat gyártott. 1923-ban aztán ezek gyártását Csehországba helyezték át, Pozsonyban beindult egy új elem – a vegyszerek és műszaki gázok gyártása. A robbanóanyagok gyártásához csak az 1939-45-ös években tért vissza a Dynamitka.
A gyár akkoriban az I.G. Farben német csoport tulajdonába tartozott.
A világ egyik legnagyobb vegyipari óriása a náci rezsimmel való együttműködéséről vált „híressé”. Halálos gázokat szállított neki például a koncentrációs táborokba.
A második világháború után az I.G. Farbent megszüntették, jobban mondva kisebb cégekre cincálták szét. Az 1948-as fordulat után a Dynamitkát államosították, majd 1951-ben a bolgár politikus és kommunista kormányfőről, Juraj Dimitrovról nevezték el. Most már állami irányítással – más üzemek hozzácsatolásának köszönhetően is – tovább terjeszkedett. A Dimitrovka portfóliójába tartoztak a vegyi szálak, gumialapú vegyszerek, kénsav és szén-diszulfid gyártása is. A termelés egy részét azonban továbbra is a robbanóanyagok képezték, amelyeket főként bányászati tevékenységhez használtak.
A Dimitrovka a legjobb éveiben hétezer embernek adott munkát. Nemcsak a gyár növekedett tehát, hanem Pozsony is.
Amikor 1873-ban a gyárat építették, az még a lakónegyedeken kívül esett, ám fokozatosan azok is terjeszkedtek, így a gyárat lassacskán „behúzták a városba”. Ha csak „tiszta gyártásról” lett volna szó, ez nem is lett volna gond. A Dimitrovka azonban hatalmas környezetvédelmi kockázatot jelentett. S amint az megszokott, az állam, sem a gyár vezetőinek a feje cseppet sem fájt a környezet szennyezése miatt.
A gyártási hulladékot hosszú éveken át két hulladéklerakóba hordták – a Récséhez közeli Békamajorba (Žabí majer) és Vereknyére. A Békamajorban, ahol egy nagyobb üdülőházövezet található, mérések igazolták a talajvíz szennyezettségét. A környezetvédelmi minisztérium megtiltotta itt a talajvíz és a felszíni vizek használatát ivásra, főzésre és zuhanyozásra is. De amíg a Békamajorban többnyire lokális szennyeződésről van szó, Vereknyében a helyzet ökológiai katasztrófához vezetett. Az itteni hulladéklerakót 1966 és 1980 között használta a gyár, amikor is 90 ezer köbméter hulladékot szállított erre a 4,6 hektáros területre.
A gondot az okozza, hogy anélkül szállították ide évtizedeken keresztül a mérgező anyagokat, hogy bárminemű szigetelést építettek volna.
Amikor az elvtársak úgy döntöttek, hogy a tározó megtelt, egyszerűen földdel betemették. A földalatti vegyi koktél több mint 440 különböző vegyi anyagot tartalmaz, többek közt toluolt, arzént, ólmot, rezet meg különböző növényvédő és gyomirtó szereket.
Amikor 1992-ben beüzemelték a bősi vízerőművet, a talajvíz szintje annyira megemelkedett, hogy elöntötte a szeméttelepet is. A vegyi hulladék ezután nemcsak Vereknyében, hanem a tágabb térségben is beszennyezte a talajvizet. A mérések szerint a talajszennyezés délre, a Pozsony melletti Csölle (Rovinka) és Hidas (Most pri Bratislave) közötti területre is kiterjed.
Az évekig tartó figyelmeztetések és viták után az állam úgy döntött, hogy egy föld alatti zárófalat épít a szemétlerakó körül, hogy elszigetelje a hulladékot a környezettől.
Eredetileg már 2018-ban meg kellett volna építeni, de máig nem készült el. A gondot állítólag az elhúzódó engedélyeztetési folyamat és a hulladéklerakó alatti telkek kisajátítása jelentette. Még tavaly novemberben azt állította a környezetvédelmi tárca, hogy közeleg a tényleges munka megindítása. Sok minden azonban azóta sem történt. A tárca azóta is azzal védekezik, hogy az engedélyeztetési folyamat és a „problémás tulajdonosokkal” való tárgyalások hátráltatják a munkát. Az építési munkálatok az előzetes becslések szerint három és fél évig tartanának. A mérgező anyagok meg szép csendben napról napra egyre nagyobb területen szennyezik alattunk a földet…
A gyártás azonban a vegyi üzem alatti hatalmas területre is rányomta a bélyegét. „Az üzem területén szabad kénlerakók és iszapmezők jöttek létre, a vágányokon szivárogtak a termékek, a tartályok öblítésekor nem gyűjtötték fel a vizet” – írja az a tanulmány, amely a Pozsony területén lévő ipari területekről (ún. barnamezőkről) szól. Eszerint a Dimitrovkában növényvédő szerekkel, klórbenzolokkal, ammóniumionokkal, erősítő anyagokkal és nehézfémekkel való szennyeződéseket találtak. Miközben néhány területet még fel sem mértek.
2009-ben a földtulajdonos, az Andrej Babiš volt cseh miniszterelnök Agrofert csoportjába tartozó Istrochem Reality cég megbízásából átfogó felmérés készült, amely felülmúlta a legrosszabb várakozásokat is.
Nyilván ezért több mint tíz évig titokban tartották azt a nyilvánosság előtt, amíg Tamara Stohlová környezetvédelmi aktivista 2020-ban közzé nem tette. A felmérés a gyár területén kialakult helyzetet környezeti katasztrófának minősítette. „Több helyen nehezen elviselhető bűz volt. A szennyezés az egész gyártási területen észlelhető, ahol növényvédő szereket, műtrágyákat, robbanóanyagokat és kénsavat gyártottak.” Stohlová szerint a szennyeződés a levegőt, a talajt és a talajvizeket is érinti. Egyes rákkeltőnek minősített anyagok a megengedett határérték ezerszeresét is túllépték.
Évekkel a termelés befejezése után néhány pozsonyi ipari területre kezd visszatérni az élet, a fejlesztők új projekteket indítanak, többek közt lakásépítéseket is. Ám a Dimitrovka nagyon messze van ettől. Először ugyanis a környezeti terheket kellene eltávolítani, ami a környezetvédelmi minisztérium (2020-as) becslése szerint 350 millió euróba kerül. Csak az összehasonlítás kedvéért Szlovákia összes környezeti terhének megszüntetésére 180 millió eurót különített el az akkori szaktárca.
Ján Budaj tárcavezető két évvel ezelőtt azt mondta, hogy a környezetvédelmi teher eltávolításáról a telek tulajdonosának kell gondoskodnia.
A tulajdonos viszont a múltban arra beszélte ki magát, hogy az Istrochem körül kialakult környezetvédelmi helyzet megoldásával egyetlen konkrét államigazgatási szervet sem bíztak meg.
A környezetvédelmi tárca továbbra is azt állítja, hogy a szanálás elsődlegesen a telektulajdonost terheli, hozzáfűzte azonban, ha az államnak kell ezt a felelősséget átvállalnia tőle, ahhoz 350-500 millió eurót kell közpénzekből elkülöníteni erre. A minisztérium a múltból vett rossz példákkal is érvel. Nem ért egyet a korábbi kormányok modelljével, mert az a magánosítóknak kedvezett és sértette a közérdeket.
„Az államnak csak abban az esetben kellene átvállalnia a felelősséget, ha a korábbi privatizőrnek már nincs fizikai utódja, és a föld az államé marad. Ha azonban van utód, akkor neki kell vállalnia a felelősséget” – fogalmazott a tárcavezető.
